PEJ HSZING KÉT FURCSA TÖRTÉNETE Az itt olvasható két elbeszélés szerzője Pej Hszing, a Tang-kor végén, a IX. század második felében élt hivatalnok és kiváló irodalmár. Életéről keveset tudunk, három kötetnyi elbeszélése is csak részben maradt fenn. Gyűjteményének a Csuancsi ("A furcsa történetek hagyományozása") címet adta, amely később műfajmegjelöléssé vált, és a korban született hasonló elbeszéléseket is e kategóriába sorolták. Történeteinek némelyike oly nagy hatással volt a későbbi korok íróira, hogy azokat újra feldolgozták, drámát írtak belőlük. Magyarul ezidáig egyetlen elbeszélése volt olvasható: A déltengeri rabszolga (A sárkánykirály lánya. Fordította: Viktor János. Budapest, 1956, 107-112). Történetei tündérekről, kísértetekről és más természetfeletti jelenségekről szólnak. Itt most két leghíresebb elbeszélésének kínaiból készült fordítása olvasható. A JÁDEMOZSÁR ÉS MOZSÁRTÖRŐ A Csang-csing-korszak (821-824) idején élt az ifjú írástudó, Pej Hang. Történt egyszer, hogy sikertelen vizsgája után Ocsuba vetődött, s meglátogatta régi jóbarátját, Cuj minisztert. A miniszter kétszázezer pénzt ajándékozott neki, hogy visszatérhessen a fővárosba. Pej Hang hajóra szállt, és útrakelt a Han-folyón. Vele utazott egy páratlan szépségű hölgy is, bizonyos Fan asszony. Meghitten beszélgettek kettesben, ám mindvégig egy selyemfüggöny választotta el őket. Pej Hang hiába szerette volna látni őt, még csak meg sem pillanthatta. Rávette hát az asszony szolgálóját, Ködfátyolt, hogy adja át neki ezt a versikét: Hunok, Jüe messzeségből csak vágyódunk epedve, Ám függönyt húzott közénk az égiek serege. Ha a halhatatlanok jádevárosában laksz, Daruháton követlek az azúr fellegekbe. Az asszony kézhez kapta a verset, de sokáig válasz nélkül hagyta. Pej Hang többször is faggatóra fogta Ködfátyolt, mire az egyszer csak azt kérdezte: -- Mi van, ha az asszonyom ügyet sem vet a versedre? Pej Hang nem tudta, mitévő legyen, végül pompás bort s ritka, ízletes gyümölcsöket vásárolt, és az asszonynak ajándékozta. Fan asszony ekkor végre meginvitálta Pej Hangot Ködfátyollal. A függöny fel volt húzva, s így láthatta az asszony jádefényű, hideg ragyogását, virághoz hasonlatos kecsességét, felhőszerű hajfürtjeit, holdsarló vonalú szemöldökét. Olyan volt, akár egy tündér, aki a fellegekből ereszkedett le az egyszerű halandók közé. Pej Hang kétszer is leborult előtte, s egészen elmerült szépségében. - Nekem férjem van a Han-folyó déli végén -- mondta az asszony --, aki most szeretné feladni hivatalát, hogy visszavonuljon a hegyek közé remetének. Magához hívatott, hogy elbúcsúzzék tőlem. Mély aggodalomba temettem magam, hogy vethetnék hát szerelmetes pillantásokat más férfiakra? Kellemesen töltöttem önnel a hajóutat, de kacérkodni, tréfálkozni nincs kedvem. -- Ó, álmodni sem mernék erről -- mondta Pej Hang, majd miután kiürítették kupáikat, az asszony visszavonult. Oly hidegen, fagyosan viselkedett, hogy nem volt mód közelebb kerülni hozzá. Később Fan asszony Ködfátyollal egy verset küldött Pej Hangnak: Egyetlen korty borodtól szívem hevesen dobog, Ha varázsszert készítesz, láthatod majd Jün-jinget. A Kék hídnál lakoznak a szent halhatatlanok, Nincs szükség hát küszködve a mennyekbe felmenned. Pej Hang elolvasván a verset, felfigyelt rá, hogy mily tehetséges az asszony a versfaragásban, ám annak rejtett értelmét sehogyan sem bírta kihámozni. A továbbiakban nem találkozhatott többé vele, csupán Ködfátyol közvetítésével válthattak egynéhány szót apró-cseprő semmiségekről. Mikor Hszianghanban kikötöttek, az asszony