A. S. Falkner A monokula ---------- (c) Prof. Dr. Andreas Solymosi --------------------------------------------------------------------- Jon hős volt; a hősök között is a leghősebb. Magamat is a hősök közé sorolhatom, az emberiség kiváltságos 2-3%-a közé. A fogyasztók élete bizonyára jóval könnyebb és egyszerűbb, mint a miénk, de aligha cserélne egyikünk is velük. Szívesen vagyok hős. Hogy az lehetek, azt elsősorban származásomnak köszönhetem. Ritkán fordul elő, hogy fogyasztók ivadéka feldolgozza magát a hősök sorába. Ok mind jól érzik magukat abban a kultúrában, amelyben felnőttek, amelyben a gépesített társadalom minden igényüket azonnal kielégíti. Ha hallanak is rólunk hősökről, idegenszerű csodabogarak vagyunk számukra, akik érthetetlen okokból strapálják magukat olyan dolgokért, amik fölöslegesek, vagy ha nem, a gépek megcsinálják őket. Tudják ugyan, hogy a gépek létezésüket, és mindent, amire képesek, eredetileg hősöknek köszönhetik, azaz olyan embereknek, akik képesek voltak valami eredetit alkotni és hajlandók voltak ezért kockáztatni is; de ma erre már nincs szükség. A világnak megvan a maga rendje, amelyben mindenki boldog. Mi persze ezt nem tudjuk megérteni, hogy hogy lehet valaki elégedett egy olyan környezetben, ahol minden meghatározott, soha semmi váratlan és új nem történik. De hát ez csak egy kulturális kérdés: ki milyen környezetbe született bele, az számára a normális. Anyám molekulárbiológus volt, a Mars Központi Egyetemének másodosztályú professzora. Úgy lett volna rendjén, hogy egy tudóshoz megy férjhez és leszármazottaik is tudósok lesznek; de a hősök között nem léteznek szilárd társadalmi konvenciók, így senki sem botránkozott meg, hogy egy űrhajósba szeretett bele, aki inkább fizikai teljesítőképessége, mint szellemi csillogása révén sorolhatta magát a hősök közé. Így aztán anyámból nem lett elsőosztályú professzor, hanem az egyetem vákuumbiológiai programját vette át és apám űrhajóit telerámolta kísérleti baktérium-, mozolin és félszövet-telepítvényekkel. Ebbe a környezetbe születtem bele én, egy genetikailag eléggé jól sikerült utód, úgy, hogy nem volt szerencsém a génmódosításhoz. Természetes úton örököltem apám erejét és anyám intelligenciáját, ami egy jó startkőnek ígérkezett az életre (a génmódosításoknak elég gyakran vannak mellékhatásaik, amelyek hosszú távon legtöbbször érzelmi kiegyensúlyozatlansághoz vezetnek; az ilyen hősök közül kerülnek ki azok, akik visszamennek a Földre és fogyasztókká válnak). A többi, a világűrben, űrhajókon felnőtt gyerektársaim közül fejlett intelligenciám emelt ki, amit anyám rendszeresen és tudatosan ápolt. Így 15 éves koromban már komoly segítőtársává váltam a monokulák differenciálása területén végzett kutatásaiban, amiért később elnyerte a Solym-díjat. Később, az egyetemen pedig testi képességeim és világlátottságom által tűntem ki tudós-leszármazott diáktársaim közül, akik közül a legtöbben még nem hagyták el a Marsot és nem a kemény űrhajósélet, hanem csak a sport fejlesztette izmaikat és mozgáskoordinációjukat. 2195-ben szereztem meg az orvosi diplomámat és rögtön apám űrhajójára kerültem gyakorlatra. Addigra anyám kutatócsoportja már kifejlesztette a díjazott elméletét a monokulákról, amelyet én segítettem nekik bebizonyítani. A monokula nem egyéb, mint egy óriási molekula. Már évekkel azelőtt sikerült előállítani korlátlan méretű molekulaláncokat, amelyek akármilyen formát felvehettek. Monokulának azonban csak azt nevezték, amelynek a szerkezete ismert volt és irányítottan lehetett továbbfejleszteni. Matematikusok és fizikusok, biológusok és kémikusok közösen dolgozták ki a monokulák elméletét, de a gyakorlati megvalósítás nekünk sikerült, mert mi vákuumban és abszolút nulla fokon dolgoztunk. Miután anyám megkapta a díjat, anyagilag megengedhette magának az önállósulást. Apámmal együtt letelepedtek az Amica nevű kisbolygón és másfél kilométeres mélységben felépítették azt a laboratóriumot, amely ma is a Naprendszer monokula-termelésének központja. Az Amica mindig ugyanazt a felét fordítja a Nap felé, így a labor mélységében a Nap és a kisbolygó gravitációja állandóan kiegyensúlyozza egymást. Ide nem hatol le semmilyen kozmikus sugárzás sem, így a monokulák előállítását a vázlatnak megfelelően minden külső hatástól mentesen tudják vezérelni az elektronikus agyak. Persze, a vázlatok előállítása még sokkal bonyolultabb kérdés. Mire legyenek képesek a monokulák? A mechanikus mozgástól kezdve újszerű kémiai reakciók katalizálásán keresztül elektronikus agyak szimulálásáig, azaz a gondolkozásig - mindenre. Csakhogy, amint az agyak is csak azt tudják, amire beprogramozták őket, a monokulák szerkezetét is előre meg kell tervezni, hogy képesek legyenek feladatuk elvégzésére. Anyámék akármilyen vázlatot (azaz monokula-programot) meg tudtak valósítani, de a vázlatot a megrendelőnek kellett szállítani. Ezt a problémát oldotta meg Judi, a tehetséges matematikusnő, akivel egyetemista koromban jártam. Tulajdonképpen tőlem hallott először a problémáról, de az a saját ötlete volt, hogy a XX. századból származó univerzális számítógépet (amely eddig csak elméletben létezhetett) programozza be egy monokula-vázlatba. Sikerült neki a monokula láncában egy alapmintát