Balassi Bálint: Adj már csendességet ------------------------------------- Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr! Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr! Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére, Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére! Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg, Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg! Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való, Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló. Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é? Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é? Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint, Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen hitem szerint. Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját, Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát; Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül, Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül! -oOo- . Balassi Bálint: Búcsúja hazájától --------------------------------- Ó én édes hazám, te jó Magyarország, Ki keresztyénségnek viseled paizsát, Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát: Vitézlő oskola! immár isten hozzád! Egriek! vitézek, végeknek tüköri! Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokat veti: Istennek ajánlva legyetek immár ti! Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak, Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, -- Adassék egészség már mindnyájatoknak! Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség, Katonatalálmány, újforma ékesség, Seregben tündöklő és fénlő frissesség, Éntűlem s istentűl légyen már békesség! Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem, S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem: Maradjon nálatok jó emlékezetem, Jusson eszetekbe jótétemrűl nevem! Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mező, S fákkal, kősziklákkal bűvös hegy, völgy, erdő, Kit az sok csata jár s jó szerencseleső: Legyen istenhozzád, sok vitézt legellő! Igaz atyámfia s meghitt jó barátim! Kiknél nyilván vagynak keserves bánatim, Ti jutván eszemben, hullnak sok könyveim, Már istenhozzátok, jó vitéz rokonim! Ti is, angyalképet mutató szép szűzek, És szemmel öldöklő örvendetes menyek, Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek: Isten s jó szerelem maradjon veletek! Sőt te is, ó én szerelmes ellenségem, Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem, Kit érdemem............................ ....................................... Ti penig, szerzettem átkozott sok versek, Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert, haszontalanok, jót nem érdemletek. (1589) . Balassi Bálint: Darvaknak szól ------------------------------ Mindennap jó reggel Ezen repültök el Szóldogálván, darvaim! Reátok néztemben Hullnak keservemben Szemeimből könyveim, Hogy szép szerelmesem Jut eszemben nekem, Megújulnak kínjaim. Látom, utatokot Igazítottátok Arra az ország felé, Azholott az lakik, Víg szivemet aki Őmagánál rekeszté; Valaha énrólam, Ki híven szolgáltam, Valljon s emlékezik-é? Bújdosom, mint árva, Idegen országba Veszettül mint zarándok; Ruhámban sötét színt, Szívemben szörnyű kínt Viselek én, úgy gyászlok; Szárnyam nincs, mint neked, Kin mehetnék veled Ahoz, azkit óhajtok. Szárnyad vagyon, repűlsz, Szintén ott szállsz le, űlsz Földében, hol akarod, Te szomjúságodot Szép forrásból csorgott Tiszta vizével oltod, Örömem környékét, Az ő lakóhelyét, Paradicsomot, látod. De ne siess, kérlek, Tőled hadd üzenjek Neki rövid beszéddel; Vagy ha az nem lehet, Csak írjam nevemet Mellyedre fel véremmel! Kin megesmérhetsze, Hogy csak őérette Tűrök mindent jó kedvvel. Adjon az jó isten Neki egészséget, Víg és hosszú életet, Mint mezők virággal, Tündököljék sok jókkal, Áldja mindennel őtet; Nyomán is tavasszal Teremjen rózsaszál, S keserűljön engemet. Sok háborúimban, Bujdosó voltomban, Midőn darvakot látnék Szép rendben repülni S azfelé haladni, Hol szép Júlia laknék, El-felfohászkodván S utánok kiáltván Tőlük én így izenék. (1588-89) . Balassi Bálint: Kiben az kesergő Céliáról ír -------------------------------------------- Mely keserven kiált fülemile, fiát hogyha elszedi pásztor, Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor, Oly keservesképpen Célia, s oly szépen sírt öccse halálakor. Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát, Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát, Célia szinte oly, hogyha szeméből foly könyve, mossa orcáját. Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz bocsátja, Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja, Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja. -oOo- . GYARMATI BALASSI BÁLINT ÉNEKEI ============================== ELSŐ Egy horvát virágének nótájára AENIGMA Jelentem versben mesémet, De elrejtem értelmemet; Kérem édes szeretőmet, Fejtse meg nekem ezeket: Minap én úton jártomban Láték két hattyút egy tóban, Hogy volna csendes úszásban Együtt lassú ballagásban. Gyakran egymásra tekintnek, Kiről kitetszik szerelmek, Egymáshoz való jó kedvek; Hasonlók, mindketten szépek. Hogy így együtt szerelmessen Ők úsznának szép csendessen, Azonközben nagy sebessen Egy keselő csalárdképpen Rájok menvén, az egyikét, Körme között az szebbikét Elkapá, foggatá szegént, Mint szeretőt, kedve szerént. Látván társa, bánatjában Rív keserves kiáltásban, Széllyel ballagván az tóban, Nem tud, medgyen nagy bújában, Mert látja társától váltát, Látja maga özvegy voltát, Bújában elszánta magát, Óhajtja már csak halálát. MÁSODIK Az Lucretia éneke nótájára KRISTINA NEVÉRE Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most újítja, Elmémben, mint várban vigyázván virrasztó, herdóját ő úgy mondja, Tüntetvén előttem szép csillagom képét, velem csak kívántatja. Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet óhajtja, Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja, Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja. Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmié lött, Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, engem már meglőtt, Bévett szerelmében, kivel mintha engem ő úgyan idvözítött. Siralmas nagy bánat különben nem bánthat, csak mikor őt nem látom, Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is siralom, Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi bánatom. Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul, Régi betegségből mint támadott ember újul rózsa szagátul, Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván fogságbul. Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek, Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének, Búszerző szerelem már nem árthat nekem, mert oltalma fejemnek. Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva, Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte foglalva, Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva. Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is neki mutattam, Szorítva kit neki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam, Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam, Melyet szerelmessen és igen jó néven tőlem, rabjától elvett, Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett, Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében tett. Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem, Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal jókedvem Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen. HARMADIK Az Palkó nótájára Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz, Ki viszen tégedet csókolni szájához, Ó, hogy nekem ahoz Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz! Mondd szolgálatomot őneki én szómmal, Kérjed, emlékezzék valaha felőlem, Ne felejtsen engem; Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem! Mint te burítva vagy fekete zománcban, Így szívem is érte öltezett most gyászban, Búskodik magában, Hogy nem részesülhet ő nyájasságában. Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal, Így ő is mentől szebb kedves szép szavával, Maga tartásával Engemet felgerjeszt rózsa orcájával. Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél, Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél, Szerelmes mindennél, Egyéb szép személy is ő példájával él. Járásban, ruhában csak őtet szemlélik, Módjában asszonyok, lányok őtet nézik, Formáját követik, Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik. Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta, Alázatos lévén, vagyon bátorsága, Mert bűn nem furdalja, Fejér ruhájában, mint szép fejér páva. Természetében is gyémánthoz hasonló, Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható, Így ő sem hajlandó, Tökéletes szívő, igen igazmondó. Tudja ez világnak minden álnokságát, Nem hiheti senki hízelkedő szavát, Igen ójja magát, Vagyon okossága, jól rendeli dolgát. Ezt megmondván neki, utolszor kérd erre, Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve, Nincsen sohul vége, Legyen így vég nélkül énhozzám szerelme; Foglaljon engemet szinte úgy magához, Miképen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz, Ne hajoljon máshoz, Legyen igaz hozzám, mint hív szolgájához! NEGYEDIK Ugyanazon nótára Bizonnyal esmérem rajtam most erejét, Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét, Sebessen égését, Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért. Annak személyének drága ékessége Szabadságomot már magamtól elvette, Rabságra vetette, Kínlódom érette, vette is eszébe. Látja szerelmemet; hozzá hívségémet, Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl engemet, De azért éltemet Szüntelen kínozza bűntelen fejemet. Akaratomban ő semmit megmívelni Nem akar énnekem semmiben engedni, Sőt lelkem rontani Igyekezik jó voltomért megutálni. Semmi azért nekem világban már éltem, Két szememnél több sincs, ki sirasson engem, Ó, én szegény fejem, Magamot mint vesztém, mire juta ügyem! Szívem nyughatatlan titkon ő magában, Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában, Nagy kínvallásában Emésztetik, mint fa tűztül sebes lángban. Ím, sok példát hallván mint vesztém enmagam, Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam, Nézd, mire jutottam, Hogy tudva magamot kínra bocsátottam. Bizony nem vethetek senkire egyébre, Csak magam eszére; de medgyek, ha erre Vett az ő szépsége, Hogy magamot érte ejteném az tőrbe. Annak szép személye és víg tekintete Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde, Örvendetessége? Penig érte, és nem másért vagyok ebbe. Legyen az én kínom ő egészségéért, Legyen halálom is bátor személyéért, Ám szenvedjek azért, Csak ne utáljon meg én hív szerelmemért. Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal Fizet különb-különbféle sok kínokkal, Kegyetlen válasszal, Kivel engem megöl gyakorlatossággal. Nem panaszolkodom semmit már felőle, Azt sem érdemlettem volna bizony tőle, Hogy nagy szerelmébe Engemet már bévett, vagyok szeretője. Tulajdona vagyok, szabad ő énvelem, Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is engem, Vagy csak gyötri lelkem: Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem. Hiszem, ha esméri idővel énbennem, Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem, Talám megszán engem, S nem leszen kegyetlen öröké ellenem. Éngem noha mostan előle elűze, Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre, De talám meg végre Jutok őnékie valaha eszébe. Azért immár nekem el kell most indulnom, De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom, Rólad gondolkodnom; Legyen Isten-hozzád, édes vigasztalóm! Nem úgy megyek el, hogy lennék nálad nélkül, Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül, Így te szerelmedtül Soha nem válhatom meg halálom nélkül. Ne felejts el azért te is, kérlek, engem, Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem, Enyhíts meg szerelmem, Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem. Az versszerző neve fel vagyon jegyezve, Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe. Keserves énekbe; Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte. ÖTÖDIK Az Gianeta Padovana nótájára Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való néztében, Bús kedvem sincsen semmi énnekem, mert ismét bévett nagy szerelmében, Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyessen, Halálomtól megtérített, engem csókolván édessen. Szép Venust azért már kis fiával jótéteért, míg élek, mind áldom, Hogy jóra hozta szerelmesemmel vétkemért gonoszul fordult dolgom, Kegyelmet nyert, meg bészerzett, tudta, mert hív szolgálatom; Hogy vétettem, nem szánszándék oka, de tudatlanságom. Mint az idvösség semmi nem egyéb az Isten színének látásánál, Én boldogságom is csak abban áll, ha szerelmét látom igazsággal, Örömre fordít, ha szólít magához édes szavával Boldogít, ha hozzá szorít, ölelve gyönge karjával. Ezelőtt neki csak rabja voltam, őtet jutalom nélkül szolgáltam, Rabságból kivett, szolgájává tett, szolgálatom nem esik heában, Mert ajakát mint jó zsoldját adja, hogy én megcsókoljam, Szerelmével ajándékoz, csak hogy tovább is szolgáljam. Sem Jason az szép aranygyapjúnak, sem vitéz Aeneas Laviniának Nem örült ennyit, mostan amennyit én örültem jó akaratjának; Mert mi lehet ennél kedvesb, édesb én kívánságomnak, Mint csókolni dicsőséges színét mennyei orcának? Vallyon s ki élheti én nálamnál nagyobb kedve szerint már világát? Vagyon-é inkább, ki hasonlítsa én boldogságomhoz állapotját? Szerető, ékes, kegyes, kedves, mutatja hozzám hív voltát: Nincs bánatom, gyanóságom, mert esmérem igazságát. Gond nélkül azért vígan éneklek, örvendek csak igaz szerelemnek; Míg élek, arra figyelmes leszek, hogy ne legyek ellene kedvének: Dicsértessék jótéteért, megbocsátott én fejemnek, Megcsókolván és ezt mondván: Miért mondasz kegyetlennek? HATODIK BEBEK JUDIT NEVÉRE Az Magam gondolván nótájára Beteges lelkem ismét énnekem most új szerelemtől, Mely betegségem támadott nekem az tekintetéből, Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl. Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál, Két szép társa közt, mint Venus asszony tetszik, hogy veszteg áll, Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll. Bátran két szemét mikor kegyessen énreám fordítja, Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja, Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyáfa. Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy, Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy, Ékes beszédű, jeles tréfájú szavában ő mind egy. Ki-ki ővele táncát eljárni oly igen kívánja, Mert, mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja, Oly nagy sebessen táncát ő járja, nem mozdul dereka. Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne szeressem? Szeretem bizony, csak viszont ő is engemet szeressen, Szolgálatomért szemei elől engem el ne vessen. Víg leszen kedvem, ha ő magához engemet kötelez, Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez, Mert hív szerelmem nála énnekem nagy jó kedvet szerez. De az én dolgom mint lenne vallyon hogyha nem kelletnék? Megójjon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék! Most ha így volnék, s az is törtínnék, osztán hová lennék? Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben, Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben, Gerjedek ehez, mint Holofernes, én is szerelemben. Távozván attól, aki szerelme gerjesztett engemet, Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket, Ajánlván neki szolgálatommal együtt szerelmemet. HETEDIK MORGAI KATA NEVÉRE Az Fejemet nincsen már nótájára Mondják jövendölők bizonnyal énnekem, Hogy születésemben Venus megkért engem Arra, hogy csak magának szolgáltasson velem. Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót, Mert látom, hogy Venus kíván nekem sok jót. Szerelmimben mert gyakran hoz énnekem hasznot. Reám eleitől fogva gondot viselt, Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt, Látván természetemet, jól magához nevelt. Gyakran szerelmimben most is szerencsésít, Én jó szerencsémre utat nyitván nódít Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint. Azminthogy mostan is megajándékoza, Rabul egy szép szüzet én kezemben ada, Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma. Ily szép mint ez, akkor sem volt ő maga is, Hogy neki ítélte aranyalmát Paris; De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is. Kívánván szépségét irigykedik rea Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja; Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja. Adta szép rabomnak, mert olyan szép színe, Mint rubint gyémánttal miként illik egybe, Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve. Több szép szüzek között lévén oly tettetes Mint csillagok között telihold mely fényes; Mint mennyei seregnek, éneklése édes. Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan? Mód nélkül tekint reám tréfál minduntalan. Mit mondjak felőle többet, én nem tudom, Mert minden szépségnek jelit rajta látom: Legyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom. NYOLCADIK Egy német villanella nótájára Ich hab vermeint etc. Reménségem nincs már nékem ez földen élt senki szerelméhez, Mert szerelmem, ki volt nekem, az elfut előlem, semmiben sem kedvez, Medgyek én immár, ha keserves kár engemet ez világból kivégez? Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó szerelmében, Fáradtságát, minden gondját reménlvén letenni szerelme ölében, Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves helyemben; De elutált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált, Ád sok mérget az jó helyett, lelkem csak heában ő utána kiált, Mert nem hallgatja, de sőt utálja, magához mert új szerelmet foglalt. Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík úton járó embert, Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket; Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy gyötörhet. Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét, Esküvését, látván könyvét és alázatossan formált szép személyét? Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét. De ha szinte nem beszélne vallyon s ki keresne egyebet helyében? Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében: Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében. Ó, egyetlen egy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem? Hogy verhetett benned fészket szinte ilyen igen az harag ellenem? Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki neked adtam már lelkem. Te jó Isten, ki e tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél, Ezt engedjed, hogy szánjon meg, velem kit ily igen te megszerettettél, Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él. KILENCEDIK Az Palkó nótájára KIT AZ SZERETŐJÉVEL VALÓ HARAGJÁBAN SZERZETT Ó, te csalárd világ, nyughatatlan elme, Forgandó szerelem, változó szerencse, Mire most szívembe Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére? Engem most kétfelől hiteget két dolog, Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog, Egymás ellen forog, Kitöl szívem, mint nád, ide s tova inog. Miképpen hogy Bessus az két fiataltól, Kétfelé vonódom én ez két dologtól, Gyötretem azoktól, Hajtatom, mint felhő égiháborútól. Mint eltévedt ember két járt útra jutván Nem tud melyikének indulni csapásán, Megáll, gondolkodván, Így én is nem tudok indulnom mely után. Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák, Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják Így szívemet húzzák Szerelem s bosszúság ide s tova vonsszák. Indít mind az kettő bizonyos okokkal, Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal, Csalogatásokkal, Jól előmben hánnak mindent okossággal. De még egyfelé is nem adtam magamot, Noha az bosszúság igen megindított, De még el nem hajtott, Régi szerelmemtől el sem szakaszhatott. Elmém csak téveleg széllyel kétségében, Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben Kormányeltörésben, Nincsen reménsége senki szerelmében. Ó, én idvözítő kegyelmes Istenem! Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem, Vezess ki már engem, Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem! Az mi neked tetszik, bár azt cselekedjed, Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed, Testemet ám verjed, Bár az mint akarod, csak ne szégyenítsed! Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát, Hozzám szerelmében állhatatlan voltát, Ravasz álnokságát, Azért így jelentém szívem titkos kínját. TIZEDIK KIBEN AZ SZERETŐJE HÁLADATLANSÁGA ÉS KEMÉNSÉGE FELŐL PANASZOLKODIK Egy Siciliana nótára Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jegen, Vagy penig heában hord vizet rostás edénében, Avagy hogy verőfént akar fogni bolondul kezében. Nem használ minekünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk, Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek velünk; Mely kedves sáskának az harmat, úgy nekik is könyvünk, Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlök mi csak kínt érdemlünk. Az felgyúladt tűz sem gerjedhet fűlt kemencében inkább, Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább Szerelem miatt, mert oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb, Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább. Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben, Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében, Szolgálja örömest, jóllehet csak gyötri szüntelen, Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében. Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma, Hogy valaha nekem kegyessen vagy egy szót is szólt volna, De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hadta, Csak azért, hogy szerelméért szívemet több kínnal bántsa. Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez, Háladatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez, Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez, Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szinte úgy evez. Medgyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom, Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom, Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom? Hát medgyek? ellene vétsek? Ó, azt sem lehet, mert szánom. Éljen, inkább éljen, víg légyen, valamit mível velem, Hogy lelkem érte jár, lássa már, legyen kegyelmes nekem, Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem Nálánál, kin életem áll, nem követhet, mert ő lelkem. Szerelmére, mint egy szent helyre, elmémet, ím, fordítom, Mint egy áldozatot, magamot abban esmét felgyújtom, Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon; Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson! TIZENEGYEDIK BORIVÓKNAK VALÓ Az Fejemet nincsen már nótájára IN LAUDEM VERNI TEMPORIS Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókot könnyebbítő szele! Te nyitod rózsákot meg illatozásra, Néma fülemile torkát kiáltásra, Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. Neked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak. Mert fáradság után füremedt tagokat Szép harmatos fűvel hizlalod azokat, Új erővel építvén űzéshez inokat. Sőt még az végbeli jó vitéz katonák, Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják, Most azok is vigadnak, s az időt múlatják. Ki szép füvön lévén bánik jó lovával, Ki vígan lakozik vitéz barátjával, Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral. Újul még az föld is mindenütt tetőled, Tisztul homályából az ég is teveled, Minden teremtett állat megindul tebenned. Ily jó időt érvén Isten kegyelméből, Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből, Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből! DECIMA SECUNDA EJUSDEM GENERIS Az nótája Lucretia énekének Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal? Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal, Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal. Új rózsakoszorúkban kegyesek, szüzek ifiakkal táncolnak, Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak, Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának. Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját, Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat, Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját. Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól, Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tőlünk távol, Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól! Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket, Kiből azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket? Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet. Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol legyen mitőlünk, Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk, Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk! Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul, Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul, Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul. TIZENHARMADIK KIT EGY SZÉP LEÁNY NEVÉVEL SZERZETT A nótája az Régi siralmas Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom, Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hova fognom. Laktam földemről, szép szerelmemről mikor gondolkodom, Jutván eszemben, ott én mint éltem, könyveimet hullatom. Mint az szarvasfi anyja után rí, ha tőle eltévedt, Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, hogy oda nem mehet. Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten őtet, Ki velem együtt sok szerelmet tűrt, vennék mégis kedvet; De igen ritkán és bizontalan hírt felőle hallok, Akkor sem merem őtet kérdeznem, mint rab, csak hallgatok: Ki miatt kedvem szinte oly nekem, mint nap az esőben, Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg téli rút időben. Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem, Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez kedvem. Felejtett árva itt, mint pusztába, csak remete módra Tengek, nem élek, lenni sem lélek, mert jutottam búra. Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kiben gyakran jártam, Szép szelíd vadat, hangos madarat ott hallottam, láttam, Isten hozzátok, s adja, rajtatok az avagy örvendjen, Az ki engemet akkor szeretett, mostan se feledjen! DECIMUS QUARTUS A nótája a Lucretzia nótája BORBÁLA NEVÉRE Csak búbánat immár hagyatott énnekem, kiben elfogy életem, Mert jó reménségem kiben vala nekem az most elhagyott engem, Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, fohászkodásban lelkem. Ha néha hogy értek egyéb embereket szeretőjökről szólni, Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén nem tud szegén mit tenni, Mert az gondolkodó, búskodó szerelem szívemet csak emészti. Azért én szerelmem és gyönyörűségem, mért hagyál el engemet? Ó, te fényes napom, mire nem terjeszted énfelém is fényedet, Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban, látván szép személyedet? Kívánságim nekem látni személyedet naponként öregbülnek, Kik hogy ez ideig be nem telhettenek, szemeim könyveztenek, Mert ki oka voltál előbb örömemnek, most vagy csak keservemnek. Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben ha rajtam nem könyörölsz, Betegségemben is, kinek vagy orvosság, ha nem gyógyítasz, megölsz, Hű szerelmemet is ha te megtekinted, bűn, ha hozzám nem térölsz! Oly igen nagy csudám nekem ezen vagyon, hogy mely kemény te szíved, Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, te acél természeted, Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, hogy szemedet rám vessed. Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, valamit mívelendesz, Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, ha szinte megölendesz, Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, hogyha abban örvendesz. Bírsz ugyanis engem szinte úgy mindenben, amiképpen akarod, Az én víg szívemet te megszomorítod, ismét megvígasztalod, Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát mint bölcs kertész, úgy hajtod. Az fiatal fához vagyok már hasonló, ki még nyers és zöldellik, Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, s másfelől égettetik, Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, s ismét vigasztaltatik. Lám, az Aetna hegyet mondják tengeren túl, hogy korosként égten ég, Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, sem másféle nedvesség, Kinek égésében sem volt, sem leszen is ez világon soha vég. Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében hozzád régen felgyúladt, Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, sem egyébféle bánat, Szerelmemért szinte ha megölsz is engem, de ugyan el nem hadhat. Én szerelmemnek mert akkor leszen vége, mikor a folyóvizek Visszafolyók lesznek, s mindenfelé hegyek árkokká lönni kezdnek, Kik, hogy meglegyenek, magad is jól tudod azt, hogy lehetetlenek. Rólam azért vedd el szomorú néztedet és mutasd víg kedvedet, Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, élessz viszont engemet, Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, mint tulajdon lelkemet. Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, mert netalám megbántlak, Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, nem örömest untatlak, Csak ezen könyörgök, hogy engem mindenkor tarts tulajdon rabodnak. Gyönyörűségem mert minden reménségem nekem csak benned vagyon; Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szívem téged gondoljon, Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, és csak tégedet várjon. Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek kezében, kegyelmében, Én magamat penig az te jó kedvedben és édes szerelmedben; Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak könyveim ez levélben. TIZENÖTÖDIK Az lengyel ének: Bys ty wizedziala nótájára AD APES Hallám egy ifjúnak minap éneklését, Egyedül lévén egy kertben törődését, Hol hallgatja vala méheknek zengését. Gyötrődik magában, mert forog eszébe Szép szerelmesének gyönyörű beszéde, Azért énekének így leszen kezdete: Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom, Szerelem hamis voltán ha gondolkodom, Hogy azt szeretteti velem, ki gyilkosom. Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak, Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak, Így sem élnem s halnom énnekem nem hadnak. Ó, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak, Ki téged mindenkor tart boldogságának? Csak engem tartasz-é gonosz akaródnak? Ezt mondván azonban fordula méhekhez, Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez? Azért nekik szólván lőn beszéde emez: Ő szól: De ti, mézet gyötő bolond méhek, Rózsán, violákon itt mit szedegettek? Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek, Hanem az én szerelmesem édes száján S megért cseresnéhez hasonló ajakán, Ott mézet találtok eleget mindnyájan. De meglássátok, hogy az méz-elszedésben Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben, Mert higgyétek, viszont lesztek büntetésben. Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja, Így ő szemének is vagyon nagy hatalma, Megsért szerelmével, mihelyen akarja. Ő tekintetében villámik szerelem, Kivel néha megöl, néha éleszt engem, Örömre, bánatra csak ő én vezérem. Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti, Szerelem nagy kínját viszont az megérzi, Mert bosszúját azzal szokta megállani; Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam, Ha nem fogadjátok nekem igaz szovam, Azért ám lássátok, én igazat mondtam. TIZENHATODIK Az Vir Monachus in mense Maőó nótájára INSOMNIUM EXTRA[HIT] Kikeletkor, jó Pünkösd havában Mikor volnék nyughatatlanságban, Szerelem kínjában, Sokszor vigyázva én megvirradtam, Megamban nagy sokat gondolkodtam: Hogy ne bánkódhassam? Azért mikor egy éjjel mind addig, Veszekedtem volna virradtaig, Szép piros hajnalig, Akarván szívemet enyhíteni, Igen reggel menék ki mulatni, Tetszém megújulni. Kimentemben egy csergő patakra Találék oly hívesre, tisztára, Mint fényes kristálra; Partja bűves sok gyöngyvirágokkal, Ékes sok jószagú violákkal, Két rózsabokorral, Mellette egy kiterjedt ciprusfa, Kinek szép zöld bojtos ágaiba Fülemile szóla. Ott az fa árnékába leülék, Fülemile hogy ott hangoskodnék, Szívem gyönyörködék. Sok vigyázás és fáradság után Törtínék, hogy én ott elalunnám, Álmomban azt látám: Hát az ki ez világon szerelmesb Nekem annál senki sincsen kedvesb, Életemnél édesb, Előttem mintha megállapodott, Nagy kegyessen reám mosolyodott, Ily igéket szólott: Tudod, úgymond, nem vett szívem erre, Veled együtt éljek szerelembe, Mert voltam kétségbe; De hogy látom hozzám szerelmedet, És érettem untatod az Istent, Ez gerjeszt engemet. Azért neked adott már engemet, Jövendőben gonosztól fejemet Ódd, kérlek, híremet. Látod, hogy én sem sok csácsogással Nem gondoltam rágalmazó szókkal, Vagyok hozzád jóval. Azért kérlek, a te szerelmedért És énnekem beadott kezedért, Mi együtt éltünkért, Hogy amiket nekem te fogadtál, Beteljesíts és meg ne változzál, Szerelmedben megállj! Irgalmasságnak ura, Istene, Ki így is szoktál jelentenie Mi könyörgésünkre, Teljesíts bé ígéreted rajtam, Adjad bizonyában, hogy hallhassam, Mit álmomban láttam! TIZENHETEDIK Az Bánja az Úristen nótájára KIBEN ANNAK ADJA OKÁT, HOGY ÉL, NOHA A LÉLEK A SZERELMESÉHEZ ELSZÖKÖTT TŐLE Csókolván ez minap az én szép szeretőmet, Szerelmes szájában felejtém én lelkemet, Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém, lelkem után szívemet. Ki sok járás után lelkemet megtalálá, Mert szerelmesemnek ajaki között látá; Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada. Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül, Ki mindkettő nekem szép szeretőm száján ül, Holt eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom éltemtül. De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül, a lélekkel együtt megyen élet emberbül? Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom ezentül: Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék, Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték, Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne múlnék. De ez is, ez engem éltető, édes lélek, Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek, Mint meggyúladt helyből, kifutna testemból, hogy ilyen igen égek. El is megyen penig, ha az én szerelmesem Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem; Nosza táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem! Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében, Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben, Csendes elméjében, gerjed örömében, rólad elmélkedtében. Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége, Nálam tekívöled álom gyönyörűsége, Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége, választott édessége. TIZENNYOLCADIK Azon nótára KIBEN ÖRÜL, HOGY MEGSZABADULT AZ SZERELEMTŐL Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek, Szerelemtől nincsen bántása én lelkemnek, Vagyok békességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme lelkemnek. Megszabadult rabhoz hasonló állapotom, Mint szinte annak, nekem sem volt szabadságom; Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben, éjjel-nappal volt gondom. Szabadon örülök minden mulatságoknak, Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak, Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes senki ékes voltának. Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul, Kinek sárga lába lábszíjakbul szabadul, Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem szerelem békójábul. Kell immár énnekem csak jó ló, hamar agár, Ifjak társasága, éles szablya, jó madár, Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli pohár. Kegyesek, szép szüzek, reám bár úgy nézzenek, Valamint akarják, azzal mind egyet érnek; Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel többé vízre nem visznek. Vehetnek ifiak, vének példát énrólam, Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam; Néha mint örültem, néha kesergettem, mint nyughatatlankodtam. Ójja, en a tanács, szerelemtől meg magát Minden, ki kívánja életének nyugalmát, Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi, veszi gonosz jutalmát. Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével, Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel, Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal, nem kehegő vénekkel. TIZENKILENCEDIK Azon nótára TITKOS SZERELMÉRŐL SZERZETTE Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta, Ki titkon énbennem életemet fogyatja, Olyan természető volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyin volna. Mert egyéb tűz nemcsak önnen magát emészti, Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti, Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá teszi. De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem Csak egyedül nekem megemészti életem, Szeretőmet penig, kihez égek fottig, csak fel sem gyújtja nekem. Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok, Szinte, mint magátul gyúladott fa, oly vagyok, Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől fa, én is úgy száradok. Miképpen hogy az oly tűznek nincs semmi langja, Ki magátul gyúlt fát az erdőben fogyatja, Én szerelmemnek is, noha nincsen híre, de életemet rontja. De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék, Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék, Az ki én szívemnek királné asszonya, ha annál kedvesb volnék. Mint én, hogy így égjen, énmagam sem kívánom, Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom; És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen, meg is enyheszik kínom. Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háladatlan, Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván, Csak megismerhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám. HUSZADIK Az Toldi Miklós éneke nótájára Somnium Proponit Már csak éjjel hadna énnekem nyugodnom, Ha nappal miatta nyughatatlankodom, De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom, Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom. Ez éjtszakai sok vigyázásim után, Virradta felé szenderedve aluván, Szeretőm személyét én álmomban látám, Megrettenék látván, hogy haragudnék reám. Tetszék, mintha volna kézíja kezében, Kinek mérges nyila vetve idegében, Arányoz azzal engem ölni éltemben, Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben: Ne siess engemet megölni, Asszonyom! Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom, Hogy miattad essék most szernyő halálom? Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom? Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli: Elköltél, mond, arról, könyörgésed semmi. Meghalsz, meghalsz, úgymond, meg nem menthet senki, Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki. Ez szavára viszont mintha ezt mondanám: No, ámbár legyen úgy, ez ám én jutalmam, Kiért neked fottig én híven szolgáltam, Vedd el bár éltemet, ugyanis csak kínlódtam! HUSZONEGYEDIK Az Lucretia éneke nótájára Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban, Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban, Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok nyavalyámban. Engem már szép Venus ó édes fiával, Cupidóval sirasson, Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservessen megszánjon, Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő ohajtson. Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan kegyetlen, Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen. Szándéka néki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen. De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója, Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nekem nem volna? Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma! Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán miként ura kesergett, Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájáért lehetett, Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett: Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló, Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó, Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet utáló. Ó, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született, Tigris nemen termett, párductejjel nevelt, mire nem szánsz engemet? Elveszthedd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán szeret? Elszántam magamban: mint nyomorodott rab, hajamot megeresztem, Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem, Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem. No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még felőlem: Elűzém, mond, tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én Istenem? Bocsánatot várok tőled mindezekért, ó, én reménlett kincsem, Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se légy nekem, Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvelem. HUSZONKETTŐDIK Az Bys ty wiedziala nótájára KIT EGY NÁSFA FELETT KÜLDÖTT VOLT A SZERETŐJÉNEK, KIRE PELLIKÁN MADÁR VOLT FELJEGYEZVE Ime, az pellikán az ő fiaiért Mint szaggatja szívét azoknak éltekért, Csak hogy élhessenek, szívéből ont ő vért. Tekinthetsze mellyét, nézd, mely igen veres, Fiaihoz szíve mégis mely szerelmes, Hogy meghalni értek kész és nem félelmes. Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi, Én hát szeretőmért szánjak-é szenvedni, Ki szerelmemet szerelmével fizeti? Megvagyon jutalma én szolgálatomnak Nem mint az pellikán szörnyű halálának, Ki életét kárban adja fiainak. Azért, életemnek kinyílt szép virága, Legyen már csak neked egyedül ajánlva Az hív szolgálatomnak teljes mivolta. Viseld egészséggel ez kis ajándékot, Ne nézd ez kis dolgot, de nézd te szolgádot, Ki te szerelmedért mindent hátrahagyott. HUSZONHARMADIK Ének olasz nótára Keserítette sok bú és bánat az én szívemet, Kiben régoltától fogva viselem életemet, Nem tudok már mit tenni, hova fogjam fejemet, Mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet, Reám mert hertelenséggel most az szerelem jüve, Egy igen szép virág magának engem köteleze; Egyetlenegy szépségem, mindéltig így kínzasz-e? Az te hív szolgádot megölni nem szánod-e? Vége bár keserves éltemnek legyen, ha akarod, Ha szerelmemet kínnal fizetni jobbnak gondolod, Ám teljék neked kedved, csak hogy te jobb karod Hozza el életemért nekem kedves halálomot! Semmit mert nem gondolok immár szernyő halálommal, Csak hogy ölessem meg te liliom színő karoddal, Én szerelmem, gyilkosom, boldog leszek azzal, Ha az én kínaimnak végét éred halálommal! Jóllehet, ha meg kell halnom, okát tudni akarnám, Mert ha szerelmemért míveled ezt mostan énrajtam, Az jóért hogy gonosszal akarsz lenni hozzám, Nem illik, hogy szolgálatomért tőled így kínzassam. Térj hozzám azért most, egyetlenegy gyönyörűségem, Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem, Mert csak tebenned vagyon nekem reménségem, Hiszem, hogy még valaha megszánván, te jól téssz vélem. Íme, lám naggyal meghaladtad az te szépségeddel, Az kinek nevét viseled te vezetékneveddel, Az napnál hatalmasb vagy te két szép szemeddel, Szép Diana is semmi hozzád magaviseléssel. Látván minapi napon hajad arany színő voltát, Kaláris szabású ajakid édes mosolygását, Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát, Álmélkodván csodálám az te rózsa színő orcád. Oly igen nagy ereje vagyon te két szép szemednek, Akiket akarnak, megölnek, s ismét megélesztnek; Az hónál fejérb kezed, kit Istentűl kérek, Hogy rövidnap szorosan ölelvén rám keröljenek. Nem illik azért neked lenni hozzám most félkedvvel, Ha meggondolod, hogy kiket hadtam én éretted el, Szántalan fáradságot vettem én érted fel, Kiket is csak egyedül érted viseltem békével. Az szükség viszen tőled ily igen messze most engem, Nem lehet az különben, el kell immáron sietnem, Nagy víg kedvő szerelmem, ne felejts el engem, Vegyed öröké való hív szolgálatomot nekem. POEMA VIGESIMUM QUARTUM KIT EGY BOKRÉTÁRÓL SZERZETT Már csak éjjel hadna nótá[jára] Most adá virágom nekem bokrétáját, Magához hasonló szerelmes virágát, Kiben violáját kötötte rózsáját: Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját. Viola szép színe mutatja hívségét, Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét, Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét; Nézsze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét! De látom, hogy evel nemcsak azt jelenti, Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri, Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti, Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni. Azért e bokrétát, én édes szerelmem, Megszolgálom s egészségedért viselem, Mit parancsolsz vele nekem, így jól értem, Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem! De te ne kövessed ez bokréta dolgát, Ki noha most ily szép, de estve elhervad, Virágja mind elhull, csak a töve marad, Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád. Gondolj miközöttünk való kötelezést, Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt, Mert bánja az Isten fogadás szegését, Bünteti, heában aki veszi szent nevét. Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben, Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben, Az adá virágát akkor én kezemben, Kit Istentül kérek gyakran könyörgésemben. VIGESIMUM QUINTUM LOSONCZY ANNA NEVÉRE A Palkó nótájára Lelkemet szállotta meg nagy keserűség, Csak nagy bánat leszen életemben már vég, Ó, én szívem mint ég, Hogy szerelem miatt örök kínban esék! Oly nehéz lelkemnek attól elválása Ki szerelmét hozzám igazán mutatta, Mint testnek halálba Vagyon az lélektől nehez távozása. Szinte mint hogy a test mikor az lélektől Fáj, hogy eltávozik mint szeretőjétől, Így árva fejemtől Az vált el, ki engem szeretett hű szívből. Ó, én két szememnek szerelmes világa, Keserves fejemnek te valál gyámola, Mire hát bánatra Hagyál el engemet ilyen árvaságra? Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet? Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet? Szerettem-é többet? Tudod, kedveltelek egyedül tégedet. Csak te valál nekem minden ékességem, Szerelemre te gyújtád szívemet nékem, Mire hadsz el engem, Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem? Szegény fejemet már mivel vigasztaljam? Szívemnek keservét kinek panaszoljam? Magam hova fogjam, Ha siralmim miatt én ugyan elasztam? Igazán törtínt ez is méltán énrajtam, Mert ok nélkül magam búcsút neki adtam, Szegént háborgattam, Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam. Azért én kegyetlenségemnek jutalmát Most veszem háladatlanságomnak hasznát, Fejem árvaságát Méltán vallom immár gyámoltalanságát. Nem volt kettős szíve, ki miatt énnekem Kellett volna félnem vagy idegenednem; Tudom, mit írt nekem, Erős esküvéssel mint bizlalt meg engem. Ne kövessen azért senki engem ebben, Hanem ha ki akar gyötrődni szívében, Mert egész éltében Hív szerelem mássát nem löli mindenben. Az ki most ezeket öszveszedegette, Szeretője után kesereg szívébe, Kit más szűz kezére, Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte. VIGESIMUM SEXTUM MAGIS DOCTE QUAM AMATORIE, MAGISQUE MUSIS QUAM VENERI CANITUR Azon nótára KIT EGY GYÉMÁNTKERESZT MELLETT KÜLDÖTT VOLT A SZERETŐJÉNEK Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez, Én kínaimat is jelenti bizony ez, Mert nekem oly nehez, Hogy szerelmem neked sok bánatot szerez. De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk, Minden szükségünkben neki könyörögjünk, Mert nincs hova lennünk, Ha segítségével nem leszen mellettünk. De nézd ez kereszten három gyöngy függését, Nézhetsze azoknak tiszta és szép színét, Mondd nekem értelmét, Ha eszedben vetted ennek megfejtését! Gyöngynek a kettei jedzi személyünket, Az öregbik penig mi nagy szerelmünket, Ki mellé bennünket Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet. De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll Az öregbik mellett, egyik sem másiknál Alább vagy feljebb áll, Minket is egymástól válasszon csak halál. Legyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben, Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben, Keresztviselésben Legyen együnk másért kész mindent tűrésben. Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe, Nincsen elesésbe, Amaz két gyöngy között függ szinte középbe; Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk Rágalmazók miatt elesni közülünk, Ám szóljon felőlünk Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk. Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet, Kire függesztettek három drága gyöngyet. Jelentvén ezeket Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet. HUSZONHETEDIK ANNA NEVÉRE Ugyanazon nótára KIBEN A SZERETŐJE OK NÉLKÜL VALÓ HARAGJA ÉS GYANÚSÁGA FELŐL ÍR Az én szerelmesem haragszik most reám, Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám, Hogy őtet meguntam, Fogadásomat gondolja, hogy megbántam. Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni, Mert ha bánkódom is, ládd-é, mire érti, Ő magát mint gyötri? Ha penig örülök, azt is másra véli. Nem hiszi, hogy neki, s nem másnak örvendek, Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek, Egyebet kedvellek, S annak megnyerésén örvendek, nevetek. Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát, Jól látom szívének minden jó szándékát, Hogy énnekem magát Adta, hogy érezzem nagy jó akaratját. Maga én szívemnek az ő állapatját Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját, Érte nagy fájdalmát, Ki csak tőle várja megvigasztalását. Én keserves szívem hozzá oly állandó, Mint fenőfa télben-nyárban maradandó, Nem té-tova hajló, Nincsen dolgaimban semmi álnok háló. Reá mindezért is de én nem haragszom, Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom; Félt engemet, tudom, Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom. Te böcsülhetetlen drága szerelmesem Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem, Nincs kívüled nekem, Ki sok bánatimban vigasztaljon engem. Hitemet én el nem felejthetem, higgyed, Jutván eszembe mézzel folyó beszéded; Hogy hadnálak téged, Ha elmémben forog szüntelen szerelmed? Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében, Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben, Úgy szedém ezt egyben; Nevét megtalálod versek elejében. HUSZONNYOLCADIK EGY TÖRÖK ÉNEK: BEN SEYRANE GIDER IKEN A nótája is az Minap mulatni mentemben Jöve két kegyes előmben, Egyik monda: Halljad legény, Melyikünk szebb, ez-é vagy én? Felelém: Ez szót nem fejtem, Vétekben én nem leledzem, Nem akarok megfelelnem, Mind szépnek tetszetek nekem. Nektek szemetek fekete, Két-két narancs kebletekbe, Vadtok szépek személytekbe, Édesek beszédetekbe. Monda ismét: Kérlek téged, Melyinket vennéd inkább meg? Melyinkért adnád több pénzed? Mondd igazán feleleted! De imhol nektek az igaz, Szépségtekről rövid válasz, Szömölcsöt visel mellyén az Az ki legszebb, kisebbik az. VIGESIMUM NONUM CARMEN TENUI NEC PINGUI MINERVA COMPOSITUM Az Sau ma lasa-n casa fata oláh ének nótája Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek, Szerelem tüzes langjától szívemben én égek. Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését, Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét. Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek, Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek; Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem, De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem. Irigyektől mert oly nehez én vigasztalómhoz Nekem jutnom, mint tevistől az szép violához. De hogynemmint távol lévén az ő személyétől, Szerelmemben őutána vertengek egyedöl, Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitül, Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül. No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati, Löljetek módot, mint kell szerelmesemhez jutni! Engem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől, Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől! Megérdemli, ha érte lesz is fejem halála, Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta. HARMINCADIK A Toldi Miklós nótájára Mire most, barátom, azon kérdezkedel, Hogy engem szerelem ennyire hajtott el? Vallyon csak te vagy-é, kit nem gyújthatott fel? Csudálom, ha neked nem volt még közöd evel! Mert indul szerelem mi természetünkbül, Minden állatokban adatott Istentül, Ládd-é, minden állat társának mint örül? Vehetsz egyebrül is példát, nemcsak emberrül. Vedd eszedbe csak, hogy az oktalan állat Mint őrzi, szereti, neveli ő nyáját, Ki-ki az övéért nem szánja halálát, Csak hogy azt szeresse, akinek adta magát. Hol vagyon oly állat, ki szeretőjéért Halált nem szenvedne annak oltalmáért? Hát mit csudálsz rajtam, ha szerelmesemért Okos állat lévén gyötrődem nyeréséért? Fulgosius egy sasról ír ilyen csudát, Ki úgy szerette, együtt nevelte lányát, Hogy csak annak vitt minden fogott madarát, Sőt leány haláláért meg is ölte magát. De hagyjuk bár el ezt! Nézd, a vetemények Tavasznak örülnek fák és minden füvek, Vigadnak bejüttén, mint szeretőjeknek, Gyászokat elvetvén mind fejenként zöldülnek. Gondolj régi időt eleitől fogva, Megesmered, hogy volt mindenütt hatalma, Bölcsnek, vitézeknek jovát ő megbírta, Szerelem erejét senki meg nem állhatta. Ádámot, atyánkot vallyon nemde Éva Alma ételére hiszem ő izgatta? Az első vétek is lőn szerelem mia, Mert Éva szerelme vitte Ádámot rea. Mi veszté el Sámson erejét, két szemét? Herculesnek is mi vette volt el eszét, Hogy viselné szeretője öltözetét, Asszony népe között sodorgatná ő szöszét? Aristotelesnek mit használt bölcs esze, Hogy szép felesége őtet megnyergelte? Salamonnak hol volt nagy tudós elméje, Mikor szeretője pogánságra hitette? Ariadne miért adta volt fonalát Theseusnak, ki megölte osztán bátyját? Mért mutatta azzal Labyrinthus útát? Azért, hogy inkább szerette Theseust, mint bátyját. Parisnál ki volt szebb, akar Absolonnál? Ki volt vallyon jámborb Szent Dávid királnál? De szereté asszont, ki volt Uriásnál, Isten ellen véte, mert vigada ő azzal. Medeát, Ilonát mi vitte volt erre, Hogy egyik Parist, másik Jasont szeresse, Ki-ki szeretőjét nagy messze kövesse? Ládd-é, szerelemnek vagyon mely nagy ereje? Acontius ifjat vallyon mi taníta, Cydippe szavával hogy almán azt írta, Mintha már Cydippe volna ő mátkája, Erős esküvéssel vele azt fogadtatná. Trójának mi rontá el erős kőfalát? Priamusnak mi veszté el királságát? Pyramust és Thisbét, az igen szép leánt Szerelem ölé meg, látod-é nagy hatalmát? Achilles Trójában csak Polyxenáért Ellenség keziben ment csak ő kedvéért; Aeneas Turnussal megvítt Laviniáért, Gismunda megölte ő magát Gisquardusért. Szénás városbeli hol szép Lucretia? Hol vitéz Deiphobus szeretője, Lyda? Hol vagyon Carthagóba lakó Elissa? Ezeknek mind csak az szerelem volt gyilkosa. Hol Diomedessel az ferdős leánya? Leander szerelme, az is egy nagy példa; Jusson Procrisnak is eszedbe halála, Spaniába nemrég mint járt Donya Liciza? Penelope özvegységének mi oka? Ispitályban miért lakott Magelona? Phyllis Demophoont is addig miért várta? Azért, mert szívükben gerjedt szerelem lángja. Igaz szerelmű Leucippét nyavalyára, Ifjú Theagenest annyi bujdosásra, Nagyot kicsin renden való házasságra, Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra. Akarék csak régi példát előhoznom, Mert mostaniakról nem jó nekem szólnom, Szerelem most sem szűn meg, igazán mondom, Titkon nyilván lenni nagy sokakon jól látom. Nincs senki oly eszes, kit az nem téveszthet, Viszont tudatlant is ez megeszesíthet, Vallyon s ki oly erős, kit ez meg nem győzhet? Rútat szerelembe, mint szépet, ő úgy ejthet. Mint hatalmasnál nincs személyválogatás, Így szerelemnél is nincs semmi választás, Kinek-kinek az övé helyett nem kell más, Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ. De ez mind hadd járjon, nézsze csak személyét Annak, aki engem szeret, mint két szemét, Vajha te hallhatnád gyönyörű beszédét, Inkább nem csodálnád, hogy gyötrődöm én azért. Mert aki szerelme alá magam adtam, Annak személyénél szebbet én nem láttam, Engem hogy igazán szeret, azt megtudtam, Kiért magam én is csak neki ajánlottam. Kész azért már szívem szenvedni érette, És mást nem szeretni soha őhelyette, Kész szolgálni, míg e földen tart élete, Mert megérdemlette tőlem igaz szerelme. Fészket vert szívemben már az ő szerelme, Előttem szüntelen képe, jó termete, Ha szinte aluszom is, álmodom vele, Mert csak övé vagyok, senkié sem egyebé. Nincs azért e földen oly teremtett állat, Ki nem fáradt volna a szerelem alatt, Csudálom, hogy eddig még sem jutott reád. Egy lengyel ének igéről igére és ugyanazon nótára: Blogoslaw nas nasz Panie Áldj meg minket, Úristen, az te jóvoltodból Világosíts meg minket irgalmasságodból Orcád világosságával, lelked ajándékával Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal! Engedd meg ezt minekünk, kegyelmes Istenünk Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk, Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nekünk! Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled, Ne kételkedhessünk is többé már felőled, Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned, Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged. No, azért dicsérjük most felszóval az Urot, Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot, Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot, Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadot. HARMINCHARMADIK Az nótája: Bánja az Úristen KIBEN BÜNE BOCSÁNATÁÉRT KÖNYÖRGETT AKKOR, HOGY HÁZASODNI SZÁNDÉKOZOTT Balassi Bálint nevére Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenségét, undok fertelmességét, Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem terhét! Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben, Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben. Látja magán való szántalan nagy sok jódat, Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urat, Háládatlanságát látván hamis voltát, ugyan szégyenli magát. Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni, De bűnei miatt nem mér elődben menni, Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, színed igen rettegi. Semmije sincs penig, mivel elődben menjen, Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen, Vagy alázatossan, méltó haragodban tégedet engeszteljen. Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti, Veled ijeszgeti, kétségre sietteti, Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra ejti. Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet, Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet, Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes Istenemet! Bátorítsad, Uram, azért bíztató szóddal, Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával? Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép magasztalásokkal. Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja, Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja, Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád bocsátja. Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet, Magad is megszánnád, látván, mely keseredett, Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet. Irgalmasságod is annál inkább kitetszik, Az mennél több vétkem nékem megengedtetik, Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad tündöklik. No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta, Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva, De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindennek ura. Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez, Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez, Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez. Higgyünk mindöröké igazán csak őbenne, Bűntül őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle, Áldott az ő neve öröké mennyekbe, ki már megkegyelmeze. Éneklém ezeket megkeseredett szívvel, Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével, Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel. * [Feltehetőleg Balassi bejegyzése.] Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétül fogva házasságáig szerzett. Jóllehet kettő hía: az egyik egy virágének az Irgalmazz, Úristen nótájára, kinek az kezdeti így volt: Valyon meddig aharsz engem kesergetni. Az elveszett. Másik egy könyörgés a Palatics nótájára, ki az Nyíri Báthory Istvánnál és Ugnotnénál is volt. Így kezdetik el: Láss hozzám, ödvessígemnek Istene. Ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába, kiket a felesígítül való elválása után szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliárul, mely nevére azért keresztelte az szerelmesét, hogy a rígi poétákat ebben is kövesse. Kik közül Ovidius Corinnának, Joannes Secundus Juliának, Marullus Neérának nevezte szeretűjét. * Harmincnegyedik EZT AKKOR SZERZETTE, HOGY AZ FELESÉGE IDEGENSÉGÉT ÉS A HAMISSÁGÁT ESZÉBE EZDTE VENNI, KIN ELKESEREDVÉN, S JUTVÁN ANNAK AZ SZERELMESÉNEK IGAZSÁGA ESZÉBE, AKIT OK NÉLKÜL BOLONDUL ELHAGYOTT VOLT FELESÉGÉÉRT, ÚGY SZERZETTE EZT Az Már szinte az idő vala ki[nyílásban] nótá[já]ra Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók, Melyekbe ezután már soha nem jutok. Titkos keservemben hull orcámrul könyvem, Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen, Aki keservessen válék el éntőlem. Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtül, Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül, Tőlem úgy elverém jováért ok nélkül. Kiért reám szállott Istentül nagy átok, Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok, S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok. De méltó vétkemért már holtig szenvednem, Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem, S más megette mérget nekem is megennem. Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot, Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót, Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót. Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet, Bús fejem egyedül csak bújdosni szeret, Mert pokolnak tetszik ez világi élet. Könyörgök Istennek csak ez két dologért: Szánjon meg immáron elsőben csak ezért, Kit soká szolgáltam híven szerelméért. Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is, Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is, Vétkemnek sok búját mint viseljem most is. Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan, Búmnak, mint hattyúnak, legyen vége vígan; Más kívánságom ez: idvözüljek osztán. HARMINCÖTÖDIK EZT AKKOR SZERZETTE, HOGY AZ Ő FELESÉGE IDEGENSÉGE MIATT AZ RÉGI SZERETŐJÉN KEZDETT SZÍVÉBEN MEGINDULNI Arra az oláh nótára, az mint az eltévedt júhohat siratja volt az oláh leány Régi szerelmem nagy tüze, Hamuvá vált vala szinte, De ím, nem tudom, mi löle, Hogy bennem meg felgerjede. Elvált hív szeretőm miatt, Új bánat nagy kínnal fogyat, De nem látom semmi módját, Mint oltsam szerelmem lángját. Mert mint mérges nyíllal lőtt vad, Kiből nyílvas ki nem szakad, Fetreng, sem élhet, sem halhat, Úgy tűr én szívem fájdalmat. Hogy véletlen most Cupido Meglőtt az mordály áruló, Maga hittel lőn köztünk szó, Hogy frigyünk lenne állandó. De hitét ugyan nem állja, Frigyét ez fattyú felbontja, Elmémet olyra gyúlasztja, Ki csak kár, maga is látja. Mert annak édes szerelmét, Kinek ígéri személyét, Magánál vesztette kedvét, Nézsze tökéletlenségét. Avval régen gyűlöltetett, Az ki szerelmével éget, Veszedelmemre de siet, Hogy bennem gyújt régi szenet. Átkozott, ha nem más móddal, Végezd búmot halálommal, Ne gyújts olthatatlan lánggal; Metszesz keserves kínommal? Vagy hogyha égetni akarsz, Mint bolondot, mit játszódtatsz? Arra gerjessz, kit megadhatsz, Nyerhetetlenre ne gyúlassz! HARMINCHATODIK KÍVANSÁGA SZERINT CSELEKESZIK (TUDNIILLIK EGY IGEN-IGEN SZÉP KEGYEST [ÍGÉR]), OKÁT JELENTI VENUS ANNAK IS, MIÉRT ÁROLTA EL AZ FELESÉGE De ez Pető Gáspárnénál vagyon. Az nótája Csak búbánat etc. Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám Cupidót, HARMINCHETEDIK EZT AKKOR SZERZETTE, MIKOR AZ FELESÉGÉTŐL ELVÁLT; KIBEN EMLÉKEZTETI CUPIDÓT ARRA, AMIT VENUS ŐÁLTALA FOGADOTT NEKI, HA FELESÉGÉTŐL BÉKÉVEL ELVÁLIK, KIRE MEGFELEL CUPIDO, JULIÁT MUTATVÁN S DICSÉRVÉN NEKI [Azon nótára] Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra! Mit fogada anyád énnekem általad, ha az megszabadulna, Ki már megszabadult, tőlem el is vadult, jut eszembe gyakorta. Felele Cupido, úgymond: Nagy búskodó, keserves, régi hívem, Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak esmertem, Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem. Amhol szép Julia, anyám helytartója ez főld kerekségében, Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében, Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében. Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem, Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem, Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát neki tőle megnyertem. Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét Őnékie adta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli kívánja szerencséjét. Cupido így szólván, szememet fordítám tekinték Juliára. Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszem tudod, kicsoda! Ez az, ki kevésért engem öröké sért lelkem szernyő kínjára. Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak ő édes szerelmével, Hozzád felgerjesztem, csak veled égetem, hogy örülj személyével, De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután ne bánts keserűséggel! Minden keménségét, nagy idegenségét anyám meglágyította, Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét jó kedvre fordította, S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette kezedbe ismét adta. Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe, Szívedben felmetszve, kiben magát nézze ha képét tükerébe Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minemő színe, képe. HARMINCNYOLCADIK IMMAR HOGY AZ CUPIDO MUTATÁSÁRA MEGSALDÍTJA JULIÁT, AZ FELÉ MEGYEN, KIT SZINTE EGY KAPUKÖZBEN TALÁL ELŐ, S KÖZÖL ÍGY SZÓL: Ugyanazon nótára Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é? Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é? Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé. Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte, Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette, De azt sem kegyessen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmerne. Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnekem, Hogy kezemben adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében, Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben. De ne adja Isten, hogy ez ilyen legyen, ez bizony inkább tündér, Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér, Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni neki sem mér. Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik, Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik, Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik. Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül, Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül, Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtül, Hanem csak őtőle, az kinek kívöle vigasztalója több sincs: Semmi szép mulatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs! Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints! Egy kapu közében juték eleében vidám szép Juliának, Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak, Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak. HARMINCKILENCEDIK HOGY JULIÁRA TALÁLA, ÍGY KÖSZÖNE NEKI: Az török Gerekmez bu dünya sensüz nótájára Ez világ sem kell már nekem Nálad nélkül, szép szerelmem, Ki állasz most énmellettem; Egészséggel, édes lelkem! Én bús szívem vidámsága, Lelkem édes kívánsága, Te vagy minden boldogsága, Veled Isten áldomása. Én drágalátos palotám, Jó illatú, piros rózsám, Gyönyörű szép kis violám, Élj sokáig, szép Juliám! Feltámada napom fénye, Szemüldek fekete szénje, Két szemem világos fénye, Élj, élj, életem reménye! Szerelmedben meggyúlt szívem Csak tégedet óhajt lelkem, Én szívem, lelkem, szerelmem, Idvöz légy, én fejedelmem! Juliámra hogy találék, Örömemben így köszenék, Térdet fejet neki hajték, Kin ő csak elmosolyodék. NEGYVENEDIK CUPIDÓNAK VALÓ KÖNYÖRGÉS, OKUL ELÖLHOZVÁN AZ SALAMANDRA PÉLDÁJÁT, AZT, HOGY VAGY LESZEN ŐHOZZÁ JÓ VALAHA, VAGY SEM, DE MINT AZ SALAMANDRA TŰZ KÍVÜL, Ő SEM ÉLHET SOHA AZ JULIA SZERELME NÉLKÜL Az Csak búbánat nótájára Engemet régolta sokféle kínokba tartó én édes szívem, Hozzád kiált lelkem sírván keservessen, mert gyötrődik sokképpen: Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen! Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt engemet, Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet, Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet! Az sötét étszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak, Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak, Csak nekem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak. Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben, Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben, Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben. Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét, Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét, Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet olts meg bennem szerelmét! De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra tűz kívül nem élhetek, Azonnal elveszek, ha az kívül leszek; többet, tudom, nem élek, Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek. Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött könyvein, lásd, úgy olvad, Szemed verőfénye, mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad, De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmessen fogad. Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak tavaszi harmat nélkül, Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nekem is nálad nélkül, Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül! Ó, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz? Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz? Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy adsz? Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen, Lebeknek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen; Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen. Ó, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség! Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménység, kegyetlenség? Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég! Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya, Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja, Szózatod búm verő vigaságtételnek zengő s gyönyörű hangja. Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék, Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék, Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték. NEGYVENEGYEDIK DE JULIA VENANTE: A JULIA VADÁSZATJÁRÓL, KIT ÍRVA KÜLDÖTT VOLT JULIÁNAK Azon nótára De voce ad vocem ex Angeriano Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép cserében, Tündérek egyike vevé őt eszébe, s monda lassú beszédben: Itt e földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben? Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában, Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn árnékban, Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában: Két Diana vagyon talám ez világon? Mely hasonló ez hozzá! Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája, Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája. Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának, Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatossak! Mulatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak. De csak szarvasokat és egyéb vadakat ver és vadász Diana, De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokot Julia, Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója. Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart, S így ő el sem bocsát, fel sem mészárlotat, kétség között tartóztat, Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat. NEGYVENKETTŐDIK INVENTIO POETICA: AZT ÍRJA MEG, MINT VESZETT ÖSZVE JULIA CUPIDÓVAL Azon nótára Fáradtsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta, S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá, S monda: Bujasággal, gerjedő langoddal ne rútíts meg ölemet! Cupido meg így szól: De te mit haragszol? Mire űzsz el engemet? Felelé Júlia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet? Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindennek szívével bír, Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír; Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír! Cupido tekinté, s mihent megesmeré, azonnal megfélemlék, Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék, Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akaratommal véték! Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék; Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék. NEGYVENHARMADIK A FÜLEMILÉNEK SZÓL Azon nótára Altera inventio Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet, De viszont az ellen az én veszett fejem mond keserves verseket Kiket bánatjában, szerelem langjában szép Juliáról szerzett. Mennybeli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas, Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas. Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban, Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök, fűlök langjában; Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz nem úgy, mint én e vasban. Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz, Énnekem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz, Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nekem mind csak az. Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt, Engemet viszontag öröké való lang olthatatlanképpen fűt, Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt. Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miát, Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát. Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod, Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra veszed gondod. Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének, Juta bús elmémben ez ennehány versben rendeltetett kis ének, Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek. NEGYVENNEGYEDIK INVENTIO POETICA: GRUES ALLOQUITUR: A DARVAKNAK SZÓL Ugyanazon nótára Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim! Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim, Hogy szép szerelmesem jut eszembe nekem, megújulnak kínjaim. Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé, Az holott az lakik, víg szívemet aki ő magánál rekeszté. Valaha énrólam, ki híven szolgáltam, vallyon emlékezik-é? Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint szarándok, Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok, Szárnyam nincs, mint neked, kin mehetnék veled ahoz, akit óhajtok. Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz földében, hol akarod, Te szomjúságodot szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod, Örömem környékét, az ő lakóhelyét: Paradicsomot látod. De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek neki rövid beszéddel, Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel, Kin megesmérhesse, hogy csak őérette tűrök mindent jó kedvvel. Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet, Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel őtet; Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál s keserüljön engemet! Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék Szép renden repülni s az felé halanni, hol szép Julia laknék, El-felfohászkodván s utánok kiáltván, tőlük én így izenék. NEGYVENÖTÖDIK DIALOGUS, KIBEN AZT BESZÉLI EGY BARÁTJÁVAL A MAGA SZERELMÉRŐL Az Már szintén az idő nótájára Kérde egy barátom: Így miért gerjedek? Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek, Venus, kis Cupido kiben ejtettenek. Kicsodák szüleid? nekem meg így szóla. Szerelem, siralom hozott ez világra, Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna. Lakóhelyemet is tőlem ő megkérde, Gonddal tele cellámat mutatám, nézze; Eledelemet is kérdé, ha kenyér-e? Mondám, hogy az csak haszontalan reménség, Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség; Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség. Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém? Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém? Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém. Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált. Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját. Mint élsz? úgymond. Mondék: Mint Julia utált. Öröké így élsz-é? Mondék, hogy öröké. Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é? Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé. Julia szerelmén való búsultomban Egy jó barátomnak így felelék szómban, Várván Juliától jómat bánatomban. NEGYVENHATODIK AZ DOBÓ JAKAB ÉNEKE, AZ MÁR SZINTÉN AZ IDŐ VALA KINYÍLÁSBAN ELLEN SZERZETT ÉNEK Azon nótára Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban, Cupidót ki írta gyermekábrázatban, Mert nem gyermek, aki bír mindent világban. Császárok, királok vadnak hatalmában, Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában, S vallyon s ki nem égett soha nagy langjában? Vaknak sem mondhatja őt senki igazán, Aki megkóstolta mérges nyilát magán, Sok szüvet nem lűne vétetlen, vak valván. Látjuk minden szívet mely igazán talál, Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal, Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával. Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne, Azon is megtetszik, mert fekszik heverve Régen én szüvemben, csak tüzet rak benne. Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt, Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt, Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt. Ezt írván, Julia kérde, hogy mit írnék? Szerelem szép képét írom, neki mondék. Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék. Ez ennehány versben feleltem meg annak, Az ki alította nem kis okosságnak, Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak. NEGYVENHETEDIK ITEM INVENTIO POETICA: AZ Ő SZERELMÉNEK ÖRÖK ÉS MARADANDÓ VOLTÁRÓL Csak búbánat nótájára Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak, Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak, Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvesznek, Nagy kövek hamuvá s hamu kösziklává nagy idővel lehetnek, Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek, Még az főld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad, Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad, Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy heliben más támad, Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség, Istentül mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég, Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének nincs vége, mert égten-ég. Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám, Kiben Juliátul, mint Lázár ujjátul, könnyebbségemet várnám, Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám. NEGYVENNYOLCADIK HOGY JULIÁNAK, S NEM AZ SZERELEMNEK ADTA MEG MAGÁT Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala, Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma: Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta. Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nekem: Add meg, mond, magadot, hatalmomot látod, csak kár, hogy vísz ellenem, Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmersz engem! Nem adom magamot neked, meghidd, mondok, noha mindenekkel bírsz, De ím, ez kegyesnek holtig rabja leszek, mert te csak méreggel írsz Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád hísz. Ez kegyesnek legyen mind fejem s mind lelkem maga kottyavetyéje, Szép szeme láttára csörögjek vasába, legyek kínszenvedője; Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére. Vidám Juliának, kinek víg voltának ó, hogy én akkoron hűk! De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg. Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett, És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbül könnyen értelmet vehet: Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójjon mindent. NEGYVENKILENCEDIK SOKFÉLE DOLGOKHOZ HASONLÍTJA MAGÁT ÉS A SZERELMET; EZT JOBB RÉSZINT NÉMETBŐL FORDÍTOTTA MEG A Már szintén az idő nótájára Ha ki akar látni két eleven kutat, Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak, Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak Az én szerelmesem háladatlanságán, Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván. Ha ki akar látni olthatatlan szenet, Nézze az én véghetetlen szerelmemet, Ki mint Pokol tüze, öröké csak éget. Noha langját ennek senki nem láthatja, De azért lelkemet fogyatton fogyatja, Soha semmi bennem már meg nem olthatja. Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket, Nézze szerelemtül sebesült szívemet, S ottan megesmeri, mint gyötör engemet. Ha ki akar látni egy nyomorult lelket, Nézze az én árva keserves fejemet, Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett. Ég olthatatlanul buzgó szerelemben, Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben, Kinek ajánlotta életét kezében. Ha ki ez kínokat akarja megtudni, Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi, Életemnél lelkem azt inkább szereti. Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád, Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát, Ahelyett viszontag érzem ezer kínját. Híves forrás felett serkenvén álmomból, Fordítám magyarul vidám Juliáról, Mikor lelkem fűlne szerelme langjától. ÖTVENEDIK JULIÁT HASONLÍTJA A SZERELEMHEZ, MELY HASONLATOSSÁGOT A JULIA DICSÉRETÉN KEZD EL Az Csak búbánat nótájára Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem, Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem, Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír velem. Julia az lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem, Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem néz engem, Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik szerelem. Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága, Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga, Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága. Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt teszi, Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt míveli, Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli. A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsóséges orcája, Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja, Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja, Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen, Táncát ő úgy járja, merön áll dereka, mintha csúszna sík jégen, Valahova lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen. Midön néha terül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén, Szerelmével belül veszen akkor körül engemet felgerjesztvén; Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservessen rá nézvén. Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják, Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják, De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják. Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten-neveli De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi. Dolga mind egyenlő, szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz: Kegyes a szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz, Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver földhöz. ÖTVENEGYEDIK HOGY NYERTE EL JULIA A CUPIDO NYILÁT, IJÁT S HOL VISELI, AZT ÍRJA MEG, KÖNYÖRÖGVÉN AZ VÉGÉBEN ITT IS AZ JULIÁNAK Az Magam gondolván nótájára Áldott Julia kiballagtába Cupidót talála, Ki mérges nyíllal, szörnyü halállal veszteni akarta, Látván szép színét, elveté íjét s ugyan elámula. Kivel csak szívet és mesterséget Juliának ada, Mert szép szemétöl hogy ő igen fél, rajta nyilván látta, Nagy szerelemmel villamó szemét azért ráfordíta. Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék, Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék, Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték. Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé, Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté, S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé. Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon, Szemében nyila, afelett íja vonva haragosson, Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt valljon. Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál, Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll, S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál. Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal, Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt nyughatatlansággal, Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal. Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam, Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam, Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell, hogy kínját valljam? Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják, Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják, Kiktől javokot, boldogságokot reménlik és várják. Nekem peniglen éjjel is lelkem keservessen ohít, Szüvembéli tűz ágyamból felűz, házad fele indít, Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít. Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre, Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre. Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek, Te háladatlan, a te langodban, ha tudod, mint égek? Szerelmes lelkem, tégy már jól velem, szolgállak, míg élek! ÖTVENKETTŐDIK KIBEN MOROG CUPIDÓRA, HOGY CSAK ÍGÉRTE, S NEM ADJA MEG JULIÁT Édest keserűvel elegyítő gyermek, Régi ellensége nyugalmas éltemnek, Méz közt mérget miért adsz nekem, veszettnek? Velem ha egyéb jót te immár nem mívelsz, Csak gyorsan világból engemet kivégezz; Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes! Ez-é a fogadás, kit anyád szavával Hitedre fogadván énnekem te mondál? Ó, szégyen, eborca, mely igen megcsalál! Az ígért áldott jót te csak megmutattad, Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad, De mint csalárd hamis, nekem mégsem adtad! Sőt kínomra tőlem csak Ídegeníted, Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted, Velem kívántatván szívemet égeted. Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz, Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz? Add meg, ha ígérted, heában mit kínzasz? Így feddvén, törődvén Cupido felele: Hitván ember, úgymond, úgy veszem eszembe, Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe! Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni, Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni: Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani. De kérlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott, Minekelőtte még meg nem virágozott? Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ad hasznot? De ne kételkedjél, bizony tied leszen, Noha most így próbál, de ismét beveszen; Julia tégedet meg bódoggá teszen. Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék, Égnék, fűlnék, sülnék, tömlöcében ülnék, Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék. ÖTVENHARMADIK AZ HÉT PLANÉTÁKHOZ HASONLITJA JULIÁT Az Csak búbánat nótájára SIBI CANIT ET MUSIS Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek Istentül szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek. Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta ezüst, Julia is fejér, kivel szép tej sem ér, sem gyolcs, kit nem fogott füst, Édes szóval tudós, mint az Mercurios, kitül szüvem fül, mint üst. Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak egyedül adja, Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomat tisztítja, Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja. Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével mindent győz, Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz, megkötöz; Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlöcöz. Mind reggel s mind estve mely szépen az égben hajnalban Venus feljő, Több szép közt létében mindenkor ékessen mindent jól s helyén ejt ő, Mint tavaszi idő, mely jó, mely gyönyörő, ékes, kedves, illendö. Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól esmer, embereknek jókat ád, Akképpen Julia, ahova fordítja szemét, mindent jóval áld, Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az lát. Mint a vén Saturnos, kedvetlen s haragos természetnek csillaga, Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa. Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha kitudni akarod, Égi planétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod, Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod. ÖTVENNEGYEDIK DIALOGUS, KIBEN ÚTON JÁRVÁN AZ VERSSZERZŐ BESZÉL ECHóVAL. DE EZT NEM ÉRTHETI JÓL MEG AZ AKI NEM TUDJA, MICSODA AZ ECHO Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák kik nagy szerelmem tüzén Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én, Ki látta éltében, hogy így haljon, vesszen, más, mint én, szerelmesén? ECHO: ÉN. Ki felele nekem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó, Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyúlászó; Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó? Echo: ECHO. Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy, Mi könnyebbíthet meg, s mitül leszen esmeg kemény szíve hozzám lágy? Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy? Echo: ÁGY. Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna? Búm helyett örömet, gyönyörű életet nekem ott ki adhatna? Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívanna? Echo: ANNA. Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é neki vagy nem? Szép Julia-Annám leszen-é jó hozzám s megkegyelmez-é nekem? Hogy régen szolgálom, leszen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem? Echo: NEM. Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért, hát még Istentül sem fél? Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben kegyetlenség hogyhogy él? Mert mint nyelved beszél, búmmal én hiszem, él, ó, mely igen nem kémél! ECHO: ÉL. Ó, hova legyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köről? Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől, Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl. ECHO: ÖL. Már csak mutasd módját, mint olthassam langját szerelmemnek, ki csak nő, Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő, Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő. ECHO: Ő. Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő be nem fogad? Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad; Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthadd! ECHo: HADD! Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed, Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed, Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed! ECHO: MERJED! Nem merheti lelkem, hanem ha két kezem végez ki életembül. No, tőrrel, méreggel nagy búmot verem el, mert kiesém kedvébül, Látom, hogy csak gyűlöl, énnekem nem örül, rajtam nem is könyörül. ECHO: ÖRÜL. Hogy hihessem én azt, ha ládd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllel? Szemeim láttára nagy kegyessen másra nézdegel vidám szemmel, Énnekem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel: ECHO: KELL! Ó, vajha kellene, szerelmébe venne, veszne szívem bánatja, De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja, Hogy esmét szeressen, nem adja azt Isten, noha lelkem imádja: ECHO: ÁDJA! Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben, S talám meg is adja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Men: ECHO: AMEN. Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék, Egy sűrő erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék, Kérdezkedésemre verseim végébe Echótól ily választ vék. ÖTVENÖTÖDIK MINDEZEKRE IS A VERSSZERZŐ TALÁLMÁNYOKRA, KIKET A KÖNYÖRGÉSE UTÁN IDE ÍRT, MIDŐN JULIÁTóL SEM IZENETBE, SEM LEVÉLBE SEMMI VÁLASZT NEM VEHETNE, BÚSUL MAGÁBAN, ÉS SÁPOLÓDVÁN AZON, HOGY MENEKEDHESSÉK MEG JULIA HASZONTALAN SZERELMÉTŐL, CUPIDO TANÁCSOT AD NEKI Ez is ugyanazon nótára vagyon Mi dolog, Úristen, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem tetszik? S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal, vész, esik? Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik. Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi könyörgésemre? Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett gyötrelemre, Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik kedvére. Ó, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit szolgálsz? Aki téged utál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg nem válsz? Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút találsz? Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel elmúlik, Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül találkozik, Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki veled kínnal játszik. Így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Juliámnak, Csak egy véletlenül hát már elöttem ül személye Cupidónak, Ki rám mosolyodván így szólala vígan nekem, régi rabjának: Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve legyen, Csak kár, szómat higgyed, hanem ha te lelked is belőled kimegyen, Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt kophatatlanképpen. Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem kophatik, Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg nem esik. Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved nem telik. Szerelem gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét? Monda: Mind holtodig maradj meg ebben, így amint imádod képét, Rá felelek, s megládd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most elvét. Juliának dolgán nyughatatlankodván, elkeseredett szívem Vőn ily bátorságot Cupidotól jó szót veszett nyavalyás fejem, Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad az én fene szerelmem. ÖTVENHATODIK KIBEN CSAK AZON KÖNYÖRÖG, LÁTVÁN, HOGY SEMMI VÁLASZT NEM VEHET TŐLE, HOGY OTTAN CSAK NE FELEDKEZZÉK EL RÓLA Ez is azon nótára, mint az elébbi Kegyes vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fejér hölgyem, Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel nyugszik tüzesült lelkem, Nemdenem siralmas kár-é énnekem az, hogy elfeledtél engem? Jó vitézek harca hol volt, gondolhatsza, piros vér ontás nélkül? Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétül? Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj Istentül Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos te kegyes tekinteted, Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád, mézet ereszt beszéded, Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: Az Isten hozott téged! Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók nálad nélkül mind tömlöc, Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat szerelmébe úgy üldöz, Jussak már eszedbe, láss meg keservembe magad jöjj, mást ne küldözz! Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog, Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog; Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog? Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél engem, szegény árvádat, Ily reméntelenül, szép személyed nélkül ne hagyj veszni, szolgádat, Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám, add már látni magadat! Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem merem, Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét vesztem, Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt engem. Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen fordítá, Igéről igére nem szinte teheté, de hertelen jobbítá, Régi szörnyű kárán, íly veszett, bánkódván, Juliának ajánlá. ÖTVENHETEDIK FRUSTRA OMNIBUS RATIONIBUS INCENDENDAE JULIAE TENTATIS ARDENTISSIMA PRECATIONE EAM IN SUI AMOREM ALICERE CONATUR VARIIS AD PERSUADENDUM EXEMPLIS ALLATIS Ugyan az elébbi nótára Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nekem élnem, Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem, Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem tész nékem? Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod, De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod, Mondván: Hadd, hadd, úgymond, hiszem veszti nagy gond, kínomot úgy mosolgod. De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon? kétségbe mire tartasz? Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz. Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászók tanítanak, viselnek, Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre jűnek, Az erős kősziklák hevétül az Napnak romolnak, repedeznek; Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide s tova nem hajthat. Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat, A piros márványkő, kit ver gyakor esö, csepegéstől lyugadhat; Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy langom, Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom. Vérem hullásával, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom, Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom, De mind sok írásom, szóm, siralmom, langom, szolgálatom csak károm. Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre, Nagy háladatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre, Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe! Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten neked adta, Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra? Mennybeliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádban! Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke? Ha az mennybeliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre! Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre. Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette, Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekentette Buzgó szerelmébe, kiben, mint tömlecbe, sírva ezt éneklette. ÖTVENNYOLCADIK VIDENS JULIAM NEC ORATIONE NEC RATIONE IN SUI AMOREM INFLAMMARI POSSE, QUESTUBUS MISER COELUM, TERRAS ET MARIA IMPLET, POLLICENS INDIGNABUNDUS SE NULLUM CARMEN JULIAE GRATIA DEINCEPS CANTATURUM Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája, Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája, Csudákat nevelő, gállyákat viselő nagy tenger morotvája! Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom, Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom, Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom? Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy bejárom? Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom? Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm. Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam, Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam, De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam. Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog, Valahova nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog. Noha felmetszette szívem közepette Cupido neki képét Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét Nézni elűz engem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét. Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven, Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen. Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem! Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmessen? S mire kedvem ellen gyútasz ahoz engem, aki megnyerhetetlen? De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem, Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem, Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem. Mint az leppentőcske gyertyalang közibe magát akartva üti, Nem gondolván vele, hogy gyertyalang heve meg is égeti, süti, Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti. Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek, De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek. De ám akar medgyen velem bár szerelem, szabad legyen már vele, Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe. Hideg levén kívől, égvén penig belől Julia szerelmétül, Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül, Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül. * Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége * ÖTVENKILENCEDIK KÖVETKEZIK MÁS, ZSÓFI NEVÉRE Szerelem istene, Venusnak ereje most meg megkörnyékezett, Elmém nagy bánatban, szívem is új langban egy szép szűz miatt veszett, Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam, mert így, mint most, nem tetszett. Ó, véghetetlen kín, kit angyali szép szín víg szívemre bocsátott! Immár orvosságot hol leljek gyógyítót búm ellen, ki rám jutott, Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem, s búra esmét fordított? Fekete gyászába, mint sűrű árnékba liliom, úgy fejérlik, Szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy tündöklik, Slejt öltözetében, mint a sovány bőjtben Mária képe, úgy fénlik. Igazán görögöl nevet keresztségből adtak szép személyére, Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze vagyon neki mindenre, Tud fedni szerelmet, noha igen szeret, nincsen gonosz hírére. Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon lelkem súlyos gyötrelme, Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért gyújts fel ezt szerelmemre, Régi sok búm után hadd élhessek vígan evel immár kedvemre! Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár a nyárnak közepében, Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében, Szerzém ezt versekben az másfélezerben és az nyolcvankilencben. HATVANODIK Az Doklei sem se divicicom bila nótájára, vagy amaz lengyel nótára: A pod liesem BÉCSI ZSUZSÁNNÁRÓL S ANNA-MARIÁRÓL SZERZETTE Az Zsuzsánna egy szép német leán, Bécsben lakik Tiefengrab utcáján, Piros rózsa tündöklik orcáján, Szép kaláris tetszik az ajakán, Kit sok vitéz kíván Szép voltát csudálván, De csak heában szeretik sokan. Vagyon ennek egy szép atyjafia, Kinek neve víg Anna-Mária, Sok jó úrfi csak azt síja-ríja, Mert, mint nénje, szép, s nincs semmi híja: Arany színű haja, Mint egy gyöngy az foga, Tiszta mézzel foly ő édes szava. Egy társommal midőn én ballagnék, Szerencsére reájok találék, Rájok nézve ottan felgerjedék, Jó társom is szerelemben esék. Ők ottan éleszték, Kedveket jelenték, Velek azért mi megesmerkedénk. Kezet fogván egymással azontul, Házban lépénk mindnyájan utcárul, S mint az méhek szegfű szép virágrul, Mézet szedénk egymás ajakárul; Minden bánatunktul Ott mi esénk távul, Hogy szerelmet nyerheténk egymástul. Többet szólnom dolgunkról nem szükség, Elég, hogy megvolt minden édesség, Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség, Ékes beszéd, tréfálás, nevetség, Ki ugyan nem elég Bús szívemnek, mert ég, De versemben itt legyen immár vég. Kurta oktáván a sovány bőjtben, Pozsony városából kimentemben Szerzém ezeket ilyen versekben Táncnótára egy kisded énekben, Az másfélezerben És nyolcvankilencben, Hogy bécsi virág juta eszemben. HATVANEGYEDIK Egy katonaének, IN LAUDEM CONFINIORUM Az Csak búbánat nótájára Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él; Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél. Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul, Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul, Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. Veres zászlók alatt lobogós kópiát vitézek ott viselik, Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják, nézik; Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik. Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt, Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt, Midón éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt. Az jó hírért, névért s az szép tisztességért . ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak, Midőn, mint jó sólymok, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak. Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kópiákot törnek, S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek, Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek. Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok, Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok, Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok. Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek, Viadalhelyeken véressen, sebessen, halva sokan feküsznek, Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek. Ó, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege! Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve, Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe! AMATORUM CARMEN DE VIRGINE MARGARETA Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal sértnek, Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, az mit érnek, Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek. Azminthogy újobban engemet is mostan egy nevendéken szép szűz Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű halálra űz, Kit hogyha reám vét, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég, mint tűz. Mely tűz hogy engemet még hamuvá nem tett, senki nem csudálhatja, Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja, Holott nagy csudául ír szarvasbogárrul, s bizonságát is adja, Hogy vadnak bogarak, kik lang között járnak, szárnyon szépen repülnek, S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvesznek, mihent langból kikelnek; Így tűz engemet is éltet, ha emészt is, s nem hagy veszni éltemnek. Mely szerelmes tüzem, hogyha eddig engem nem szárazgatott volna, Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam volna, De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az oltja, Hogy mind el ne fogynék, de csendessen égnék kevesebb gyötrelemmel, Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével, Ki nékem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes keserűvel. Igyenessen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő termete, S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde. Kivel mit gondolok? Hát ha szegény vagyok is, hadd éljek kedvemre! Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind azoké legyen, Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör szüntelenképpen, Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki ellen. Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti, Hogy mezítláb járván csak mulatságában szép virágit csipkedi, Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétül égek, örülvén neki; Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját, S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját, Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját, Már ezután azért ez egészségéért sok jó kópia romol, Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelméért vér omol, Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol. Szent Lőrinc nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben, Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs deáki nyelvben. COLLOQUIUM OCTO VIATORUM ET DEAE ECHO VOCATAE Ugyanazon nótára Nyolc ifiú legén minap úton menvén egy erdóben jutának, Estve felé lévén tréfálván, beszélvén, ők egymásnak mondának: Vegyünk szót Echótól, mond, mi mátkáinkról, mondja nevét azoknak! Credulus az első, lőn azért elkezdő, s monda nagyon kiáltva: Echo, de kicsoda, aki sok kínomba most megvigasztalhatna? Kérlek, mondd meg nevét, kit mint idvösségét, bús lelkem úgy kív[ANNA! Mosolyog magában Credulus ezt hallván, s rajta csak csudálkozik; Őutána azért tőn az ilyen kérdést, ki társaság közt másik: Ki fagyott elmémhez, mond, mint víz nagy dérhez, télben jég amik[OR SIK? Harmadik is monda nagy hangosan szólva mindenek hallotára: Echó, jó asszonyom, kinek régi kínom vagyon nyilván tudtára, Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt ko[SÁRA? Szavát elereszté, negyedik is kezdé el Echóhoz kérdésit Szép szerelmesérő1, kihez gerjed belöl, s kit szíve szerint óhít: Szörnyű kára után nevezd meg, mond, nyilván szeret lelkem im[MÁR KIT? Ezután ötödik, ki mentül kisebbik, Credulus atyjafia, mindjárt előszóla, felszóval kiáltva Echót nevezi, híjja: Ki az, kire engem gyújtott, mond, ily igen Venus futo[SÓ FIA? Hatodik Aminta, előálla, monda, mert veszett, alég várja, Hogy szent nevét hallja annak, ki ő langja, s kinek javát akarja: Hát annak ki neve, mond, aki szerelme szívemet kínnal [MARJA? Szóla hetedik is, kinek neve Tyrsis, s ki hazáját elhadta Azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét megtagadta: Régoltától fogva szerelem kínjába engem, mond, ki sí[KATA? Utolsó a Montán, kinek édes társán való nagy bánat árta, Nagy fohászkodással így szóla Echóval, jutván eszébe kára: S annak tudd-é nevét, mond, kiért szívem ég, s ki ez sok kínban [MÁRTA? Egy szegény szarándok, régi barátotok éneklette ezt nektek, Kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek, Kit a nagy hamisság és háladatlanság föld szélére kergettek, Az másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalom nap után, Világ határira való bujdosásra keservessen indulván Édes hazájából, jó akaróitól siralmassan búcsúzván. ANIMUM INGRATITUDINE AMATAE MOERENTEM IPSEMET SOLATUR Ad notam: Minden állat dicsér, Úristen, tégedet etc. De mit gyötresz engem most, keserves lelkem? Nincsen annélkül is elég sok veszélyem, Hogy te is oly búval keserítesz engem, Kin csak örül, tudod, édes ellenségem? Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda, De az lehetetlen, bár maga kívánna, De magad jól tudod, hogy nem is kívánja, Azért felejts el, mert nincs több orvossága. Ily háladatlanság nemcsak rajtad esett, Sámson is csak szép Dalila miatt veszett, Ellenség kezében Fulviust mi ejtett, Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett? Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre Bízta Isten, e földi törvéntevőkre, De az háladatlanság szörnyű vétkére Maga visel gondot megbüntetésére. Azért bízd őreá bosszúd megtorlását, Higgyed, megmutatja rajta is ostorát, Feledékenséggel viseld szíved kárát, Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát. Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott, Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot! Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott! Ébredj fel azért már keserves sok búdból, S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról, Bizoníts evel is meg, hogy szereted jól, Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szóll. Háladatlanságán sírván szeretőmnek Mostan szerzetteték tölem ez kis ének, Kiben az a tanács legyen mindeneknek, Hogy senki ne higgyen soha szerelmének; Indulnak oly könnyen mert ök ide s tova, Mint szinte aszú ág szél fuallására, Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra Azt, aki közülünk többet ejtett búra. SZARÁNDOKNAK VAGY BUJDOSÓNAK VALÓ ÉNEK Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten, Ki előttök mentél tüzes oszlopképben, Ígéret földére vezérelvén szépen, Kalauzok voltál minden szerencséken; Te adtál csillagot három szent királnak, Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak, És Heródes előtt futó Máriának, Te voltál vezére minden szarándoknak; Könyörgök, nekem is hogy légy már vezérem, Mert ím, bujdosni űz nagy bú és szemérem; Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem, Őrizz meg gonosztól, felségedet kérem! Építs fel elmémet az jó bölcseséggel, Szívemet peniglen hittel, merészséggel, Bujdosó fejemet törödelmességgel S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel! Jártomban-költömben hogy csak reád nézzek Búmban, örömemben reád figyelmezzek, S jó, gonosz szerencsét csendessen viseljek, Soha semmi helyen el ne felejtselek; Hogy bujdosásom ideje tölte után Én édes hazámban térjek esmét vígan, Mindazokat jó egészségben találván, Akik szomorkodnak éntőlem búcsúzván. Felejts el annak is háladatlanságát, Aki most erre vett engem, régi rabját, Ámbár élje vígan felőlem világát, Csak énbennem olts meg nagy szerelmem langját! Én édes hazámból való kimentemben, Szent Mihály nap előtt való harmad hétben, Az másfélezerben és nyolcvankilencben Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben. VALEDICIT PATRIAE, AMICIS IISQUE OMNIBUS QUAE HABUIT CARISSIMA Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, Ki keresztyénségnek viseled paizsát, Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! Egriek, vitézek, végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokot veti, Istennek ajánlva legyetek immár ti! Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak Adassék egészség már mindnyájatoknak! Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség, Katonatalálmány, új forma ékesség, Seregben tündöklő és fénlő frisesség, Éntűlem s Istentül legyen már békesség! Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem, Maradjon nálatok jó emlékezetem, Jusson eszetekbe jótétemről nevem! Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező, S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő, Kit az sok csata jár, s jószerencse leső, Legyen Isten-hozzád, sok vitézt legellő! Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim, Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! Ti is, angyalképet mutató szép szüzek És szemmel öldöklő örvendetes menyek, Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek, Isten s jó szerelem maradjon veletek! Sőt te is, ó, én szerelmes ellenségem, Hozzám háladatlan, kegyetlen szerelmem, Ki érdemem Ti penig, szerzettem átkozott sok versek, Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok, jót nem érdemletek. VALAHÁNY TÖRÖK BEJT KIT MAGYAR NYELVRE FORDÍTOTTAK Interpretatio quam in Iuliam retorsit: Ez széles világon mennyi virág vagyon, mindaz sem ér egy rózsát, Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mindaz sem ér egy bapkát, Én is minden szűznél, ki ez világon él, feljebb tartom Juliát. Interpretatio cum ornatu: Ti, kik szegénséget én szememre vettek, én hiszem, azt tudjátok, Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű kegyes rabja nem vagyok; S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs, talám azt alítjátok? [bejt] Ismét felvetette szemöldök íjébe szép szemének idegét, Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát, lővén, mint feltett jegyét; De bár vesszen fejem, tudom, szeret engem, szinte mint én személyét. [bejt] Tebenned, Julia, mind világ csudája épen megtetszik: szépség, Ékesség, édesség, eszesség, szelédség, udvari gyönyörűség; De hogy búmban így hadsz, s csak még ingyen sem szánsz, az-é a jó emberség? [bejt] Ha nagy haragjában megöl is Julia,