szolgálójával vitetve a ruhás ládikóját búcsúszó nélkül távozott, nem tudta senki, hová, merre ment. Pej Hang hiába érdeklődött utána mindenfelé, az asszony nyom nélkül eltűnt. Összeszedte hát cókmókját, és kocsin folytatta tovább az útját. A lancsiaoi, azaz a Kék hídi postaállomásnál nagyon megszomjazott, ezért aztán letért az útról, hogy inni kérjen valahol. Egy három-négy helyiségből álló zsúpfedeles kunyhóra figyelt fel, amely előtt egy öregasszony kenderfonalat sodort. Pej Hang üdvözölte őt, és inni kért. -- Jün-jing! - kiáltotta be a házba az öregasszony. -- Hozz gyorsan egy csésze bort, van itt egy ifjú úr, aki csillapítaná szomját. Pej Hang igen csak meglepődött, hisz' eszébe ötlött a Fan asszony versében szereplő Jün-jing név. Miközben ezen töprengett, az ajtó nádfüggönye mögül egyszer csak jádefehér kacsók nyújtották ki a porcelán csészét. Pej Hang átvette, és belekortyolt, olyan volt, akár a jádeharmat. A szobából soha nem érzett kellemes illat áradt. Mikor visszaadta a csészét, egyszeriben félrerántotta a függönyt, s egy leányt pillantott meg, aki oly gyönyörű volt, mint a harmat áztatta virág, a tavaszi fényben olvadozó hó, orcája mintha puha jáde lett volna, hajtincsei, mint a felhőgomoly. A leány szégyenlősen eltakarta arcát, s elfordult. Még a völgyekben rejtőzködő vörös orchidea sem gyönyörűbb nála. Pej Hang földbe gyökerezett lábbal csak ámult-bámult. -- Szolgám és lovam megéheztek -- mondta az öregasszonynak --, szeretnénk itt megpihenni. Bőkezűen meghálálnám a segítségedet néném. Kérlek, ne tagadd meg tőlem! -- Legyen, ahogy akarod jóuram -- egyezett bele az öregasszony. Tálalt a szolgának, és a lónak is adott abrakot. -- Az imént láttam egy meglepően kedves leányt, egy páratlan szépséget -- mondta neki Pej Hang. -- Ez az oka, hogy nem akaródzik továbbmenni. Lehetne szó arról, hogy gazdag ajándékok fejében feleségemül kérjem őt? - Az az igazság, hogy már odaígérte a kezét valakinek, de még nem jött el a házasság ideje. Én már öreg és beteg vagyok. Tegnap kaptam egy halhatatlantól életelixírt, de jádemozsárban, jádemozsártörővel kellene megőrölni, és száz nap múlva bevenni. Akkor aztán oly sokáig élhetnék, mint maga az Ég. Ha megszerzed nekem a jádemozsarat a mozsártörővel, hozzád adom ezt a leányt. Az aranyadnak, selymednek lásd semmi hasznát nem venném. -- Legyen hát száz nap! -- mondta Pej Hang. -- Itt leszek a mozsárral és a mozsártörővel, de aztán addig máshoz ne add az unokádat! Mikor ezt az öregasszony megígérte, Pej Hang nehéz szívvel bár, de útra kelt. Visszatért a fővárosba, s félretéve egyéb dolgait a piacokat járta, s hangosan kiáltozott mindenfelé, hogy jádemozsarat és mozsártörőt keres. De minden hiába volt, nem járt eredménnyel. Ha barátai látogatták meg, mintha meg sem ismerte volna ôket. Mindenki bolondnak tartotta. Néhány hónap múlva belebotlott egy öreg jádeárusba, aki azt mondta neki: -- Nemrégiben kaptam egy levelet a Kuocsou-beli öreg Pientől, a patikáriustól. Azt írja, hogy van eladó jádemozsara hozzávaló mozsártörővel. Ha annyira sóvárogsz ezek után, eligazíthatlak hozzá. Pej Hang megköszönte szívességét, s végül csakugyan sikerült szert tennie a mozsárra és a mozsártörőre. Igaz, az öreg Pien kétszáz füzér pénz alatt nem adta oda azokat, így hát Pej Hang az utolsó garasig kiürítette erszényét, de még a szolgájától és a lovától is meg kellett válnia, hogy előteremtse az összeget. A sikeres üzlet után gyalogszerrel tért vissza a Kék hídhoz. -- Ó, hát ilyen türelmetlen vagy? -- tréfálkozott az öregasszony. -- Hogy adhatnám még oda az unokámat? De