definiálnia, amely alkalmas a hárommilliárd programelem hordozójaként működni. Így a történelem folyamán első ízben jött létre az univerzális számítógép, amely - mint az elmélet kimutatta - képes volt úgy önmaga reprodukciójára, mint akármilyen Turing-algoritmus megvalósítására is. Erre aztán jóval könnyebb volt akármilyen monokula-programot definiálni. A monokulák rövidesen kiszorították az elektronikus agyakból a Towel-féle kristályokat, a félvezetők utódait. A monokula-bázisú agyak behatoltak az élet minden területére. Mindebből persze a fogyasztók mindössze annyit vettek észre, hogy kívánságaik gyorsabban teljesültek; anyámék viszont a Naprendszer leggazdagabb emberei közé kerültek. Megvették az egész Amicát és egymás után építették az új monokula-gyárakat. Természetesen ez semmit sem változtatott hősi életmódjukon, viszont korlátlan kutatási lehetőséget nyitottak számomra is, hogy eredményeiket megpróbáljam az orvostudományban is alkalmazni. Hamarosan felépítettem egy elég hatékony kutatócsoportot, amelyhez marsbeli egyetemi tanáraimtól is meglepően sok segítséget kaptam. Persze, ehhez anyám alapítványainak is volt némi közük. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy monokulákkal az emberi test komplexebb részeit helyettesítsük. Már régen nem volt probléma csontot, fogat, szaruhártyát, sőt akár bőrt vagy érfalat idegen anyagokkal helyettesíteni. De két évezred orvostudománya sem tudott tökéletes pótlékot teremteni egy megbetegedett gyomor, tüdő vagy végtag helyébe. Természetesen létezett gépszív, pótvese vagy műkar, de ezek az eredetit csak funkcionálisan helyettesítették, nem szervileg. Egy féllábú egyén, még ha majdnem tökéletes műlábával akár futóversenyt is nyert, csak mozgássérült maradt és az élete nem volt normális. Nem csoda, hogy a fogyasztók nem kockáztatták testi integritásukat, és a hősök is óvakodtak a fölösleges rizikótól. Akit súlyos baleset ért, egész életére nyomorék maradt. De most a monokula programozható szerkezete és funkciója lehetővé tette, hogy az emberi szervek tökéletes helyettesítésére gondoljunk. Ezen dolgozott kutatócsoportunk az Amica egyenlítőjén felépített intézetben, de a Mars és a Hold egyetemei is hozzájárultak az eredményekhez. Így aztán néhány éven belül az emberi végtagokat pótolni tudtunk, de ezek egyelőre csak önálló vagy külső vezérléssel működtek. A monokulákat nem tudtuk közvetlenül az idegrendszerre rákapcsolni. Ennek fő oka a monokulák belső szerkezetében rejlik. A monokula egy óriási kibernetikus szervezet. Az anyagába majdnem valamennyi ismert elem atomjai beépíthetők, amelyek szabad vegyértékei egy emberi értelem számára áttekinthetetlen rendszer szerint kapcsolódnak egyetlen molekulává. A szerkezetét legjobban leíró elmélet szerint az információ atomnyi vékonyságú fémszálakon elektronok formájában áramlik egyik helyről a másikra. Ezt az elektromos információt azonban soha nem sikerült dekódolni, mindössze a hatását, azaz a monokula szerkezetében beállott változásokat tudjuk elemezni. Anyám tudományos munkássága abban állt, hogy kidolgozta a monokula előállításakor elektromos és mágneses erőterek útján befolyásolt belső struktúra hatását a monokula későbbi reakcióira. A kész monokulának vagy a teljes egészére lehet hatni különböző erőterekkel, amelyek belső áramokat idéztek elő, vagy pedig atomvékonyságú célirányozott lézersugarakkal, amelyek a felületen megjelenő egyes fémszálvégződésekben idéznek elő megfelelő elektromos feszültséget. Ez az utóbbi a monokula programozásának módja. Egy ismert szerkezetű, szabvány ősmonokulát, amelyet az Amica laboratóriumában állítottak elő, néhány ezer lézersugár programozza be a kívánt feladatra. Ennek során a monokula nő, azaz további anyagokat épít be magába a program által meghatározott struktúra szerint. Ezúton sikerült művégtagokat is létrehoznunk, amelyek pontosan úgy néznek ki és úgy működtek, mint egy emberi kéz vagy láb; csak a kémiai szerkezetükben különböznek az eredetitől: nem élő anyag, hanem monokula. Ez az egyetlen óriási molekula tartalmazza a szilárdsághoz szükséges anyagokat, a megfelelő helyen hajlékony vagy rugalmas, belső kémiai kötések felszabadításával képes mechanikai energia létrehozására, azaz alakváltozásra; a fémszálhálózat továbbítja az információt, hogy mikor és hol minek kell történni a kívánt hatás létrehozására. Csakhogy a kívánt hatás meghatározása nem sikerült másképp, csak az elég nagy energiájú lézersugárral, amelynek a vezérlését nem tudtuk az emberi idegrendszer impulzusainak értelmezésével megoldani. Így aztán a műlábasok változatlanul nyomorékok maradtak, még ha monokula-lábuk tökéletesebben is működött, mint az addigi műlábak, és külsőre megkülönbözhetetlennek is tűnt az eredetitől. Más cégek készítettek ugyan automatizmusokat, amelyek egyensúly-szenzorok és szimulátorok segítségével egyre tökéletesebben utánozták az emberi mozgást, de ez mégiscsak műláb maradt. Mi többet akartunk. Ekkor történt Jon balesete. Valami forró henger zuhant hármójukra; az egyik rögtön életét vesztette, a másiknak egy lába maradt alatta, Jonnak kettő. Jon a két kezével görgette le a hengert a bajtársáról, amíg az kiszabadult és el tudta vonszolni magát egy robothoz, amely kiszabadította Jont is. De Jon