ELSŐ ÉNEK A sötét erdőben Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém. Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan, s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon: már rágondolva reszketek legottan. A halál nem sokkal rosszabb, tudom. De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, hallanod kell, mit láttam az uton. Akkortájt olyan álmodozva jártam: nem is tudom, hogyan kerültem arra, csak a jó útról valahogy leszálltam. De mikor rábukkantam egy hegyaljra, hol véget ért a völgy, mély, mint a pince, melyben felébredt lelkem aggodalma, a hegyre néztem s láttam, hogy gerince már a csillag fényébe öltözött, mely másnak drága vezetője, kincse. Így bátorságom kissé visszajött, mely távol volt szivemből teljes éjjel, melyet töltöttem annyi kín között. És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel, amint kiért lihegve, visszafordul, még egyszer a vad vízen nézni széllyel: úgy lelkem, még remegve borzalomtul végignézett a kiállt úton újra, melyen még élve senkisem jutott túl. Majd fáradt testemet kissé kifújva megint megindulék a puszta lejtőn, mindég alsóbb lábam feszítve súlyra. És ím, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyü párduc tűnt elémbe szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn. S nem tágított utamból tarka képe, inkább elzárta s úgy előmbe hágott, hogy futni fordultam már, visszalépve. De hajnal aranyozta a világot s feljött a nap azon csillagsereggel, mely véle volt, midőn e szép csodákat megmozdítá Isten az első reggel: úgy hogy nekem reményt az ellenségre vínom párduccal s tarka szörnyeteggel adott az óra s évszak édessége: de jaj! a félelem megint leláncolt, feltünvén egy oroszlán szörnyü képe: mely emelt fővel közeledni látszott s dühös éhséggel zsákmányát kereste, úgy hogy a lég tőle remegni látszott. S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste terhesnek tűnt föl minden céda vággyal s ki miatt lőn már annyi népnek veszte. Ez megbénított olyan bénasággal, hogy elvesztém a magasság reményét a láttából eredő gyávasággal. És mint ki lesné kocka nyereményét, ha jő a pillanat, mely vakra forgat, búsan átkozza játékos merényét: olyanná tőn engem e nyugtalan vad, mely újra elűzött a magasságtól ama vidékre, ahol a nap hallgat. És míg így én, távol a napvilágtól tépődtem: im valakit mintha látnék: rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól. Jött a nagy pusztában; s én rákiálték, amint megláttam: >>Könyörülj meg rajtam, akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!<< Felelt: >>Nem ember, ember régen voltam. Szüleim Mantovából mindaketten lombardok voltak: de már rég megholtam. Bár későcskén, `sub Julio` születtem, jó Augustus alatt Rómában éltem, hívén a régi, hazug istenekben. Költő valék és versben elregéltem, mint menekült, míg nagy Ilion égett, Anchises jámbor magzata az éjben. De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged? Mért nem törekszel fel a szép halomra, melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?<< >>Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla ama hatalmas ének égi víze?<< - feleltem s szégyen szállt a homlokomra. - >>Ó minden költők dicsősége, dísze, ki könyved oly buzgón szereti régen, legyen mostan kegyedben némi része. Mesterem, mintaképem vagy te nékem, te vagy csupán, kitől örökbe kaptam a zengzetes szót, mely ma büszkeségem. Látod, előttem milyen szörnyü vad van, védj tőle, híres bölcs, mert szembeszállni... vérem remeg a puszta gondolatban!<< >>Tenéked másik úton kell ma járni<< - felelt, midőn meglátta, hogy sirok -, >>ha nem akarsz e vad helyen megállni: Mert ez a szörny, kitől könnyed csorog, útjába állna, bárki közelednék, úgy hogy halála lenne e birok. És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék, rossz vágyának sohsem elég a kár s evés után csak annál éhesebb még. Sok állat van, kihez nősténynek áll és még több fog ennekutána lenni, míg eljő, ki megölje, az Agár. Ez nem kiván földet, sem ércet enni, hanem erényt, bölcsességet, szerelmet s Feltro s Feltro között fog megjelenni. Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet, kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla s Euryalus és Nisus, társa mellett. Minden városon által űzi, vijja e rossz vadat, míg a pokolba szálland, honnét az ős irigység fényre hívta. Miért is úgy hiszem, javadra váland, ha most követsz és az én vezetésem utat neked az örök helyre tárand, hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen, láttán a sok keserves antik árnynak s az új halált kivánó bús nyögésen. Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak a tűzben is, mert egykor, úgy remélik, - bármikor -, a boldog seregbe szállnak. S ha te is vágysz felhágni majd az égig, lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra, vele hagylak, nem kísérhetlek végig. Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma, általam (mert törvénye ellen éltem) nem engedi, hogy nyílna birodalma. Úr mindenütt s ott kormányoz az égben, ó boldog, kit oda választ az üdvre, hol városában ül királyi székben!<< S én szóltam: >>Költő, kérlek könyörögve azon Istenre, kit te nem ismertél, hogy ne jussak ennyi kínra se többre, hogy ahova igérted, elvezetnél, hogy lássam a szent Péter kapuját s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél.<< Elindult, és én követtem nyomát. -=- . MÁSODIK ÉNEK Vergiliusz és Beatrice Eltávozott a nap, megjött az éjjel s a földi lelkek fáradalma, búja enyhén oszlott a barna légbe széjjel. Csak én magam készültem háborúra a szánalommal épúgy, mint az úttal, melyet emlékem híven rajzol újra. Ó Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal, ó lélek, aki írod, amit láttam, nemességed elválik majd ezúttal! Kezdém: >>Ó költő, vezető barátom! vizsgáld erőmet, vajjon tehetős-e, mielőtt útra mernéd bízni bátran. Te regélted, hogy Silviusnak őse még mint romlandó testnek viselője lett halhatatlan dolgok ismerőse: azért, ha a gonoszság Gyűlölője kegyelte őt elgondolván, ki és mi, és hogy mily nagy hatás árad ki tőle, azt nem méltatlan emberészbe vésni, mert az Istennek fenn az égi honban Róma atyjául őt tetszett kinézni. Amely s aki - hogy a valót kimondjam - öröktől voltak rendelve a helyre, hol nagy Péter utóda ül a trónban. S oly dolgokat látott utján (amelyre éneket mondtál), melyekből kisarjadt a pápa dísze, s az ő győzedelme. Aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat adjon, a Választott Edény, a hitre, amely az üdvnek útján első harmat. De én, hogy menjek? Engemet ki hítt le? nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek, kit én vagy bárki méltónak tekintne. Azért, ha mégis ilyen útra térek, félek, hogy balga lennék, balga bátor. Bölcs vagy; megértesz jobban, mint beszélek.<< S mint kit tervében újabb terve gátol s amit előbb akart, most nem akarja, úgy, hogy egészen eláll szándokától: úgy néztem én fel e setét hegyaljra: új fontolás emésztvén vágyamat meg, melynek oly gyors volt első diadalma. >>Ha jól értettem fontoló szavad meg<< - felelt a nagyszivű költőnek árnya -, >>lelkedben téged gyávaság ragadt meg, melynek az embert meg-megcsapja szárnya, hogy tisztes szándokától visszaretten, mint félős bestiát ijeszti álma. Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben, elmondom, mit hallottam, ami rábirt, hogy megsajnáltalak és idejöttem. A `lebegők` közt voltam mostanáig s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött, oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit. Csillagnál jobban csillagszeme fénylett s beszélni kezdett halkan, csupa kellem, szavában angyalok zenéje rémlett: "Ó szolgálatkész mantuai szellem, kinek a híred áll még a világon s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen: sors üldözöttje, nékem jóbarátom áll, gátolva az útján, puszta partnál, hogy gyáván már-már megfordulni látom. S félek, hogy tévelygésben oly zavart már az után, mit hallék az égben róla, hogy segítségre vágyam késve hajt már. De menj! talán majd ád az ékes szóra, menj! amivel csak mentséget remélhet, segítsd s szívemnek légy vigasztalója. Beatrice vagyok, ki menni kérlek, jöttem, ahova vágyom visszatérni, szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek. Gyakran foglak majd tégedet dicsérni, ha majd megint az Úr elébe térek." Elnémult akkor s én kezdtem beszélni: "Erénynek hölgye, kinek egy erényed teszi, hogy fajunk fölülmulja minden tartalmát az ég legszükebb körének, parancsod olyan gyönyörnek tekintem, hogy itt `későnek` tetszenék a `kész`; szükség arról többet beszélni nincsen. De mondd, hogyan lehet, hogy mitse félsz e mély középpontig `onnan` leszállni, ahova vágyad égve visszanéz?" "Mert oly buzgón látszol tudásra várni, elmondom hát" - felelte - "nem titok, miért nem félek onnan idejárni. Félni csak oly dolgoktól lehet ok, amelyeknek hatalmából baj érhet; másoktól nem, mert ártalmatlanok. Engem az Isten, Övé a dicséret, úgy alkotott, hogy kínotok nem érzem, és lángotok hozzám közel se férhet. Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen, amelyhez küldlek, oly szánalmat érez, hogy rést ütött a zordon Végezésen." Ez kérve fordult Lúcia szivéhez, s szólt: "Segítségért eped egy hived lent: rád bízom őt, ki annyi sebből vérez." Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent, jött, ahol ős Rákhelnek állt a széke, ki mellé engem ültetett kötött rend. S szólt: "Beatrice, Isten büszkésége, mért nem segíted azt, ki úgy szeret, miattad rá se néz a léha népre? Nem hallod, amint sírva kesereg? nem látod, amint küzd a zord halállal, hullámban, mely nagyobb mint tengerek! Nincs földön, aki úgy törtetne vállal, futni a kártól vagy hasznocska végett, mint én ezt hallva, versenyt a madárral, jöttem, elhagyva boldog égi széket, bízván beszéded híres erejében, mely dicsőség annak, ki hall s tenéked." Míg így beszélt hozzám, fényes szemében könny csillant meg s fordulva eltakarta és ez tett gyorssá ide jönni éppen: és jöttem hozzád, amint ő akarta és megmentettelek a bestiától, mely e szép lejtőn útad megzavarta. Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol? mért hogy szívedben gyávaság a féreg? mért nem vagy merni bíró, tettre bátor, miután három ily hölgy, tiszta lélek gondol ügyedre mennyek udvarában, s én is szavammal annyi jót igérek?<< Mint kis virág, mely fagyos éjszakában hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett, nyílva szárán emelkedik magában: a fáradt virtus bennem úgy feléledt s a jóra bölcs merés szivembe szállván, mint bátor ember kezdtem ily beszédet: >>Ó kegyes, aki könyörül az árván, s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik, igaz szavára rögtön ideszállván! Szívemben vágyak olyan tüze ízzik elmenni a vészes uton, szavadra, hogy első tervem új életre hízik. Menj! legyünk ketten eggyek akaratra: te mesterem, parancsolóm, vezérem.<< Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva, indultunk a mélységes erdőszélen. -=- . HARMADIK ÉNEK A Pokol kapuja >>`Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság; Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön áldok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!`<< E néhány szó setét betükkel állott magassan ott felírva egy kapúra s szóltam: >>Mester, nem értem, hogy mi áll ott?<< S ő mint tudásnak és a szónak úra: >>Itt el kell hagynod minden törpe gondot s mint holtra nézned minden földi búra. Elértük, mit ajkam előre mondott, ahol meglátod a keserü népet, a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.<< Aztán mutatva vidám, bátor képet belém is lelket öntött s kézre fogva velem a titkok bús honába lépett. Itt sóhajok, sirás és csikorogva száz zaj hangzott a csillagtalan éjen hogy könnyem rögtön eleredt csorogva. Szörnyű szavak, száz nyelven, bőgve mélyen, rekedt jaj, átok, durva szólamokból kézcsattogás s vad káromlás, kevélyen, oly forgót vert e tág örvénytorokból az örök időktől fekete légben, minőt a forgószél ver a homokból. >>Mester, mit hallok?<< Kérdém, hogy beléptem s a borzalomtól hajam égre lázadt. >>Milyen nép szenved itten a sötétben?<< És ő felelte: >>E szomoru házat azok nyerik, kik közönyösen éltek s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat; s az angyalok, kik fellázadni féltek s hivek sem voltak; csak magukra voltak, lelkükben nincsen sem erény, se vétek. Az ég elűzte s itten kóborolnak, mert őket a pokol is szégyenelte: nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.<< >>Mester s mely kín ez, mely őket leverte? hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?<< >>Elmondom néked röviden<< - felelte. - >>Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek s halniok lehetetlen délibáb, hogy bármilyen más sorsot irigyelnek. Hírüket elfeledte a világ, megveti őket igazság és részvét. Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!...<< És szemem, amig eltünődve néz szét egy lobogót lát, mely forogva száll, száll, mintha félve kerülné pihenését. Nyomában nagy menet tolongva jár, jár, annyi, hogy sohse hittem földön járván, hogy annyit eltiport a zord halál már. Hogy ráismertem párra, köztük állván láttam árnyát és megismertem annak, aki a nagy Lemondást tette gyáván. Mindjárt tudtam, hogy e csapatba' vannak gyatrák, akik kedvében járni féltek Istennek úgy, mint a Boldogtalannak. E nyomorultak, kik sohasem éltek, mezítlen voltak s vérük csípve szítták dongók és darazsak, pokoli férgek. Vérbarázdával arcukat boríták s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve, hol undok hernyók nagy mohón fölitták. S láttam mögöttük, másra is figyelve egy nagy folyót; néptől nyüzsgött a partja. S >>Mester, engedd meg<< - szóltam szót emelve -, >>hadd tudjam kik s kinek törvénye hajtja, hogy úgy tolongnak tulsó partra futni, amint e rekedt fény itt látnom adja.<< És ő felelt: >>Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Acheron folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni.<< Szemem lesütve szégyennel e szóra némán, amíg elértük ott a partot mentem, hogy ne legyek háborgatója. S im a folyón felénk egy gálya tartott, rajta egy agg, régi szőrtől fehéren, s >>Jaj nektek, hitvány lelkek!<< - igy rivalgott. >>Eget látni már egyik se reméljen. Jöttem, hogy majd a vizen átkisérlek tűzbe, fagyba, örök sötétbe mélyen. S te itt közöttük, élő testü lélek hordd el magad, távozz e holt seregtül!<< De mikor látta, hogy odébb se térek, szólt: >>Más réven, más útakon keresztül könnyebb deszkán juthatsz csak átkeléshez, nem itt én nálam, földi tetemestül.<< De szólt vezérem: >>Cháron, mily beszéd ez? Igy akarják ott, hol szigoru törvény, bármit akarnak - és többet ne kérdezz!<< Szőrös orcája hunyászkodva görbén, a sápadt víz hajósa megjuházott, csak szeme körül forgott lángos örvény. Hanem a lankadt s hússal nem ruházott lelkek, szinük veszitve, felvacogtak, mikor a rémes szó fülükbe fázott. Szidták Istent s szülőiket s zokogtak, szidták a magvat, helyt, időt, a fajtát, melyből születtek s létre feljutottak. Aztán sirás közt elhagyván a sajkát, visszahuzódtak a partra, mely várja mindazt, ki Isten ellen nyitja ajkát. Cháron ördög parázs szemekkel állja el útjokat és visszaintve nyáját, ki rest, az evezővel taszigálja. Mint ősszel a levél elhagyja fáját, egymásután leválva, míg az ág a földön látja az egész ruháját: Ádám rossz magva úgy veti magát egyenkint el a partról, mint madár, ha meghallja a madarász cselszavát... És viszi őket a víz szennyes árja s még nincs idő, hogy túl kompját kikösse Cháron, emitt már új nép gyűlve várja. >>Fiam<< - szólt nyájas mesterem eközbe -, >>kik nem békültek Istennel halálig, minden országból itten jönnek össze s mindannyi készen átkelésre vár itt, mert az Igazság sarkantyúzza bölcsen, hogy minden rettegésük vágyra válik. Jó lélek itten át nem kelhet egy sem, azért ha Cháron hozzád szólt `mogorván`, már tudhatod, hogy szava mit jelentsen.