még csak a fáradozásodért sem tudlak megjutalmazni. -- Csak ha a századik napra megőröljük a varázsszert, akkor lehet szó házasságról -- mosolygott rá a leány. Az öregasszony ruhája rejtekéből előkotorta a varázsszert, Pej Hang pedig nyomban nekilátott megőrölni azt. Nappal dolgozott, éjjel mikor pihent, az öregasszony vette át tőle a munkát, és a saját szobájába visszavonulva dolgozott. Mikor egyszer Pej Hang felfigyelt a mozsártörő hangjára, titkon kileste őt. Egy jádenyulat látott a mozsárral munkálkodni. A jószág fehéren ragyogott bevilágítva az egész szobát, fényében a legapróbb dolgokat is tisztán látni lehetett. Ekkortól kezdve Pej Hang egyre elszántabban dolgozott. Mikor aztán végre elérkezett a várva várt nap, az öregasszony bevette a varázsszert, és így szólt: -- Most elmegyek a barlangba és szólok a rokonoknak, hogy készítsék elő számotokra a nászszobát. -- Karon fogta a leányt és elindultak, de előtte meghagyta Pejnek: -- Várj itt egy keveset! -- Kocsira szállva a szolgálók kíséretében útnak indultak. Miután elváltak egymástól Pej Hang egyszeriben egy hatalmas palotában találta magát, amely egész a fellegekig felért. Gyönygyökkel kirakott kapuja szikrát hányt a napfényben. Belül függönyöket, kárpitokat látott, gyönygyöket, ékszereket, s más efféle értékes csecsebecséket, melyeknél pompásabbakat nem találni sehol. Jól tudta, csakis egy előkelô családé lehet. A szolgák és a szolgálólányok a függönyön belülre kísérték, ahol elvégezték az esküvői ceremóniát. Pej Hang leborult az öregasszony előtt, s kifejezte sajnálatát, amiért el fogja hagyni őket. -- Miután magad is Szent Pej utódja leszel, te is el fogod hagyni a halandók világát. Sose sajnálj hát engem! -- mondta az öregasszony. S ezek után bevezette a vendégsereg közé, akik egytôl-egyig mind szellemek, halhatatlanok voltak. Felbukkant egy tündérlány is, akinek haja kontyba volt tűzve, s szivárványszín ruhát viselt. Azt mondták róla, hogy ő az új sógornője. Pej megkérdezte erről őt magát is. -- Pej úr, már meg sem ismersz? - kérdezte az asszony. -- Hát, nem vagyunk rokonok, és arra sem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna - mondta Pej. -- Ó, hát már elfelejtetted volna közös hajóutunkat Ocsuból Hszianghanba? Pej Hang igencsak meglepődött, s a körötte állókat kezdte faggatni, akik azt mondták neki: -- Ő a feleséged nővére, Jün-csiao, a halhatalan Lin Kung felesége. Immár magas rangra emelték, a Jáde Császár kíséretéhez tartozik. Az öregasszony Pejt és ifjú feleségét a Jádecsúcs-barlangba küldte, hogy a Rőt kőtoronyban, a Gyöngyös szobában lakjanak. Miután pedig lenyelték a Rózsáshó és a Vörösvirág varázslabdacsokat, testük éterré változott, hajuk bíbor-zöld színbe fordult, és egyszeriben halhatatlanokká lettek. A Taj-ho korszak (827-835) idején talákozott Pej Hanggal egyik régi barátja, bizonyos Lu Hao, a lancsiaoi állomástól nyugatra. Pej elmesélte neki, hogy elérte a halhatatlanságot, és megajándékozta egy tíz fontot nyomó gyönyörű jádéval, és egy varázslabdaccsal, amellyel meghosszabíthatja életét. Az egész napot átbeszélgették, majd megkérte Lút, hogy adja át üdvözletét a régi cimboráknak. Lu leborult elé és így szólt: - Te már járatos vagy a halhatatlanság terén, tudnál-e adni nekem egy-két jótanácsot? - Lao-ce azt mondotta volt: „Tartsd üresen az elméd, és tele lesz a bendőd!" -- mondta Pej Hang. -- Ám manapság az emberek az elméjüket tömik tele mindenfélékkel, hogy érhetnék hát el a halhatatlanságot? -- Pej látván, hogy barátja már teljesen összezavarodott, ekként folytatta: -- Ha az elméd haszontalan