kezei elégtek és mind a négy végtagját amputálnunk kellett. Jon hős volt. Két hónappal később, maradék testének felépülése után az ő döntése volt, hogy ne bevált, hagyományos művégtagokat kapjon, hanem idegvezérlésű monokulákat. Tudta, hogy kísérleti állataink a legcsekélyebb sikert sem produkálták: a monokulák legtöbbször meg sem moccantak, vagy ha igen, értelmetlenül rángatóztak, amíg belső energiájuk el nem fogyott. Az ok abban rejlett, hogy a csonka végtag ezernyi idegvégződését csak eléggé találomra kötöttük össze a tűhegynyi lézerkonverterekre, amelyekkel megpróbáltuk az impulzusokat a monokula fémszálaiba vezetni. Ezek eleinte a kis méret és nagy energia miatt legtöbbször elégették az idegvégződéseket, de ezt a műszaki problémát éppen Jon balesete előtt sikerült megoldani. A kérdés az volt, hogy sikerül-e Jonnak tisztán intellektuálisan kielemeznie, hogy milyen idegimpulzusra (gondolatra?) új végtagjai hogyan reagálnak. De már említettem, Jon hős volt, így megpróbáltuk. Az operáció után Jon komoly fájdalmakkal küzdött, mivel az idegek két irányba továbbítják az impulzusokat. Amputált végtagjaiban hideget, meleget, bizsergést, mindenfélét, de főleg erős fájdalmat érzett. Mozgatni eleinte nem próbálta őket. Fájdalomcsillapítók, kábítószerek, infrahangkezelés, idegekre közvetlenül ható gyógyszerek, lézerimpulzusok és kisebb operációk után eljutottunk odáig, hogy megtanulta: ha jobb kisujját akarja kiegyenesíteni, akkor behajlik a csuklója, de ha ellazítja az egész karját, akkor mintha millió tű szúrná egyszerre mindenütt. Jonnak át kellett programoznia saját agyát. Az első eredményes mozgáskísérletek után ez már meglepően hamar sikerült. Nem egészen fél év múlva Jon már jól tudta használni jobb kezét. A többi végtagjához már nem is használta terápiás személyzetünk kíséretét, hanem elbocsáttatta magát a kórházból és önállóan képezte magát az egyre finomabb mozgásra. Ekkor már több, hasonló kísérlet folyt, Jonon nyert tapasztalatainkból mások is profitáltak, de ilyen önálló páciensünk több nem akadt. Igaz, ilyen súlyosan sérült sem. Az elkövetkező évben két fogyasztót is ért olyan baleset, ahol a mi művégtagjaink bevetésre kerülhettek volna, de az egyik belehalt a sérüléseibe (holott csak az egyik lábfejét amputálták), még mielőtt a monokula felszerelésére kerülhetett sor, a másik pedig könyörgött, hogy kíméljük meg a monokulával való bánás begyakorlásakor elkerülhetetlen fájdalmaktól; így aztán egy automata végtagot kapott. A fogyasztók nem hősök. Jon eleinte bejárt állapotának ellenőrzésére és tapasztalatainak kiértékelésére, de idővel annyira stabilizálódott az állapota, hogy véglegesen elbocsátottuk hatáskörünkből. Gyakorlatilag meggyógyult és normális életet élt. Az orvostudomány újabb diadalát ünnepelhettük meg vele. Ekkor mi már új területen kutattunk, más csoportokkal és egyetemekkel együtt próbáltunk belső szerveket monokulával pótolni, de itt természetesen szó sem lehetett a tudatos programozásról. Éveken keresztül próbáltuk megtalálni a módját, hogy hogyan tudnánk a vegetatív idegrendszer impulzusait is értelmezni. A sikertelenség kellős közepén ért el Jon levele. Ezt írta: "Kedves barátom, miután meggyógyítottad a testem, arra kérlek, hogy mentsd meg a pszichémet is. Furcsa dolgok történnek velem. Gyere, amint tudsz." Hagytam csapot, papot és a soron következő eredménytelennek ígérkező konferenciát és elrepültem az Ióra. Jon a Jupiter felszín alatti állomásokkal teleszórt holdjára hívott, ahol egymagában találtam rá. Üdvözlésül melegen kezet ráztunk, így rögtön tapasztalhattam, hogy közös erőfeszítéseink eredménye tartósnak bizonyult: Jon kézszorítása semmiben sem különbözött egy ép emberétől. Mint beszélgetésünk elején kiderült, monokulák tenyésztésével foglalkozott; jól menő laboratóriuma különböző feladatokra programozott monokulákat állított elő. Jon készítette el úgy a vázlatokat, mint a programozást; csak az volt a furcsa, hogy akármilyen feladatot elvállalt. A programozás ugyan csak megfelelő felszerelés kérdése, de a vázlatkészítés annyira specializált munka, hogy teljességgel érthetetlen volt, hogy tudhat egyvalaki akármilyen vázlatot megtervezni. Jon később elárulta, hogy egy teljesen új technológiát dolgozott ki, tulajdonképpen nem is készít vázlatot, hanem a feladat megfogalmazása alapján közvetlenül programozza a monokulákat. De ehhez sem a hagyományos berendezése van, mert az új technológiához erre sincs szükség, és ezzel az egésszel kapcsolatos, amiről akart velem beszélni. A végtagjai különben rendben vannak, tökéletesen tudja használni őket. Ezután egy zavaros bevezető következett arról, hogy a mondanivalója mennyire váratlanul fog érni engem, és reméli, meg fogom tudni emészteni, de az is lehet, hogy sokkot fogok kapni; voltak már mások is, akikkel megpróbált erről beszélni, az egyik még mindig kórházban van. Erre sürgettem, hogy kezdje el. - Na jó. - mondta. - Akkor megmutatom. Kinyújtotta a jobb kezét, és mint a terápia alatt, elkezdte mozgatni az egyes ízületeit. Tökéletesen működtek. Az egyik behajlított ujját azonban, miután kiegyenesítette, tovább hajlította hátrafelé, mintha az ízületgát hiányzana. Persze, tudtam, nincs ott semmiféle gát, sem ízület, még csont sem, az egész egy darab