<< Hogy bevégzé, a sötét földek ormán rengés futott át, hogy a borzalomtul még most is izzadságban fürdik orcám. Szellő eredt a könnyes partokon túl s a szellő vörös villámot cikázott, amely megfosztott minden tudatomtul s elestem, mint kit ájulás igázott. -=- . NEGYEDIK ÉNEK A Pokol tornáca Mély álmom durván szakította széjjel egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütődtem, mint akit erővel fölráznak éjjel: s szemem pihenve, föltárult előttem a táj, s bámulni fektemből felültem, hogy lássam a helyet, hová vetődtem. És im, valóban part mögé kerültem: partjára a fájdalmas völgyü mélynek, mely dörgéssé gyűjté a jajt körültem. Mély volt, képmása felleges, nagy éjnek, belé szögeztem szememet - hiába; nem láttam semmit, sem végét a térnek. >>Most leszállunk innen a vak világba!<< - kezdé a költő, sápadva, meredten. - >>Elől megyek: lépj lábaim nyomába.<< És én, ki arca színét észrevettem, - >>Hogy jőjjek<< - szóltam -, >>mikor az, ki másszor vigaszom volt, maga is visszaretten?<< És ő felelt: >>Itt annyi lélek gyászol, kínjuk a szánalmat arcomra festi, melyet te félelemre magyarázol. Menjünk, mert késés az utat növeszti.<< S elindult és az első körbe vitt bé, mely a nagy mélységet gyürűzni kezdi. Hiába volt itt hallgatózni többé: nem sirt hangos nyögés, csak gyenge sóhaj reszketteté a levegőt örökké. Kín nélküli fájdalom, csendes óhaj s bár gyermek, asszony, férfi volt tömérdek, e nagy tömegben semmi zokogó zaj. A jó mester szólt hozzám: >>Meg se kérded, mily lelkeket látsz itten? Nos, kivánom, tudd meg, míg tovább mennél: semmi vétek nem volt szivükben; ámde, mert a vámon nem mentek át, mely kapuja hitednek, érdemük mind megtörik e hiányon. Mert a kereszténység előtt születtek, és Istent nem törvény szerint imádták: és én is tagja vagyok e seregnek! Csak ily hiány, nem más bün vagy zsiványság okozta vesztünk, ily hiány okozta, hogy életünk reménytelen kivánság.<< Szava szivemet szorítva kinozta, látva kivált, hogy hány nagy kincsü szellem lebeg e Tornácban reményefosztva. >>Mondd meg, mesterem, mondd meg, fejedelmem<< - kérdeztem, mert biztos akartam lenni ama hittel, mely győz kétségek ellen; - >>Ki tudhat-é innen valaki menni akár maga, akár más érdemével?<< S ő, ki előtt szavam rejtélye semmi, felelt: >>Hogy idejöttem, nem sok évvel utóbb láttam leszállni egy Erőst fején koronás győzelem jelével. Kivitte Évát s Ádámot, az őst s Ábel fiuknak és Noénak árnyát s Mózest, a jámbor, a törvényhozó hőst; Dávid királyt s Ábrahám pátriárkát, s Izraelt s atyját, s gyermekeit egybe és Rákhelt, a megszolgált, drága mátkát, és mást sokat, ki mind a mennybe megy be; s előttük még - ezt feltárom ma néked - teremtett lélek nem jutott a Kegybe.<< Nem álltunk meg, míg mondta e beszédet: jártuk az erdőt, árnyak éjjelén át a szellemektől sűrü sűrüséget. Nem messze volt, hogy útunk némi célját érjük a csúcson, mikor lángot láttam, mely legyőzte a homály egy karéját. Bár ettől még egy kissé messze jártam, mégis, noha nem láttam az egészet, láttam, hogy tisztes nép tanyáz e tájban. >>Te, kit magasztal tudomány s müvészet, kiknek jutott itt kegyből ennyi bőség? kiket különböztet meg így a végzet?<< S felelt: >>Hírnevük tette s a dicsőség, mely korukból korodba visszacsendül, hogy megtisztelte őket az erős Ég.<< S hallám, hogy egy hang, szellem hangja zendül: >>Tiszteljétek a fenkölt dalnokot! Elszállott árnya hozzánk visszalendül.<< Amint e hang hallgatva elnyugodt, láttam felém közelgni négy nagy árnyat, bú s öröm nélkül mindenik nyugodt. S kezdé jó mesterem: >>Ha erre járnak, nézd meg az elsőt, a kezében szablya s vezérként követik a többi hármak: Homérosz ez, költők legmagasabbja, gúnyos Horác jön ő utána névleg s Ovidiusz, s Lukánusz, távolabbra. Ők is velem viselői a névnek, mellyel ama `hang` illetett becsülve, köszöntenek illőn, partján e révnek.<< Igy láttam iskoláját összegyülve a legmagasabb ének mesterének, ki többi felett sasként száll, repülve. Most egymással pár szót beszélgetének - mesterem nyájasan mosolygott ekközt - s nyájasan fordultak felém a vének. És megtisztelni engem minden eszközt megragadtak, maguk közé bevéve, hogy hatodik lettem ily szellemek közt. Igy haladtunk a fényesség elébe, beszélve, ami elhallgatva szebb most, mint akkor szebb volt hallva és beszélve. Ős kastély alá ért a kis sereg most, mely hétszer van kerítve, mint a börtön, s melyet körűl egy szép kis csörgeteg mos. Ezen átmentünk, mint a kemény földön; s átnyitva e bölcsekkel hét kapúkon, megálltam túl egy réten, üde zöldön. Itt megakadt szemem nagy férfiúkon s nőkön, kiknek gyér szavuk zengve szólott, s lassú szemük elcsüggött mély borúkon. Innen csoportunk távolabb huzódott. Értünk magas, nyilt, fényes dombtetőket; mindent lehetett messze látni jól ott. Egyenesen a messze zöld mezőket s mutattak onnan annyi híres árnyat, hogy most is büszkén mondom: láttam őket! Láttam Elektrát s kik körötte járnak Aeneast, Hektort s mint valami héját, lesni szemét a fegyveres Caesárnak. Láttam Camillát és Penthesiléiát és Latinusszal ülni messze tájban Laviniát, Aeneas királynéját. Brutust, aki Tarquint elűzte, láttam s Lukréciát, Júliát, Marciát, s Cornéliát, és Saladint, magában. S jobban kinyitva szemem kapuját, ott láttam ülni a Tudók vezérét, hol körben ült a Bölcselő Család. Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék; láttam közöttük Plátont, Szókratészt, kik többieknél közelebb kisérék. Demokritoszt, ki száműzé az észt, és Empedoklészt, Anaxagorászt, Thalészt, Heraklitoszt, Diogenészt, Zenót, s ki leirt minden kvalitást, Dioszkorideszt: s Linuszt, Orfeusszal Tulliuszt s Senecát, az etikást; mérő Euklidészt, Ptolomeusszal, Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát s Avveroëszt a Kommentáriussal. De mindhiába koptatnám a pennát: sürgetni már érzem a hosszu témát, s nem lehet mind leírni, mit a szem lát. A hatos társaság most kétfelé vált, más útra vezetett a jó vezér itt, remegő légért hagytuk el a némát, s oly helyre értünk, hol semmi se fénylik. -=- . ÖTÖDIK ÉNEK A Szerelem halottjai Igy másba szálltam át az első körből, kevesebb hely van kerítve e mással s annál több fájdalom, mely jajba föltör. Itt Minos, szörnyü fogcsikorgatással áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek, itél, parancsol, farkcsavargatással. Úgy értem, hogy akik bűnre születnek, elébe jutva, bűnöket kihírlik, s ő, ismerője minden csúnya tettnek, nézi, pokolnak mely helyére illik és annyiszor csavarja körbe farkát, ahányadik pokol, bünére, nyílik. Mindég előtte népet látni tarkát s mind hozzá sorban itéletre tart, szól, hall, aztán útra készíti sarkát. >>Ó te, kit befogadt e szörnyü part<< - szólt Minos, amint közelébe jöttem, pihentetvén a szörnyü hivatalt -, >>lásd, hogy jutsz beljebb s kibe bízol itten? Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles.<< És szólt vezérem, ki sohase retten: >>Mit zúgsz? Nincs szavad újra végzetéhez: igy akarják ott, hol szigoru törvény, bármit akarnak - és többet ne kérdezz!<< Most kezdődött a mélységből kitörvén hallani jajgatás; oly helyhez értem, hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén. Most minden fénytől néma helyhez értem, mely, mint a tenger a viharba', zúgott, mint tenger, zúgott, ellenséges szélben. Pokol szélvésze, mely sohase nyúgodt itt örvényében vitt sok béna lelket s gyötörve őket és forgatva búgott. Mihelyt csapatjuk az ürhöz közelgett, vad jajgatásba tört ki s káromolva Istennek örök erejét, kesergett. Megtudtam, hogy olyanra háromolna e büntetés, ki vétkezik a husban és kéjt keres, bár abból kára volna. S mint madarak, ha hűvös és borus van telt tág csapatban szállnak, seregélyek, úgy itt e szélben, zordban, háborusban, fel és le, tél-túl leng a sok rossz lélek s mind tudja jól, hogy többé - nem nyugalmat, de még csak egy kis enyhülést sem ér meg. S mint búsan szólva szállnak őszi darvak légben magukból hosszu sort kötözvén: úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat, a mondott forgatagban szállva görbén és én kérdeztem: >>Mester, kik lehetnek, kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?<< És ő felelt: >>Vezére e seregnek, amelyről benned tudni kelt kivánság, császárnője volt soknyelvű tömegnek. Míg élt, a bujaságnak járta táncát, s ezért rendelte: `"illik, ami izlik"`, hogy életének kisebbítse gáncsát. Ez Semiramis, akit tudniillik férje Ninus hagyott a trónon hátra, merre ma szultán birodalma nyílik. Ott jő, kit Aeneásért ölt a máglya, mert holt Sychaeus ellen élni lázadt, utána jő a kéjes Kleopátra.<< Ott volt Heléna, ki miatt csatázott ádáz kora, ott volt a nagy Achilles, kit végre is szerelme leigázott. Láttam Párist, Tristánt s megannyi híres árnyat ujjal mutatva, mint kinek szerelme miatt lett halála véres. És hallva sorban hogy nevezi meg költőm a régi daliákat, nőket, érzém, szememben részvétkönny remeg. És kezdtem: >>Mester, ama szeretőket hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket.<< S felelte: >>Lesd ki, mikor erre szállnak és kérjed ama szerelem nevében, amely röpíti őket - erre várnak.<< Mihelyt a szél közelre hozta szépen, szóltam hozzájuk: >>Ó szomoru lelkek, jertek felénk, ha Más se tiltja épen.<< Miként a gerle, melyet vágya kerget száll egyenest a légen át az édes fészek felé s szárnyat vigan emelget: úgy e szerelmi pár felénk a vészes légben elválva Dido csapatától hálával jött a részvevő beszédhez. >>Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor, ki eljössz égő legünkbe a földről, amely még nedves vérünk bíborától: ha nem volna imánk az égi körtől elzárva, kérnők, legyen béke rajtad, ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör. Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad? beszélünk mi, vagy figyelünk igédre, amig a szél, mint most egy percre, hallgat. Ott születtünk, ahol a partvidékre leszáll a Pó és a tengerbe tér meg, hogy társaival békét lelne végre. `Szerelem`, gyenge szívnek könnyü méreg társamat vágyra bujtá testemért, mely oly csúf halált halt - rágondolni félek. `Szerelem`, szeretettnek szörnyü métely, szivemet is nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el. `Szerelem` vitt kettőnket egy halálba, ki vérünk ontá, azt Kaina várja.<< A gyászos pár ily szavakat kiálta. S míg hallgaték e gyötröttek szavára, lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj s a költő kérdé: >>Szivedet mi vájja?<< S felelvén néki, mondtam ekkor: >>Ó, jaj! Hány édes gondolat vihette őket a kínos útra, mennyi titkos óhaj!<< S újra megszólítám a szenvedőket s kezdém: >>Francesca, bánatod reám oly érzéseket hoz, hogy a könny erőtet... De mondd: a sóhajok korában Ámor hogyan lett megismerni bátorítód, minő az édes vágy, a kétes mámor?<< És ő felelt: >>Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód! De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre vágyunk csiráját, ugy teszek, habozva, mint aki szól és sír hozzá előre. Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva olvastunk benne Lancelotto rejtett szerelméről, nem is gondolva rosszra. Szemet `ez` gyakran szememen felejtett s arcunk az olvasásba belesápadt; de főleg egy pont lett, amely megejtett. Szent mosolyáról olvasván a vágynak, mely csak egy csókra szomjazik bolondul, ez, aki tőlem többet el se válhat, ajkon csókolt, remegve izgalomtul. Igy Galeottónk lett a könyv s irója. Aznap többet nem olvasánk azontúl.<< Amig az egyik lélek ekként szóla, a másik zokogott, hogy úgy éreztem mint akinek elhal egész valója és mint valami holttest, földre estem. -=- . HATODIK ÉNEK Tivornyák hősei Feléledvén eszméletem, amellyet a részvét ájulásig megigézett a két rokonnak szenvedése mellett, új szenvedők és újabb szenvedések tolonganak körém, bármerre járok, bármerre fordulok, bármerre nézek. Immár a hűs, harmadik körben állok, hol súlyos, átkos zápor zúg örökre, egyformán ejtvén örökös szabályok. Vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le a sötét légen át és sohse fárad s mindent rohaszt, ahol leér a rögre, Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat ugat három fejével kutyamódra a népre, amely nyakig vízben áll ott. Szeme vörös, sötét szakálla ronda, két körmös kéz nőtt rengeteg hasából, karmolja a lelkeket, falja, bontja. S ebekként őket nyögeti a zápor, s testüknek ernyőt testükből csinálnak, forogva folyton - a nyomoru tábor! Mikor Cerberusz, a nagy féregállat meglátott, száját tátva vicsorogva: nem volt tagom, melyen szilárdan álljak. De tárt arasszal mesterem marokba fogta a földet és teli ökölbül beleveté a három éh torokba. Mint az eb, mely éhen ugatva hördül, elnyugszik, ha a koncra ráereszték, mert minden harca a falásba törpül: olyannak e csúf hármas orca tetszék, Cerberusz ördögé, ki úgy bezugja a lelkeket, hogy vágyuk a süketség. Mentünk a nagy árny alatt, mely lerugja a súlyos záport, s lábunk gyakran hágott egy-egy embernek látszó ürre: lyukra. Földön hevertek sorban, mint a zsákok, csak egy volt, aki hirtelen felugrott, amint előtte elhaladni látott: >>Ó te, ki végigjárod ezt a poklot, előbb kezdtél, mint én végeztem, élni: megismered-e, lábad kibe botlott?<< >>Talán változtál<< - kezdtem én beszélni -, >>megváltoztat a szenvedés, ha hosszabb. Sohsem látottnak tudnálak itélni. De mondd, ki vagy, s mily végzet ostoroz s szab e kínos helyre s ilyen lakolásra, hogy ha van súlyosabb, nincs egy se rosszabb.<< Felelt: >>A napos létben honfitársa voltam városod népének, mely telten irigységgel, már kész a csordulásra. Előttetek Ciacco nevet viseltem. Falánkság káros bűne a nyakamba, azért látsz itt záporban, záporverten. És én, bús lélek, nem vagyok magamba, mert mindezek hasonló kínnal állnak hasonló bűnért.<< - S elnémult a hangja. És én feleltem: >>Ciacco, ez a bánat úgy súlyosul rám, hogy könnyezni tép, de mondd, ha tudod, milyen sorsra várhat a meghasonlott városban a nép? van-é benn igaz szív? és mondd okát majd, mért hogy közénk e bomlás átka lép?<< Felelte: >>Vív a két párt hosszu párbajt s majd vérre megy s száműzve lesz az egyik, melyet a `vadpárt` más vidékre áthajt. De erről is a dicsőség levedlik: három év - s a másik győz, erejével annak, ki átallt szintvallani eddig. S sokáig jár majd magasan fejével s az ellenpárt súlyos iga alá jut s örök sírásban és szégyenben évell. `Igaz` van kettő s nem hajt senki rájuk; irigység és fösvénység és kevélység: minden sziveknek ez három szikrájuk.<< Itt a panasznak szakította végét. S én szóltam: >>Hadd, hogy hallgatód lehessek és add meg nékem néhány szó kegyét még. Farinata, s Tegghiaio, oly nemessek s Rusticucci Jakab, Arrigo, Mosca, kik életükben mindig jót kerestek, hol vannak? hogy lelem meg? és mi most a részük (ezt tudni lelkem vágya sürget): ég édessége vagy pokolnak mocska?<< S szólt: >>Feketébb lelkek közé kerültek; különböző bűn nyomta mélybe őket: ha addig szállsz, meglátod, merre türnek. S ha viszontlátod majd az édes földet, az élőknek ott hozz eszébe jobban. Nem szólok többet, nem felelek többet.<< Szólván, merev szeme rézsútra lobban, néz egy kissé, aztán fejét leejti s a többi vakhoz véle visszarokkan. S vezérem szólt: >>Ezt többé föl se kelti, csak egykor majd az angyal trombitája, mely a Zord Úr jöttét harsogva jelzi. Mindnyáját akkor sírja visszavárja felszedni újra húsát és alakját s hallgatni az Örök Zugó szavára." Igy jártuk lassan át vegyes salakját az árnyaknak, a zápornak s a jégnek míg szellemünk jövendő útakat járt. S én kérdém: >>Mester, kínjai e népnek a nagy itélet után nőni fognak vagy fogyni fognak, vagy csak ép igy égnek?<< Szólt: >>Tudományod úra e titoknak, mert megtanít, hogy kínja mint a kéje több lesz a tökéletesebb dolognak. Bár ez átkozott nép igazi tökélyre sohsem jut, attól mindig messze tartott, túl mint innen, mégis mélyebb a mélye.<< Igy jártuk végig körben ezt a partot beszélve többet, mint most szóba öltök s a ponthoz értünk, hol lépcsőzve hajlott. És itten várt ránk Plútusz, a nagy ördög. -=- . HETEDIK ÉNEK Pénz és szerencse >>`Pape Satan, pape Satan, aleppe`<< - kezdte Plútusz rekedt szava s vezérem, ki előtt nincs titoknak semmi leple, a nyájas bölcs szólt vigaszul: >>Remélem, nem sujt le gyávaság; bármily hatalmas nem tiltja leszállnunk e szirtszegélyen.<< Aztán felfútt ajkára nézve: >>Hallgass! emészd meg bellül magadat dühöddel!<< - kiáltott -, >>hallgass! istenverte farkas! Nem oktalan, hogy ez a mélybe jött el: igy akarják ott, hol bosszúlni szállott szent Mihály harcba a kevély bünökkel.