Czuczor Gergely: A falusi kis leány Pesten ------------------------------------------ Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép! S benne milyen úri, mily szelíd a nép. Összevissza jártam útat, útfelet, De szemem nyugonni nem talált helyet. Ablak ablakon van három négy soron, Oly magas falunkban nincsen a torony. A sok utcza tömve mint a méheraj, Jobbra balra fényes gyöngy, ezüst, arany, S mintha búcsu állna későn és korán, Czifra ott a férfi, asszony és leány. Ám csudálni méltó mindenek fölött, Hogy kevély alig van annyi úr között. Mert kosárka almát vittem áruba, S feltakarva szépen ültem kapuba. Ott hogy üldögéltem én szegény leány, Szépen néze minden átmenő reám, És sokan, de hogy mért, nem tudom biz' én, Visszafordulának többször is felém. S három könyves úrfi már is körbe vett, Egyik kérdi tőlem: "Húgom mi neved?" Kérdi a másik is: "Hol lakol babám? És a harmadik mond: "Lelkem nézz reám!" Én meg elpirúltam, oh de hogy is nem, És csak úgy susogva mondtam meg nevem. Hányával kel almám? meg sem kérdezék, Ám ha annyi lett is volna, megvevék. S mennyi furcsa szépet kelle hallanom, Azt úgy elbeszélni oh dehogy tudom! "Hozsz-e még be almát, itt ülsz akkor is?" Kérdezének Isten tudja hányszor is. Jaj be szép az a Pest, Istenem be szép! S benne milyen úri, mily szelíd a nép! A hogy álldogáltam utcza szögletén, Nagy sietve jött egy szálas úr felém. Fénylett rajt' ezüstös szép kalap, s ruha: Gazdag úr lehet, de még sem katona. Állni czifra hintón láttam olyat én, Bajsza jól kikenve, barna mint a szén. "Ejnye gyöngyöm-adta kis magyar leány, "Nem szeretsz-e engem? én szeretlek ám." Így köszönte szépen, és tán ismere, Mert úgy híva, hogy csak menjek el vele. "Nem lehet," feleltem, s kérdezé: "miért?" "Mert anyámtól meg van tiltva, hát azért." "Bé ne menj leányom", ez volt a szava, "Bár akárki hína, házba sehova." "Kis szivem, tehát csak nem jősz el velem?" Monda, s megszorítá kétszer a kezem. S búsan ott hagyott az utcza szögletén, No de mit tegyek, ha tiltja a szülém. Jaj ha megharagszik az az úr reám! Mit miveljek akkor, mert hatalmas ám! Egy kosár almával bémegyek megint, És ha majd anyám a régi módra int, Szépen kérem őtet, hadd legyen szabad Fölkeresnem azt a szép-ruhás urat, S hogy haragja szünjék, csókolok kezet, Neki nyújtom által a legszebbeket, És igérem, hogy azt nem teszem soha, S félni nem fogok, mert ő nem katona. (1837) . Czuczor Gergely: Egy lelkes hölgyhöz ------------------------------------ Kit fölkenének kegyszűzek, S az ég megihlete, Mi andalítók kellemid Nemednek gyöngye te! Szerény, miként a völgy ölén Tenyésző rózsaszál, Csendes magánykörödben oly Kedvessé virulál. Hiú és röpke női vágy Szived nem égeti, Nemesb valóért lángzanak Hő elméd képzeti, Nyílt homlokod haván szelíd Erény, s szemérem ül, Báj, s kegy mosolygnak arczodon Lefesthetetlenül. Nemed varázsövét birod, Mely hódít és igéz, Édessé olvad ajkidon A szó, mint zsenge méz; Mégis mi büszke és nemes Tekintet bélyegez: Fenséges elme, és