monokula, amelynek csupán a belső szerkezete adja meg ugyanazt a merevséget, mint az emberi kéznek a csont. De a monokula vázlatát én készítettem el, és tudtam, hogy nagyobb lehetetlenség kiiktatni a merevséget, mint egy emberi ujjból kioperálni az ízületgátat. Ehhez meg kellene változtatni az egész szerkezetét, azaz egy teljesen új monokulát előállítani. Keresztülfutott ugyan a fejemen a gondolat, hogy Jon új technológiája segítségével ezt megtehette, de akkor az egész operációt az idegcsatlakozással, az egész terápiát, fájdalmakat, mindent meg kellett ismételnie, aminek semmi értelmét nem tudtam elképzelni. De Jon magyarázat helyett tovább produkálta magát. A hátrahajlított ujj elkezdett tekeregni, mint egy kígyó, majd megnőtt, egyre hosszabb lett, mint egy gumiszalag; megpörgette, mint egy lasszót, és a három méternyire álló polcról elkapott vele egy poharat. Tizedmásodpercek leforgása alatt letette elém az asztalra, az ujj visszahúzódott és felvette eredeti alakját. Még párszor megmozgatta a kezét, úgy, hogy senki nem különböztette volna meg egy természetestől, majd rám nézett. - Ehhez mit szólsz? - Félelmetes - válaszoltam. - El sem tudom képzelni, hogy csináltad. - Átstrukturáltam a monokulát. - De hiszen az lehetetlen! - tiltakoztam spontánul. - Újra végigcsináltad az egész procedúrát? - Nem. Más módszerrel. - Mással? Az új technológiáddal? - Valami olyasmi. Vagy inkább úgy mondanám, hogy módszer szülte az új technológiámat. - Nahát, egyre kíváncsibbá teszel. Persze, szerettem volna látni, mi mindent tud még művelni a monokulájával, de mint tudóst, a szenzációnál jobban érdekelt az ügy háttere. Így hát odafigyeltem Jon történetére. - Az egész még a kórházban kezdődött. Emlékszel, hónapokon keresztül napi tizenhat órán hosszat mást sem csináltam, csak az agyamat programoztam. Ez a hihetetlen koncentrációt igénylő feladat olyan mértékben igénybe vett, hogy csak infrahang-altatóval tudtam aludni. Amíg a terápiás személyzet jelen volt és velem foglalkozott, addig még a valóságban éltem, de amint magamra maradtam, valahogy belekerültem egy olyan világba, ahol csak én voltam és a monokula. Csak arra voltam képes figyelni, hogy mikor hogy mozdul, milyen ingereket küld és az agyam hogy reagál rá. Eleinte próbáltam dimivizort nézni vagy olvasni, de képtelen voltam másra összpontosítani. Úgy éreztem, pszichikailag nincs velem minden rendben, de magam nem szóltam semmit. A tesztjeitek úgy is kiderítettek mindent, az én feladatom az volt, hogy koncentráljak. Aztán hozzászoktam és mások jelenlétében annyira normálisan viselkedtem, hogy elengedtetek. De amint magamra maradtam, mindig ugyanaz a cirkusz, amit a terápia alatt tanultam: próbálgatás, odafigyelés, reakciók és ellenreakciók, torna és fájdalom. Egészen, amíg kimerültségemben bekapcsolom az altatógépet és álomtalan alvásba zuhanok. Aztán másnap reggel minden kezdődik elölről. Nem, mintha eredménytelen lett volna ez a munka. Lépésről lépésre fedeztem fel a végtagjaim képességeit, és mindig találtam valami újat. Nem is annyira a funkciókban, hiszen azt előre nagyon behatároltan beprogramoztátok, itt csak finomítani tudtam a motorikámat. Hanem valahogy elkezdtem a monokuláim belső szerkezetét tudatosítani. Képzeld el, hogy valaki érzi a csontjait, az ereit, sőt, a sejtjeit. Eleinte csak éreztem, mi hol van. Aztán tudtam rájuk hatni is. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez csak egy képzet, annyira belegabalyodtam ebbe a világba, hogy valamiféle hallucinációim támadtak. De a rendszeres tapasztalatok ez ellen szóltak. Azok a hatások, amelyeket idővel már csak akarnom kellett, mérhetők is voltak. Itt áll egy Y-sugárernyőm, amivel a belső struktúra változásait követni tudom. Ennek megfigyelése közben végeztem a kísérleteimet, és félig ösztönösen, félig céltudatosan találtam meg azokat az akaratimpulzusokat, amelyek elkezdték átalakítani a monokulámat. - Hihetetlen. Ez mindennek ellentmond, amit eddig a monokulákról tudtunk. - Számomra is az volt, de a mérési eredmények amellett tanúskodtak, hogy mindez realitás. Nézd! Bekapcsolta az ernyőt és alátette a jobb kezét. Az Y-sugárernyőt a monokulák belső szerkezetének vizsgálatára fejlesztettük ki. Első ránézésre hasonlít egy röntgenkészülékhez, de egész más elven működik. Nem átvilágítja a monokulát, hanem különböző mérések alapján szimulálja. A szimulálás végeredményét vetíti ki a háromdimenziós képernyőre. Persze, mivel a monokula valódi struktúrájáról fogalmunk sincs, csak különböző elméletek alapján következtetünk rá, a kép sem valóságos, hanem csak az elmélet ábrázolása. De a mérési eredmények változása valóságos, így az Y-sugárernyőn megjelenő változásoknak reális okai vannak. És valóban, olyasmi zajlott le a szemem előtt, amit még soha nem láttam. Úgy tűnt, Jon teljes szuverenitással szervezi át monokuláját, ahogy arra semmilyen külső erőtér vagy lézerprogramozó berendezés soha nem volt képes. Először csak belső változásokat produkált, majd az egész kéz alakja megváltozott: gömbformát vett fel, ellaposodott, hasonló szálak növekedtek ki belőle, mint amilyenné az ujja vált az imént; apró kezek nőttek rajtuk, amelyek integettek, egymással kezet fogtak. Végül az egész ismét felvette eredeti kézalakját. Mindezt