gondolatokkal van teli, bensődből elszivárog az életerő. Ez az, amiről beszélek. Mindenkiben ott lakik a halhatatlanság művészete. De még nem jött el az ideje, hogy kifejtsem neked, majd máskor elmagyarázom. Lu Hao beletörődött, hogy nem fog többet megtudni, így hát búcsút vettek egymástól, és elváltak. Halandó ember azóta sem találkozott Pej Hanggal. NIE JIN-NIANG, A BÉRGYILKOSLÁNY Nie Jin-niang Vejpo tábornokának, a Csen-jüan korszakban (785- 805) élt Nie Fengnek volt a leánya. Épp tíz esztendős volt a leányka, mikor egy alamizsnát kolduló apáca állított be hozzájuk. Mikor megpillantotta a kis Jin-niangot, igen kedvére valónak találta és így szólt: -- Magammal vinném ezt a leánykát, és tanítványomul fogadnám. Ám Nie Feng iszonyatos dühbe gurult és szidta, átkozta az apácát. -- Zárhatod bár acélládába is, én akkor is el fogom lopni tőled a lányod - mondta az apáca. Éjszaka aztán csakugyan eltűnt Jin-niang. Apja szörnyű mód megijedt, de hiába kerestette embereivel mindenfelé, még csak a nyomára sem akadtak. Jin-niang szülei egyre csak gyermekükre gondoltak, s könnyáztatta szemekkel tehetetlenül néztek egymásra. Öt évvel később az apáca visszavitte Jin-niangot és közölte a tábornokkal: -- A tanítás véget ért. Ismét gondját viselheted. Ezután egyszeriben eltűnt az apáca. A háznép nagy boldogan faggatni kezdte a leányt arról, hogy mégis miféléket tanult. -- Kezdetben szútrákat olvastam és varázsigéket kántáltam. Ez volt minden -- mondta a leány. Apja azonban nem hitte, s tovább rimánkodott, hogy ôszintén mondjon el mindent. -- De hát én az igazat mondom. Miért nem hiszel nekem? -- kérdezte a leány. -- Az igazat akarom tudni! -- förmedt rá az apja. -- Mikor elvitt az apáca -- kezdte Jin-niang --, azt sem tudom, hány mérföldet mehettünk. Pitymallatkor aztán végre egy sziklabarlanghoz értünk, amely több tucat lépés széles is meglehetett. Egy teremtett lélek sem volt ott, csak a majmok siserehada lakott arrafelé, fenyővel és folyondárral volt minden benőve. Aztán két lányka is előkerült, ôk is olyan tíz év formák lehettek. Mindkettő okos, gyönyörű teremtés volt. Nem ettek azok soha egyetlen falást sem, ám oly ügyesen siklottak a sziklafalakon, akár a fára mászó majmocskák, soha meg nem botlottak. Az apáca adott nekem egy pirulát és egy két láb hosszú bűvös kardot, melynek pengéje oly éles volt, hogy menten kettőbe szelte a reá fújt hajszálat. Majd a másik két lány után küldött, hogy én is kapaszkodjak fel. Lassanként egyre könnyebbnek éreztem a testem, olyan voltam, akár a szellő. Egy év múlva már levágtam az összes majmot, a sok százból egyetlen egy sem maradt. Később már tigrisre, párducra indultam vadászni, s mindannyiszor a levágott fejeikkel tértem haza. Három év elteltével már repülni is tudtam. Levágtam a sasokat, anélkül, hogy akár egyetlen egyet is elvétettem volna. Ezalatt a kardom pengéje öt hüvelykre kopott, és így a madarak, amelyeket kiszemeltem, sohasem számítottak a fegyveremre. A negyedik évben aztán az apáca a két lányt hátrahagyta a barlang őrzésére, engem pedig magával vitt, de nem tudnám megmondani, melyik városba. Ott aztán rámutatott valakire, felsorolta a bűneit, és azt mondta: „Vágd le nekem a fejét! Légy bátor, és meglásd oly könnyű lesz vele végezned, mint a madarakkal." Markomba nyomott egy három hüvelyk hosszú pengéjű, csontmarkolatú tőrt. Azzal aztán úgy vágtam le fényes nappal annak a fickónak a fejét, hogy senki emberfia meg nem látta. Egy zsákba rejtettem a fejet és elvittem vissza a barlangba, azt pedig varázsszer segítségével valami folyadékká