<< Mint a vitorla, mely dagadtan állott, hanyatt terül, ha árboca lecsuklott, ugy hullt a földre e dühös vadállat. S elértük a negyedik számú poklot metszve a kínos partból egyre többet, mely a mindenség bűnéből köt bugyrot. Aj, Isten igazsága! ki tömött meg kínnal mint láttam s jajjal ennyi partot? Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek? Mint mikor víz a vízzel szembezajgott Charybdis fölött, hab törik a habban a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott és voltak itt, mint máshol, számosabban üvöltve hozta kétfelől a forgó mellükön súlyt görgetve nagy darabban. Összeütődtek, azután gomolygó lökéssel úgy verődtek vissza hátra kiáltva: >>Mért vagy tékoz?<< >>Mért kuporgó?<< S az éjnek e forgást befedte sátra s csapódtak jobbról balra, balról jobbra, egyre csak szégyendalukat kiáltva. Aztán magát mindegyik visszadobja és félkörét megtéve, hátrapattan s én, kinek szívem elszorult dobogva, szóltam: >>Most mondd meg, mester, e csapatban milyen nép szenved? S vajjon erre balra, hol mind pilist viselnek, csupa pap van?<< És ő felelt nekem: >>Mindannyi balga kancsaleszű volt első életében s költekezését nem az ész sugalta. Hiszen a szavuk erről ugat épen körük két pontján, hol kettéverődnek, mint ahogy vétkeztek kétféleképen. Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg fejük bubján; pápák meg kardinálok no biz a pénzzel ők sokat vesződnek.<< S én: >>Mester, mért hogy köztük nem találok, kéne pedig találnom, ismerőset, kik ilyesmi bűnnel szennyesek valának?<< Felelt: >>Hogy téves kételyed legyőzzed: életük, mely erényt ismerni ronda, ismertelenné rondította őket. Verődnek folyton e két régi pontra és (ki hajatlan, ki csukott marokkal) ébrednek sírból majd a régi gondra. Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal hulltak a szép világból e zsivajba, mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal. Látod, fiam, most mily tünő sohajba tün a szerencse kincse s szertepattan, melyért annyian futnak annyi bajba. Mert minden arany, mi a hold alatt van és volt, nem tudja tenni, hogy e lankadt árnyakból `egy` nyughasson mozdulatlan.<< >>Mester<< - feleltem -, "a Szerencse, mondtad? Ki e Szerencse - erre most felelj még -, hogy így karmában tartja földi jónkat?<< És ő felelte: >>Ó tudatlan elmék! milyen sötétség nehezül tirátok! Nos szeretném, ha szavam jól figyelnéd. Az, aki túlra mindenen kilátott, egeket alkotott s vezért azoknak és hogy mind mindenre vethessen világot, felosztá fényét egyenlőn a soknak; de épenúgy rendelt szolgát vezérül azoknak is, kik e földön ragyognak, hogy jókor egy nép, egy család kezérül máséra hajtaná a földi jókat vakon, nem tudva emberek eszérül. Igy ha egy nép virul, szomszédja kókad az ő itéletét követve, mellyet épúgy nem sejthetsz, mint füben kigyókat. Tudásod nem számít végzése mellett, itél s végrehajt, mint a többi isten, kinek amire a hatalma terjed. Az ő cseréinek nyugvása nincsen, mert örök törvény hajtja lenni gyorsnak, mihelyt jön egy új, akit fölsegítsen. Ő az, kit szóval sokan ostoroznak, akiknek inkább illenék dicsérni, igazságtalanul korholva rossznak! De boldog ő, a gáncs el nem is éri, a többi Ősi Lénnyel szokta járni s kerekét vígan kergeti, kiséri. De most nagyobb kínhoz szállunk le már mi, lásd, kelt amikor jöttem s most hanyatlik minden csillag s tilos sokáig állni.<< Átvágtunk a körön a tulsó partig, át egy forráson, amely felszakadva magavájta árkában forrva zajlik. Bibornál jóval sötétebb a habja, s kiséretében e zavart folyónak rögös uton szálltunk alacsonyabbra. Tavat csinál - a neve Styx a tónak - e bús patak, mihelyt lába alatt van a partnak, a zordonnak és fakónak. És én itt elmerülve, bámulatban láttam sáros népet a sáros lében, mind meztelen s látszólag nagy haragban. Ütötték egymást - nemcsak kézzel épen, de fejjel, mellel, lábbal - s még mohóbban fogakkal tépték - mindenféleképen. S szólt a jó mester: >>Lásd, fiam, e tóban szenved, akin erőt vett a harag; és bizonyosra veheted valóban, hogy még több nép sóhajt a víz alatt; s szemünk megmondja, bárhová figyeljünk, hogy sóhajukból buborék marad. S mondják a sárban: "Zordon volt a lelkünk az édes légben, vidám napsugárban, mert bellül méla ködöket cipeltünk: mélázhatunk most a fekete sárban." Mondják - vagy inkább gurgulázza torkuk, mert a fele szó megakad a nyálban.<< A súlyos sárt nagy ívben így tiportuk, közötte víznek s száraz partoromnak s szemünk' a sárfalókon szertehordtuk. S lábához értünk végre egy toronynak. -=- . NYOLCADIK ÉNEK Dis városa előtt Ott kezdem el, folytatva, hogy miketten a nagy torony lábához el sem értünk, mikor csúcsára néztünk önfeledten, két lángocskára, amely ott elénk tünt s melyeknek harmadik felelt jelére távolabb mintsem szemmel érni véltünk. S én ránézvén tudásom kútfejére: >>Mit mond e láng? És mit felel a másik?<< - kérdém, - >>S kik tűzték mindhármat helyére?<< Felelt: >>Mi jönni készül, már idáig látnád a piszkos habokon keresztül, de látásod a láp gőzébe mállik.<< A húrról, mikor elpattanva rezdül, nincs vessző, mely oly gyorsan messze szálljon, mint én egy kis hajókát mindenestül láttam elénk suhanni át az áron. Csak egyetlen hajóstól hajtva szállt az, ki sírt: >>Rossz lélek, itt vagy hát a sáron?<< >>Flégiász, Flégiász, minek kiáltasz? . Hiába most!<< - szólt mesterem haraggal. - >>Vigy át és aztán többet úgy sem ártasz.