csak a képernyőn figyeltem meg; a valóságban lehet, hogy én is sokkot kaptam volna tőle. Nem is tudtam hozzászólni egy szót sem. - Így működik az új technológiám. Meg akarod nézni? Milyen monokulát rendelsz? Csináljak neked egy olyat, mint eredetileg a kezem volt? Jon kezébe fogott egy gömböcöt. Így neveztük azt a szervetlen anyagkeveréket, amelyet a monokula nyersanyagaként használunk. Ebben minden elem megtalálható amelyet a monokula magába épít, a maradékot pedig kilöki. A gömböc súlya attól függ, hogy mekkora monokulát akarunk tenyészteni. A kézfejhez egy félkilós gömböcöt vettünk, és a kitenyésztése a legmodernebb programozó készülékkel kb. két hétig tartott. Jon a tenyerébe vette a gömböcöt, ujjaival átfogta, elkezdte gyúrni, majd a keze elkezdett átalakulni, mintha cseppfolyós lenne. Körülfogta az egész gömböcöt, miközben tovább gyúrta: szemmel láthatólag magába olvasztotta a nyersanyagot. Mintegy öt perc múlva ismét egy ökölbe szorított kéz formáját vette fel, amelyből lassan csúszott ki egy másik kéz. További tíz perc elteltével, a kéz alakú kész monokula ott feküdt az asztalon. Befektettem az Y-sugárernyő alá, és gyakorlott szememmel nem volt nehéz rögtön megállapítanom, hogy pontosan ugyanaz a modell volt, amit Jon karcsonkjára ráoperáltunk. Csak hápogtam. - Ez nagyobb jelentőségű eredmény, mint amit eddig a monokulák kutatása területén összesen elértünk! Meg tudom érteni, hogy hogy működik? - Várj, előbb tovább mondom, hogy mi történt. Tudod, amikor kikerültem a kórházból, még mindig állandó fájdalmak kínoztak. Nem panaszkodtam, hozzászoktam, leküzdöttem, de állandóan éreztem őket. És nyilván, amikor a monokula struktúráját sikerült elkezdeni alakítgatni, az volt a legerősebb kívánságom, hogy ezeket megszüntessem. Ez az akarati impulzus kezdte el manipulálni a konverterekhez csatlakozó fémszálakat. Sikerült megtalálnom azokat, amelyek a fájdalmat okozták; ezeket először deaktiváltam, majd lekapcsoltam a konverterekről. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, de tényleg, eddigre már megtanultam, hogyan tudom őket megmozgatni. A következő lépés az volt, hogy a monokula anyagából konvertereket építettem, sokkal jobbakat, mint a tieitek. Azaz nem is voltak olyan értelemben konverterek, hanem megtanultam, hogyan tudok az idegeimmel kompatibilis impulzusokat a monokulában előállítani. A fémszálakkal megkerestem az eddig bekötetlen idegvégződéseimet, ezáltal a kommunikáció az agyam és a monokula között sokkal, sokkal intenzívebbé vált. Ez volt az útja a gyakorlatilag korlátlan struktúra- és alakváltoztatás képességének. Hetekig feküdtem az antigrav ágyamban, majdnem hogy transzban; gyakoroltam, hogyan tudom egyre tökéletesebben vezérelni a jobb karomra felszerelt monokulát. Automaták etettek, szállították a gömböcöket és gondoskodtak megfelelő időben az altató infrahangról. Én nem lettem volna képes ellátni magam, annyira belemerültem ebbe a munkába. Ez az egész kísérlet a jobb kezemmel zajlott le. Azt terveztem, hogy miután teljesen uralom, megfogom vele a balt és anyagát egyszerűen beolvasztom, átalakítom és újra rákötöm az idegvégződésekre. De végül is egy más utat választottam. Belülről. - Belülről? A saját testeden keresztül? - Igen. Ahogy az idegvégződéseimet kerestem, rájöttem, hogy tudok behatolni a testem szerves anyagába, és nem csak az idegeket, hanem hormonokat, nyirokmirigyeket, mindenfélét tudok stimulálni. Először a csontok mentén egy vékony monokula-szálat vezettem át a bal kezemhez. Ezen keresztül alakítottam át először a kezem, majd a lábaimat is. A négy végtagom végeredményben egy, belülről összekötött monokulát alkotott, százezernyi, egyre növekvő számú csatlakozással a testem információs csatornáihoz. - Alig tudom elképzelni. Főleg azt nem, hogy hogy tudtad mindezt csupán az agyaddal vezérelni. Hiszen tisztán kibernetikusan nézve a feldolgozandó információmennyiség az agyad kapacitásának milliószorosa! - Természetesen nem zajlik ez mind tudatosan. Hiszen a légzés, emésztés, járás sem tudatos! Csak akarnom kell, és az agyam már küldi a megfelelő impulzust a monokulának, amely megvalósítja a kívánt akciót. Hogy azon belül mi zajlik le, arra nem figyelek minden részletében, csak ha kíváncsi vagyok. Akkor megint csak akarnom kell, és már jön is az információ, a tudatosodás. Érzem, értem, hogy hol mi történik. - Még mindig nem tudom igazán elhinni. Ez minden álmunkat felülmúlja. De el tudom képzelni, hogy pszichikailag ez iszonyatosan megterhelő. - Nem csak pszichikailag, fizikailag is. Nem volt meg a megfelelő orvosi felszerelésem ahhoz, hogy a testem immunreakcióit meggátoljam, így az új érintkezési felületek mind begyulladtak. Komolyan megbetegedtem, és már azon voltam, hogy riasztalak benneteket, amikor találtam egy megoldást. Csak egy ideiglenest, de adott időt, hogy tovább kísérletezzek. A gyulladt szöveteket egyszerűen beleolvasztottam a monokulába és új csatlakozásokat kerestem. Csakhogy ezáltal a testem élő anyaga, ha lassan is, de egyre fogyott, és a mesterséges végtagjaim egyre nagyobb részét pótolták. - És hogy sikerült megállítanod ezt a folyamatot? - Erről akartam veled beszélni. De most nem is tudom: mondjam-e vagy mutassam? A szenzációhajhász mégiscsak legyőzte bennem