változtatták. Az ötödik évben az apáca egy magas rangú hivatalnokról beszélt nekem, aki minden ok nélkül ártatlanokat gyilkoltatott le. Az egyik éjszaka elküldött a házába, hogy hozzam el a fejét. Felmarkoltam a tőrömet, és elmentem. Minden baj nélkül sikerült beosonnom az ajtórésen, és elrejtőztem a keresztgerendán. Este aztán levágtam a fejét és hazatértem, ám az apáca dühösen fogadott: „ Miért voltál el olyan sokáig?" -- „Megláttam, hogy egy aranyos csöppség játszik ott, s nem volt szívem őt is megölni"-- válaszoltam neki. -- „ Ha legközelebb ilyen történne, előbb végezz vele, csak aztán sajnálkozz rajta" - - szidott meg az apáca. Leborulva a bocsánatáért esedeztem, mire ő így szólt: - „Most felnyitom a fejed, anélkül, hogy megsérülnél. Oda rejtem el a tőrödet, ha szükséged lesz rá, onnét bármikor előveheted. Tanításod ezzel be is fejeződött, visszatérhetsz immár a családodhoz. Húsz év múlva újra találkozunk!" A tábornokon, hallgatván leányát félelem lett úrrá. Ekkortól fogva Jin-niang éjjelente eltűnt, s csak reggelre tért vissza. Apja meg sem merte kérdezni, hol, merre járt. Már nem tudta őt ugyanúgy szeretni, mint annak előtte. Egy szép napon egy tükörfényező legény állított be hozzájuk. -- Ő lesz a férjem -- jelentette ki menten a leány. Az apja dehogy is mert ellenkezni, gyorsan meg is tartották hát az esküvőt. Az ifjú férjet azonban, mivelhogy a bronztükrök fényezésén kívül az égadta világon semmi egyébhez nem értett, a tábornok látta el bőségesen ruhával, koszttal, de még egy külön házban is lakhatott. Néhány év múlva meghalt a tábornok. Vejpo katonai kormányzójának a fülébe jutott Jin-niang különleges képessége, aranyat, selymet küldött neki, és felvette a kíséretébe. Így telt el egynéhány esztendő. A Jüan-ho korszakban (806-821) Vejpo katonai kormányzója összekülönbözött Liu Csang-jível, Csenhszü katonai kormányzójával. Elküldte hát Jin-niangot, hogy szerezze meg a fejét. Ám Liu képes volt a jövőbe látni, így aztán már előre tudott az asszony érkeztéről. Katonáinak megparancsolta, hogy másnap a város északi végénél várjanak egy férfit és egy nőt, akik egy fehér és egy fekete szamáron fognak érkezni a kapuhoz. Mikor Jin-niangék megérkeztek, egy szarka kezdett csivitelni előttük. A férje rálőtt a golyósíjával, de elvétette. Ám Jin-niang kikapta kezéből az íjat és egyetlen golyóbissal lelőtte a madarat. A katonák köszöntötték őket, és elmondták, hogy a kormányzó küldte őket, aki találkozni szeretne velük. -- Liu kormányzó egy igazi mágus lehet -- mondta Jin-niang. -- Máskülönben honnan tudhatna a jöttünkről? Mi is szeretnénk találkozni vele. Mikor a kormányzó fogadta őket, Jin-niang leborult elé, és így szólt: -- Tízezer halált érdemlünk amiért ártani akartunk neked. -- Ugyan már -- intette le a kormányzó --, hiszen úgy helyénvaló, ha az emberek engedelmeskednek a gazdáiknak. Hanem azt mondom én neked, Vejpo is csak olyan, mint Csenghszü. Azt szeretném, ha itt maradnál nálam, és nem lenne bennünk gyanakvás egymás iránt. Az asszony megköszönte a kegyet és így válaszolt: -- Amúgy sincs személyes kíséreted, itt maradnánk hát, így részesülhetnénk isteni bölcsességedben. Jin-niang jól tudta, Vejpo kormányzója fel sem ér Liuhoz. Mikor Liu megkérdezte, mire lesz szükségük, ő így felelt: -- Naponta kétszáz pénz elegendő lesz. Liu pedig megadta, amit kértek. Hanem egyszer csak eltűnt a két szamár. Liu szétküldte embereit, hogy kerítsék elő, ám sehol sem találták azokat. Később aztán, egy vászontarisznyából két papírszamár került elő, egy fekete és egy fehér. Egy hónap telhetett el, mikor