kedély Tündéri képe ez. Dicső a nőnek tisztköre, Ki rózsás útakon Oltárodhoz vezéreli, Kiket szülél, oh hon. Te ily nő vagy, föllelkesít Hazádnak szelleme, Tisztelni, a mi nemzeti, Szép lelked jelleme. A férfi ész s erő teremt, Alkot nagyot, dicsőt, De szépre nőkegy és szerelm Hevíthetik csak őt. Szelíddé símul a szilaj, A bosszu nem lehel, Ha illeté varázsival A szende nőkebel. Oh hogyha a zenészeti Nemtőnek áldozol, Vagy ajkaidról édesen Hazádnak nyelve foly, Engedd, kis zsámolyod körűl Hadd andalodjam el, Mint ifju, ki most álmodik Szerelme képivel. (1840) . Czuczor Gergely: Gróf Széchenyi Istvánhoz ----------------------------------------- Csak tört csapáson, bármi balúl vigyen, Kalandoz a nép, s róla letérni fél, S bámulja gyáván a rögökké Torladozott utakon menőket. Nem úgy, honodnak dísze Te, s nagy fia. Lenézi a bajt férfi tekinteted, S zászlóval ingatlan kezedben Lépve elül töröd a rögösvényt. Hol kezdje e lant zengeni tettidet? Vagy hol pihenjen, kezdte ha zengeni? A műtenyésztő brit szigettől Bosphorusig nevedet kivívtad. Mi fölriaszthat nemzetet ősei Hírén nyugodtan szunnyadozásiból, Jobb vélemények zsenge magvát Hintegeté hazaszerte tollad. S mint a regéskor hőse Prometheus A nyers anyagnak lelket adó tüzet Égből hozott: úgy ihletéd Te Honfiaid kebelét heveddel. Mily érzet, és mily lelkesedés lepé -- E szép hazának képviselő szinét, Hogy megvetetted dús kezekkel A honi nyelv s tudomány alapját. Új élet, évszak, gondolat és erő Kel általad föl, kelnek ujabb körök, S fejlődnek a közb értelemnek Sarjai a csinosúlt világban. Rákos, sokáig híre-fogyott mező, Többé nem az már: lenge homokjain Versengve futnak Pest-Budának Tapsai közt diadalmi mének. Lelked szilárdabb, s mély behatásival Daczolni fél a zord elemek dühe: Im a hatalmas nagy Dunának Medre simúl, s foly igába hajtva. Gőzművek, egy más szerkezetű világ Szülötti, bátran szeldelik árjait, S föld olta vészekkel fenyítő Vaskapuit töredezni halljuk. Nem kell áhítnod már Neked, oh dicső! Emlékszobort, ím alkota tenkezed Nem porhadandó műveidben, S a nem irígy unokák szivében. De íme mit lát rád ügyelő szeme Lelkemnek! izzó gyöngyit alig hogy el- Törléd derültebb homlokodnak, Karjaid új viadalra edzvék. Ó menj tehát, a tennivaló fölös Sereggel int még, s nyers daliára vár: A hydra nincs addig legyőzve, Míg fejeit megujítni képes. (1837) . Czuczor Gergely: Ki az? ----------------------- A völgyeken, s a bérczeken, Fölötted oh hazám, Ki virraszt égi őr gyanánt Naponnan, éjtszakán? Szilárd, de oly szelídeden Mosolygnak ajkai, S hatalma nagy, habár aczélt Nem edznek karjai. Mint langyos estve a liget Sötétes árnyain Az illatos fuvalm, lebeg Fenröptü szárnyain, S a merre száll, a merre leng, Szent érzelem fakad, A szív dobog, s szülő hona Szerelmeért dagad. Ki az, ki fölken íhletett Erényvitézeket, Kik szólva s téve győzzenek Galád alnépeket? Kik a könyűt, mely a szegény Arczán redőket ás, Kegyes kezekkel törlik el, S szűn a siránkozás. Kik a jogot, mint isteni