a tudóst, így bíztattam: - Na mutasd! A szobában állt egy spanyolfal; Jon belépett mögé, mintha egy orvosi vizsgálathoz akarna levetkőzni. Néhány másodperc múlva egy nő lépett ki a spanyolfal mögül. Feltűnően csinos, remekül öltözött, jó alakú, fiatal nő. Rögtön arra gondoltam, hogy a nőtlen Jon házasodni akar és az orvosi probléma szexuális vagy szexuálpszichológiai jellegű. Menyasszonyát ugyan kissé szokatlan módon mutatja be; de el tudtam képzelni, hogy ez a nagyszerű nő lelkileg nem tudta megemészteni, hogy jövőbeli élettársa mesterséges végtagokkal rendelkezik. Minél tovább néztem, annál jobban irigyeltem Jont; még Judi emlékét is elhomályosította bennem egy pillanatra. Ritkán látni ilyen tökéletes nőt, még a fogyasztók között is, akiknek a megjelenés és testápolás - a hősökkel ellentétben - életcéljuk. A nő meghajolt, mintha be akarna mutatkozni (harmonikus mozgása tovább tüzelte erotikus hatását), de ahelyett, hogy felém közelített volna, visszalépett a spanyolfal mögé. Újabb néhány másodperc szünet után, már a számon volt a kérdés, hogy "Jon, na mi van?", amikor Jon meztelenül kilépett a fal mögül, de - alig tudtam hinni a szememnek - huszonöt évvel fiatalabban. A negyvenéves Jon testének minden darabkáját kívülről ismertem, kisportolt izmait, cserzett bőrét, ápolt szakállát - és most egy tizenöt éves kamasz állt előttem. Egy pillanatig még arra is gondoltam, hogy fia vagy öccse, de tudtam, hogy nincs közeli hozzátartozója. Azonkívül Jon hangján szólalt meg: - Várj, ez még nem minden. Ismét eltűnt, és amit a következő percben láttam, az ma is rémálmaimban jön elő. A paraván mögül kilépett egy - hétfejű sárkány. Pontosan olyan, mint gyerekkori mesekönyveimben vagy rajzfilmekben ábrázolták. Zöld, rücskös bőrű, hüllő lábain ide-oda mászkált, hét darab krokodil fejének szájait kinyitogatta és fogait csattogtatta. Amint felém kúszott, rémülten visszahőköltem, erre eltűnt a spanyolfal mögött és pár másodperc múlva Jon kacagását hallottam: - Na, ne haragudj, azt hittem, te jobban kibírod. Érted már, mi történt? A megdöbbenéstől és ijedtségtől ezen még nem is gondolkoztam, de a kérdésre a válasz egy pillanat alatt belém nyilalt: - Az egész testedet feldolgozta a monokula? - Majdnem. - Te voltál az a nő? Nem a menyasszonyod? - Gondolod, hogy valaki is férjhez menne egy monokulához? - Akármilyen alakot fel tudsz ölteni? Ez egyre félelmetesebb. - Nem akármilyet, csak amit már egyszer kigondoltam. A sárkány megtervezése egy hétig tartott. Nem tudtam mit szólni. A paraván mögül egy pocsolya lépett elő. Nem lépett, hanem folyt. A pocsolyában kirajzolódott Jon arca és a szája mozgott, ahogy beszélt: - Azt hiszem, ez a legijesztőbb. De addigra már megemésztettem. A padlón csúszó csillogó folttól már nem féltem. - Ha meg tudjuk érteni, ami veled történik, kidobhatjuk a szemétkosárba, amit eddig elértünk. Hajlandó vagy vizsgálatra bocsátani magad? - Várj, nem ezért hívtalak. A pocsolyából Jon feje kezdett lassan kiemelkedni, majd a nyaka, teste, lábai, végül ott állt teljes egészében, ruhástul, mindenestül, és a pocsolya elfogyott. A szemem előtt zajlott le az átalakulás. - A folyamat még nem fejeződött be. A testemet teljesen beolvasztottam, de az agyam és a gerincvelőm egy része még élő anyag. Erről akarok veled beszélni. - Ez nekem annyira új és döbbenetes, hogy aligha tudok érdemi tanácsot adni. - De legalább hallgass meg. Te vagy az egyetlen, aki a problémát megértheti. - Hát persze, hogy hallgatlak. Ezért jöttem ide, és nem is tudnék elmenni anélkül, hogy a lehető legtöbbet megtudjak. - Már említettem, hogy az élő anyagom feldolgozását a szükség szülte, meg kellett szüntetnem a gyulladásokat és az immunreakciót. De a tapasztalataim igen pozitívak voltak. A monokula jobban működik, több mindenre képes, kellemesebb, mint a test eredeti anyaga. Így aztán nem is nagyon fékeztem a folyamatot, csak akarnom kellett, és magától zajlott. Először a végtagjaim maradékai olvadtak be, majd a törzs izmai, bőr, csontok. A monokula egymás után analizálta a belső szervek funkcióit és helyettesítette őket sokkal tökéletesebbekkel. Például először volt ugyan egy rész, ami a szívem működését pótolta, de később rájöttem, hogy sokkal könnyebb és gazdaságosabb a vérem áramlását rugalmas érfalakkal biztosítani. Különben is, egyre kevesebb vérre volt szükségem, mert egyre kevesebb élő anyagot kellett ellátni. Mostanra már csak az agyam maradt meg. A legnehezebb természetesen a testem információs rendszerét, az idegeket, és hormonokat helyettesíteni, de már ezt a kérdést is megoldottam. Illetve nem én, hanem a monokulám; én csak a parancsot adtam ki rá. Ez, ugye, nagyon jól hangzik, de el tudod képzelni, hogy egy iszonyatos agymunka. Igaz ugyan, hogy az információfeldolgozás jó része nem tudatosan, hanem a monokulán belül zajlik le, nekem csak a döntéseket kell meghozni. De az is épp elég. Hogy úgy mondjam, túl sok. Éppen ezért egyre kevesebb részletbe avatkoztam bele tudatosan és egyre többet bíztam rá a monokula adatfeldolgozó képességére. Ennek az lett a következménye, hogy az ellenőrzés egyre jobban kicsúszott a kezemből, azazhogy, hogy is mondjam, mert kezem persze már rég nincs. - Azt akarod mondani, hogy a monokula fellázadt ellened, az akaratod