Jin-niang így szólt Liu kormányzóhoz: -- Vejpo kormányzója még nem tudja, hogy itt vagyok, értesíteni kellene, hogy itt is maradok. Ma éjjel levágok a hajamból egy tincset, és vörös keszkenőmbe kötve eljuttatom a párnájára annak jeléül, hogy soha többé nem térek vissza. Liu beleegyezett. A negyedik őrségváltás idején visszatért Jin-niang és így szólt: -- Értesítettem. Holnapután éjszaka elküldi Szellem Fiút, hogy mindkettőnket megöljön. A legjobb tudásomat latba vetve fogok vele végezni, ne aggódj hát! Liu igen bátor és eszes férfiú volt, nem mutatott egy csöppnyi félelmet sem. Azon az éjjelen, éjfél után a gyertya fényében látta amint szobájában felbukkan két zászló, egy vörös és egy fehér. A levegőben cikáztak, lobogtak úgy, mintha láthatatlan gazdáik az ágy körül harcolnának. Aztán rövid idő múlva egy lefejezett emberi test zuhant alá a levegőből. Majd Jin-niang is megjelent, és jelentette: -- Szellem Fiú már halott. -- Azzal fogta és kihúzta a holttestet a teremből, varázsszere segítségével vízzé változtatta, még a haja sem maradt meg. -- Holnapután eljön Varázskezű Üresség Fiú -- mondta Liu kormányzónak. -- Oly nagy az ő varázshatalma, hogy senki emberfia nem képes kifürkészni, de még az ördögök sem érnének a nyomába. Ha követik semmivé foszlik, még árnyék sem marad utána. Az én képességem kevés ahhoz, hogy bírjak vele, szükség lesz hát a te jószerencsédre is. Védd a nyakad khotáni jádével, és bújj az ágynemű közé! Én muslincává változom, és benned rejtőzöm el, majd onnét hallgatózom. Ez lehet az egyetlen kiút számunkra. Liu kormányzó a mondottak szerint tett. Éjjel, a harmadik őrségváltás idején még nem aludt, mikor zajt hallott, valami éles hangon a nyakán csilingelt. Ekkor Jin-niang előbújt Liu szájából és így szólt: -- Na, elmúlt a vész. Olyan ez a fickó, mint egy kiváló héja: ha egyszer elvétette a prédáját, messzire száll, szégyellné újra megpróbálni. Alig telik bele egy óra, máris ezer mérföld messzi jár. Mikor megvizsgálták a jádét, ami Liu kormányzó nyakát védte, hát azon csakugyan jó néhány mély vágást fedeztek fel. Ekkortól kezdve Liu még bőkezűbben bánt Jin-nianggal. A Jüan-ho korszak nyolcadik esztendejében (814-ben) Liu kormányzó otthagyván hivatalát, a császári udvarba készült, ám Jin-niang sehogy sem akart csatlakozni hozzá. -- Én inkább mostantól kezdve a hegyek és vizek közt bolyongva keresem majd a kivételes embereket. Arra kérnélek csupán, hogy férjemnek lásd gondját! Liu beleegyezett, Jin-niang pedig nem tudni, hová tűnt. Mikor aztán Liu meghalt hivatalában, Jin-niang szamarán a fővárosba poroszkált, koporsója előtt megsiratta, majd távozott. A Kaj-cseng korszakban (836- 841) Liu fiát, Cungot kinevezték Lingcsou elöljárójává. Súba menet, a nyaktörő utakon átkelve találkozott Jin-nianggal, aki épp olyan gyönyörű volt, mint régen, és még mindig a fehér szamáron lovagolt. Nagyon megörült, hogy találkozott a fiúval, és ekként figyelmeztette: -- Nagy csapás szakad rád, ha itt maradsz! Előkotort egy varázspirulát és lenyelette Cunggal. -- Balsorsod elől csak akkor menekülhetsz, ha a következő évben feladod hivatalod és sietve visszatérsz Lojangba. A varázsszerem csak egyetlen esztendeig óv a bajoktól. Cung nem nagyon hitte. Selymet ajándékozott neki, ám azt Jin- niang nem fogadta el. Egy ideig még együtt borozgattak, de amikor Cung felöntött a garatra, Jin-niang tovább állt. A következő évben Cung nem adta fel a hivatalát, és valóban meg is halt Lingcsouban. Ekkortól kezdve egy teremtett lélek sem találkozott soha többé Jin-nianggal. Fordította: Tokaji Zsolt *** .