Szülöttet tisztelik, A durva kor bilincseit El-szertetördelik, S az éltető nap útain Kimérik az irányt, Hogy süssön paloták fölött, S kunyhókra egyiránt. Ki az, ki visszabűvöli Az ősi szittyahont, Midőn nyelvét éleszti föl, A kincsbecsű vagyont? Értő fülekbe harsog a Törvény szent hangja már, S biró szavára a gonosz Már is bűnbánva vár. Kinek hatalmas karja az, Mely, mint az áradat, Magasra hat, szivet ragad, S nem ismer gátakat? Vad erkölcsöt szelídre vált, Borúra hoz derűt, S morzsákra zúzza Vaskaput A sziklabérczfejűt. Ki az, ki ősz fürtű apák Szivének lángot ad, Hogy ifjudó kebellel át- Öleljék a hazát? S kiben bíznak jelenkorunk Ifjú reményei? -- -- Az ébredő Honszellem az, S hatalma mennyei. (1837) . Czuczor Gergely: Lantomhoz -------------------------- Égnek szelíd ajándoka, Szivem viszhangja te, Érző kebel nálad hivebb Barátot birhat-e? Miként körülgyürűdzi a Virágot illata, Úgy viszhangozza lelkemet Hurodnak szózata. Áldás-e rajtam, átok-e, Hogy oly hőn érezek? Hogy bú s öröm villám gyanánt E keblen átrezeg? Áldás vagy átok, egy neked, Te hozzám hű maradsz, Örömre búra én velem Te egyiránt fakadsz. Oh, mily csekély gyakran, miben Kedélyünk élve áll: Egy lenge fürt, kegypillanat, Egy zsenge rózsaszál. Ha senki nem, te részvevő Hangon kizenged azt, Enyelgve édes álmain, Ha képzetem viraszt. Mi jól esik magasztosan Fölszárnyaló erényt, S nagy férfiat küzdelmiben Szemlélni a honért; S hogy lássák a pulyák is e Küzdő erényfiat, Örömtől húrod a dicső Látványra fölriad. Te a moh-ette ős romok Közé jősz társamúl, Ha a letünt csaták zaja Elmémbe föltolúl, S a vérmezőn, hol a halál És élet szembe kel, Az egykor oly dicső haza Vitézit zenged el. De tenger a szív tűköre, Most síma, s fényben ég, Majd rája dől a vész dühe, S fölötte dörg az ég. Sokszor fölolvad a kebel Öröm sugárinál, De hányszor a keser fagya Miatt dermedten áll! Ha a bün álnokúl buvék Erénypalást alá, Vagy a szájhős szilaj magát A jók fölé tolá, És a szabad szellem czimét Kitűzte a bitor, Míg lába Isten-emberen Szentetlenűl tipor; Ha a szűkkeblü gyávaság Alélva tántorog, Mert a honügy javítgató Tervek szerint forog, S midőn a köz jóléteért Adózni kellene, A rút fukarság ördögi Esküsznek ellene; Ha higgadatlan gyermekész, Üres, szelesdi lény, Kontárkodik polgárfelek S hazája szent ügyén; Midőn életkérdés fölött Tivornyahad tanáz, S székére részeg vállakon Mászkál a tisztvadász; Ha önző pártviszály magyart Magyarra bujtogat, S karosztály-gyűlölet közös Bizalmat fojtogat, És annyi kurta zsarnok él Véredből, oh hazám, Kik tőled elfajultanak A külföld maszlagán; Oh ekkor fájdalomború Vonúl el keblemen, S a bűn sötét utálata Előttem megjelen. Ekkor ki osztozik velem, Ki nyög viszonpanaszt? Te lant vagy az, kit tőlem el A bánat sem szakaszt. Te légy barátom, őrtanúm Érzelmeim körűl, Rajtad legyen szűm belseje Lefestve tűkörűl, Hadd lássa lelkemet kiki: Öleljen a rokon, S a rágalom pirúljon el A fondor ajkakon. (1844) . A szerelem betege ----------------- A szép magyar