ellen? - Nem, erről szó sincs, hiszen saját akarata nincs, nem is lehet. De egyre jobban átvette az irányítást. Persze, amit akartam, rögtön vissza tudtam venni tőle, de túl sok irányítanivaló volt, így kénytelen voltam egyre többet rábízni. És most valahogy az történt, hogy feloldódott benne nem csak a testem, hanem az egyéniségem is. Egyre kevésbé vagyok abban biztos, hogy én én vagyok. Egyre többször fordul elő, hogy valamit teszek, de az nem én vagyok. Például a táplálkozás. Már régen nem eszem, hiszen nincs gyomrom. Akármilyen anyagot meg tudok emészteni, akár külsőleges érintkezés útján is. Egyszerűen a kezembe veszem és feloldom. A maradékot kiválasztom: kiköpöm, kiizzadom, kicsöppentem magamból vagy egyszerűen leteszem. Táplálkozás céljára legjobb persze a gömböc, mert az optimális arányban tartalmazza a szükséges elemeket, de ez gyakorlatilag mindegy. A lényeg, hogy nem én döntök, mikor milyen anyagot veszek magamhoz. Ha nem figyelek, hanem valami mással vagyok elfoglalva, egyszerűen kinyúlik belőlem egy csáp, felnyit egy gömböc-csomagot és feloldja a tartalmát. Nem is veszem észre. Hogy jelen pillanatban semmi ilyesmi nem történik, az csak azért van, mert koncentrálok. Meg tudom ugyan parancsolni, hogy speciálisan ez ne történjék, de millió más dolog van, amit a monokula önállóan kezdeményez, ha nem ügyelek és nem veszem észre idejében, hogy mi történik. Vagy a másik, az érzelmek. Majdnem teljesen kihaltak belőlem. A monokula, amióta feldolgozta a hormonjaimat és az idegrendszeremet, szimulálja ugyan az emóciókat is, de ezek valahogy nem az igaziak. Vegyük például a nőket. Ismersz. Tudod, hogy miattuk maradtam agglegény. Tudod, hogy a baleset után ismét teljes értékű férfi akartam lenni, ez volt a fő motivációm, amiért alávetettem magam a kísérletnek. Emlékszel a kis Suzira a kórházból? Ha ellankadtam a tornáztatás közben, csak meg kellett egy kicsit lengetnie a melleit, és máris működtem tovább, mintha új lennék. Csodált is emiatt, úgyhogy felépülésem után nem volt nehéz learatnom az erőfeszítésem gyümölcsét. Hát ez elmúlt. Az esztétikai érzékem változatlanul megvan, nyilván, mert ez az agyamban rejtőzik. Mint férfi is kifogástalan formában vagyok, ezt nem kell mondanom, hiszen a monokula mindenre képes. De nem érdekel. Ha ide belép az a nő, akinek a képében az előbb megjelentem, megcsodálom, kielégítem, de ha félúton meggondolja magát, úgy is jó; nem érdekel. Miért is érdekelne, ha egyszer magam is ugyanolyanná tudok válni? Szerelmes soha többé nem lehetek. Egyre kevésbé érzem, hogy én én vagyok. A személyiségem egyre inkább feloldódik a monokula információfeldolgozó folyamatában. Mindezek mellett most egy komoly döntés előtt állunk. A monokulától tudom, hogy ez a probléma az agyam funkcionális gazdaságtalanságában gyökeredzik. Mint ahogy a szívem vagy a tüdőm működését a monokula sokkal jobban helyettesítette, az agyam feladatát is sokkal jobban elvégezné. Nyilván, hiszen az információfeldolgozó kapacitása összehasonlíthatatlanul nagyobb. És ha nem elég nagy, megemésztek néhány gömböcöt és építek belőle néhány milliárd új adatfeldolgozó egységet. A monokula meg szeretné emészteni az agyamat is. Tudom, hogy igaza van, de félek ettől. Nem tudom, hogy akkor mi fog történni. Elveszik a maradék egyéniségem is, vagy eltűnik a határ a monokula és énközöttem? Ura leszek a helyzetnek vagy teljesen elmerülök? Viszont dönteni kell. A monokula optimálisan ellátja ugyan az agyamat mindennel, amire csak szüksége van, de tökéletesen mégsem tudja helyettesíteni az élő anyagkörnyezetet. Hasonló tünetek mutatkoznak rajta, mint annak idején az idegvégződéseimen. A gyulladásokat tudom ugyan már belsőleg is gyógyítani, de az egész egy instabil állapot. Helyettesíteni kellene az agyamat is, de ezt a monokulának még nem engedtem meg. Félek, hogy teljesen megemészt. Hallgattam. Mit is szólhattam volna? Az egészet szinte el sem tudtam hinni. Specialistája voltam ennek a területnek; tudtam, mi lehetséges és mi nem, de Jon története annyira távol állt minden addigi tapasztalatomtól, hogy lehetetlenség volt véleményt alkotnom. Jon folytatta. - Nem, nem hagyom magam megvizsgálni. Fölösleges. Mindent tudok magamról és ezt a tudást a rendelkezésetekre bocsátom. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó tudás-e vagy sem, ezt majd nektek kell, miután megláttátok, mi lesz velem. Most már látom, hogy nem tudsz tanácsot adni. Sem emberileg, sem orvosilag. Emberi agyat még soha nem tartottatok életben a természetes környezetén kívül. Nem tudjátok tehát megakadályozni az agyam immunreakcióit. És persze, hogy nem tudod, honnan is tudhatnád, mi történik a személyiségemmel, ha teljesen monokula vagyok! Hallgattunk. Jon tudta, hogy a barátja vagyok, de azt is, hogy nem tudok segíteni. - Akarod ezt a tudást? - Persze, hogy akarom. - Feláldozod érte a jobb kezed? - Természetesem feláldozom. - Akkor add ide! Kezet fogtunk. Ugyanolyan érzés volt, mint néhány órával azelőtt. De az érintkezési felület hamarosan bizseregni kezdett. Ezzel egyidejűleg Jon keze elveszítette formáját, ismét cseppfolyósodott és bevonta az egész kezem. Egyre jobban éreztem a bizsergést, amely azonban egyre kellemesebb lett. Valahogy egész eltompultam belé, mert