legény beteg, Bántja a szerelemhideg, Vetett ágya búfa-levél, S magán kivűl ő igy beszél: "Én ültettem a rózsafát, Más töri le a bimbóját, Én szerettem egy szép barnát, Más éli vele világát. Piros almát szakasztottam, Barna galambomnak adtam, Ő az almát tőrbe rakta, Szőke legényt fogott rajta. Szőke legény barna lányhoz, Nem illenek ők egymáshoz, Nézz babám, én barna vagyok, Épen hozzád való vagyok." A szép legény folyvást beteg, Gyötri a szerelemhideg, Ki gyógyítja meg a szegényt, A sinlődő magyar legényt? A német lány kényes igen, Nem is szeret oly melegen, A tót leány énekelne Akkor is, ha sírni kéne. Érzékeny a magyar szíve, Ha látja, hogy szenved híve; Szegény magyar legény baján Nem segíthet, csak magyar lány. (1837) Bús legény ---------- Zöld erdő sátora Hűvösen lengedez, Mit ér, ha alatta Bús legény epedez, Ha szerelem tüze Lánggal ég szivében, Forró könyek úsznak Fekete szemében. Előtte a patak Játszva csörgedez el, S ő elandalodva Most erre nem figyel, Tarka virágival Kinálkozik a rét, De kedve nincs velök Megtűzni süvegét. Oly gyönyörű a völgy, Bársony a mezeje, Napsugárral játszik A nyárfa teteje, S ő mező bársonyán Nem lel nyugodalmat, Borult arccal megáll A zöld árnyak alatt. Cseveg, és csicsereg A kis madársereg, De a vidám ének Őt nem illeti meg. Árva pinty sirása, Vadgalamb nyögése, Ezekkel párosul Szive kesergése. Barnafi, szőkefi ---------------- A Dunában megförödtem. Barnafiból szőke lettem, Ide hát, ki szőkét kiván, Nincs énnekem semmi hibám. "Kit barnának szült az anyja, Barna szinét el ne hagyja, A legény nem vászonfajta, Hogy fehéritsenek rajta. De kit Isten úgy teremtett, Hogy szőkének nevelkedett, Mi tagadás, kapok rajta, Mert a szőke úri fajta." A menyecske nyiló virág ----------------------- Falu mentén és széltében, Járok-kelek közép délben, De sem innen, sem amonnan Lányt nem látok a faluban. Ha elbujtak, Isten neki, Jő helyettök más valaki, Kökény szemű szép menyecske, Fürge, mint a parti fecske. A menyecske nyíló virág, Csak ő tudja, mi a világ, S arany minden gondolatja, Ha angyalát karolhatja. (1837) Fonóházi dal ------------ Fel, leányok, paripára, Ki guzsalyra, ki rokkára, Hajja ha, hajja ha! A legénynek nincs itt helye, Ott a szurdék, bujjék bele, Hahha ha, hahha ha! Ne kiméljük ujjainkat, Pödörjük meg fonalunkat, Hajja ha, hajja ha! Ha a legény nem hagy békét, Sodorjuk be az üstökét, Hahha ha, hahha ha! A kinek van szeretője, Fonjon neki jegykendőre, Hajja ha, hajja ha! Ki mátkáját nem szereti, Kosárruhát fonjon neki, Hahha ha, hahha ha! Pislog a mécs a sarokban, Alig látni, oly sötét van, Hajja ha, hajja ha! A mely legény hamvát veszi, Holnap csókot adjunk neki, Hahha ha, hahha ha! Fehér csepű, barna csepű, A kis leány hamis szemű, Hajja ha, hajja ha! És a legény kész trombita, Ugy hortyog az istenadta, Hahha ha, hahha ha! Menjünk haza, menjünk tehát, Fonótársak, jó éjtszakát, Hajja ha, hajja ha! S a szurdékban alvó legényt, Isten nyugosztalja szegényt, Hahha ha, hahha ha! (1842)