egy jó félórát ültünk így kezet fogva, anélkül, hogy valami további változást észrevettem volna. Végül is Jon keze felvette eredeti alakját és eleresztette az enyémet. Ránéztem, semmi változás. De valahogy más érzés volt, mint előtte. - Nyújts ki az mutatóujjad. Kinyújtottam. Kiegyenesedett, majd hosszabb lett, elkezdett nőni és vékonyodni. Majd egy méter hosszú lett, amikor megijedtem; visszahúztam, erre tényleg visszahúzódott. Azt akartam, hogy felvegye eredeti alakját - megtörtént. Elkezdtem próbálgatni az új kezemet. Normálisan mozgott, ahogy kell. De az egyes mozdulatokat tudtam folytatni is: a túlzott ökölbeszorítástól gömb alakot vett fel, amiből azonban ismét ki tudtam növeszteni az ujjaimat, csupán azáltal, hogy akartam. Megismételtem Jon trükkjét a lasszóval és a pohárral; tökéletesen sikerült. Félórányi kísérletezgetés után úgy tűnt, hogy akármire képes vagyok. - Ezt velem csináltad először? - Állatokkal kísérleteztem már. Egerek végtagjait olvasztottam magamba, közben megtanultam, hogyan kell kielemezni idegen idegrendszerek impulzusait. Így aztán tudtam készíteni nekik új végtagokat, amik tökéletesen működtek. Idővel azonban előállt ugyanaz a probléma, mint nálam: az idegcsatlakozásaik begyulladtak. Ezt bizonyára lehet kívülről kezelni, a megoldását rátok bízom, nem lesz nehéz. De az állataim végül is elpusztultak. - Tehát én is várhatok immunreakciókat? - Természetesen. - És végül én is monokulává válok? - Csak, ha akarod; ez rajtad múlik. Ha a monokula oldaláról kezeled az immunitást, igen. De ha a tested felől vagy kívülről, nem feltétlenül. - És tanulmányozhatom magam. - Igen, ezért alakítottam át a kezed. Engem tanulmányozni már késő. - Késő? Miért? - Az állapotom túl előrehaladott. Már nem tudjuk megállapítani, milyen alternatíváim lettek volna. De az összes információ ott van benned. Elemezd ki, kutasd, te vagy a tudós. - És veled mi lesz? - Monokula leszek. Feldolgozom a maradék szerves anyagomat is, beolvasztom az agyam. A monokula átveszi a funkcióját. Tökéletesebben, mint az eredeti. Csak, hogy ember maradok-e, azt nem tudom. - Felügyelet alatt teszed? - Nem, egyedül, mint ahogy az egész folyamat végbement. Saját szakállamra. Ha nem sikerül, elpusztítom magam. - Ha tudod. - Ha tudom. A monokula tudja. Ide nézz! Kiválasztott magából egy cseppet, amely leesett az Y-sugárernyő érzékelő terébe. Bekapcsoltuk az analizátort, amely egy előttem ismeretlen szerkezetű monokula aktivitásáról tett tanúságot. De egy perc múlva az aktivitás lelassult, majd teljesen megállt. Beindult egy kémiai reakció, amelynek eredményeképpen az óriási molekula felbomlott; egy vízcsepp, szerves oldat maradt a helyén. A monokula pusztulásra lett programozva. Még sokáig beszélgettünk. Tanácsokat adott, hogy bánjak a monokulámmal; sok mindent kipróbáltam és rengeteget tanultam. De lassan mindketten kimerültünk és közeledett a búcsúzás ideje. Tudtam, hogy nem látom többé emberként a barátomat és legjobb páciensemet. Forrón ráztuk meg egymás kezét, monokula kezeinket, és szállásomra vonultam. Amint megállapodtunk, másnap ismét felkerestem, hogy meglássam kísérlete eredményét. Lakását azonban üresen találtam. Ez rosszat jelentett. Az egész állomást átkutattam, de Jon, illetve a belőle lett monokula nyomtalanul eltűnt. Ez azt jelentette, hogy a kísérletet végrehajtotta, mert az Ión nincs oxigén, így élő aggyal nem hagyhatta el az állomást. De a monokula természetesen alkalmazkodhatott a külső, mínusz 200 fok alatti hőmérséklethez, a hidrogén légkörhöz, folyékony metánhoz és ammóniákhoz. De az is lehet, hogy elpusztult. Nem tudtam meg róla semmit. Jon eltűnt. Én visszarepültem az Amicára és újjászerveztem a kutatócsoportomat. Az immunitás problémáját hamar meg tudtuk oldani: a világ legtökéletesebb számítógépe, a jobb kezem fölötti korlátlan hatalmam révén hamarosan megfejtettük monokulám működésének titkát, amely végül is a humonoidok szintetizálásához vezetett. Ma már tudjuk, hogy ezeknek az embert majdnem minden tekintetben utánozni képes lényeknek csak saját akaratuk nincs, és előre kiszámítható módon reagálnak, akárcsak a régebbi robotok. Mint ahogy ezt a matematikusok a tőlük megszokott precizitással kifejezik, az összes lehetséges humonoidok halmaza - mint az összes lehetséges algoritmusoké - megszámlálhatóan végtelen, míg az összes lehetséges embereké - illetve szabad akarattal rendelkező lényeké - megszámlálhatatlanul végtelen. Ezt persze nem tudhatjuk, de hisszük, és számos kísérlet, meggondolás és tapasztalat tűnik ezt a hitet alátámasztani. A humonoidok életünket minden tekintetben megváltoztatták, és az olyan hősöket, mint Jon, feleslegessé tették. Akár én is elmehetnék fogyasztónak. Ha utasítást adok a kutatócsoportomban foglalkoztatott harminc humonoidnak, hogy mit fedezzenek fel, gyorsabban megteszik, mint mi, emberek. De szerencsére arra az utasításra szükségük van. Ezért nem megyek el fogyasztónak. Viszont az Ióról érdekes hírek érkeznek. A vulkánilag halott holdon földrengéseket észleltek. Az ammóniatenger eddig még soha nem tapasztalt rezgéshullámokat produkált. És a légnyomás csökken, fogy a légkör legnagyobb részét kitevő hidrogén. Mintha az égitest magába szívná. Kíváncsi vagyok, Jon mikor lép kapcsolatba velünk.