<< Mint egy kicsit fülel, majd vad szavakkal tör ki, kit egy csaló beszéde bosszant: úgy tett Flégiász meggyűlt indulattal. De mesterem beszállott már a rozzant bárkába s engem is behívott abba (csak mikor én benn voltam, arra mozzant). S mihelyt a csónakká vájt fadarabba beültünk: az velünk megindul, elszáll merülve jobban, mint szokott, a habba. S míg igy röpített holt tükrén a rossz ár, rám szólt a sárból egy alak kikelve: >>Ki vagy te, hogy órád előtt lejössz már?<< >>Ó nem maradni jöttem én e helyre<< - feleltem. - >>De hát `te` ki vagy, te piszkos?<< >>Látod, egy síró lélek<< - szólt felelve. És én: >>Könnyeddel s kínoddal, te mocskos, maradj magadnak - engem mire nézel? Ismerlek jól, bár minden tagod lucskos.<< Akkor a csónakot megkapta kézzel, de költőm visszalökve rárikoltott: >>Lódulj a többi ebhez! Mégse mész el?<< Aztán arcon csókolva átkarolt ott s dicsérve szólt: >>Haragos, büszke szellem. Boldog az asszony, ki méhében hordott! Lám, ez míg élt, dölyfös volt, durva jellem, emlékét nem diszíti semmi jóság, azért dühöng most árnya minden ellen. Hányat tart nagy királynak a lakósság. kik itt fürödnek sárban, mint a disznók és hagyatékuk átok és adósság!<< És én: >>Szeretném, mester, ezt a disznót egészen e moslékba látni bukva, mielőtt azt ladikkal végigusznók.<< S ő: >>Mielőtt e csónak odajutna, hol a part látszik, kedved tell, remélem, mert ez a vágy teljesedésre jut ma.<< S valóban, ezt azonnal meg is érem, mert a sáros had mind ez egyre fordul, amiért most is az Urat dicsérem. >>Hajrá! Argenti Filippóra!<< - mordul mindannyi s a bizarr flórenci lélek fogát saját husába vájja mordul. S ott hagytuk: többet róla nem mesélek. De fülem most egyszerre jajszavat hall, s szemem tágulva a homályba mélyed. >>Fiam<< - szólt költőm nyájas indulattal - >>már Dis városa a ködből kifoszlik szomoru néppel és szigoru haddal.<< S szóltam: >>Már látom, mester, ott magaslik, ott lenn a völgyben sok tornyos mecsettel, s mintha tűzből jött volna, úgy piroslik.<< És ő: >>Vörösre festi lángecsettel örök tűz, mely belül hevíti, mint e mélyebb pokolban láthatd tenszemeddel.<< S a mély árokba, mely keríti minde vigasztalan vidéket, behajózunk (sánca, mint vasfal, tűnt a szemeimbe). S előbb egy nagy kerülőt végigúszunk, aztán egyszer megáll hajónk. >>Kiszállni! Itt a bejárás!<< - mondja kalaúzunk. S láttam több ezret fenn a kapun állni, égből esettet, istenigazában dühöngve, szólva: >>Ki mer erre járni, haláltalan, a halott nép honában?<< És bölcs vezérem intett, hogy szeretne velük beszélni titkon és magában. Haragjuk ekkor kissé csendesedve szóltak: >>Te jőjj magad: s ez visszatérjen, ki oly merészen jött e zord helyekre. Bolond útján egyedül visszatérjen: próbálja meg, ha tud! Te itt maradj, ki átkisérted őt e széles éjen!<< Gondold el olvasó, hogy összefagy a vér az ilyen átkozott beszédtől: nem volt reményem visszatérni nagy. >>Ó költő, ki már több mint hét veszélytől védtél meg, biztonságom visszaadva és megmentettél annyi zord esélytől, ne hagyj<< - szóltam - >>bajomban megtagadva! s ha tovább jutni nem lehetne: menjünk nyomunkon vissza együtt - és szaladva!<< >>A gyávaságnak nincsen helye bennünk!<< - szólt, ki vezérelt - >>nem veheti senki utunkat el: oly Úr engedte mennünk! De várj itt, s fáradt lelkedet pihend ki, éltetve jó reménnyel s bízva bennem, hogy nem hagylak ez alvilágba veszni.<< Igy elmegy jó atyám és elhagy engem és én `talánban` maradok kinok közt, mert `igen` és `nem` küzdenek fejemben. Nem hallhatnám, mit szólt a démonok közt, de nem soká szólt vélük, mert előle egyenkint mind elbútt a bástyafok közt, s becsapták a kaput, elzárva tőle, ő kintmaradt s látva, hiába vár ott, ritkás léptekkel hozzám visszatére. Szeme a földön, szempillája fáradt, bizalma eltünt és sohajtva mondja: >>Ki tiltja tőlem a szomoru várat?!<< De nékem így: >>Lelkem haragja, gondja ne rémítsen, velem mindent legyőzöl: nincs őrség, sánc, mely tervemet lerontsa. Makacskodásuk nem most van először; kevésbbé titkos kapun is csinálták, melynek azóta zárja sincs, kigőzöl. E felett láttad a halál irását s innen indulva jön már, sorba járja felénk e lejtőn a körök nyilását, valaki, ki majd ezt is itt kitárja.<< -=- . KILENCEDIK ÉNEK Mennyei segítség A félelemnek színe, mely elöntött amint költőm megfordult - tette épen, hogy ő meg újra bátor arcot öltött. S megállt, minthogyha fülelne az éjben; mert a szem gyenge volt ez éjszakában, e sűrü ködben, e fekete légben. >>Mégis győznünk kell ebben a csatában<< - kezdé - >>s ha nem... De olyan hölgy igérte...! Be soká várok valakit hiában!<< Jól láttam, amint szavait cserélte s egyik szót a másikkal eltakarta, hogy más lett az eleje, más a vége s félelmet keltett, bár ő nem akarta s sejtetve a valónál iszonyúbbat, a csonka szó még lelkem megzavarta. >>E szomorú kagyló mélyébe útat amaz első körből lehet-e lélek, hol kincs kín, csak a vágy unalma úntat?<< - kérdém. És ő megértve mit beszélek: >>Ritka bizony, hogy közülünk lemenjen bárki az útra, melyre én ma térek. Igaz, nekem már kellett volna lemennem: Eriktó küldött bűbáj-nyerte jusson. ki lelket testbe bűvölt vissza könnyen. Alig jutott még özvegységre húsom, mikor beküldött ide, hogy egy lélek Judás köréből általam kijusson. (Nincsen hely ennél sötétebb, se mélyebb, sem a legkülső égtől távolabbi) tudom az útat: nincs ok semmi, félned. E mocsár, melyből a nagy bűz árad ki, a kínvárost keríti gyűrüsen be, hová harc nélkül nem tudunk behatni.<< Mást is beszélt, de nem jut már eszembe, mert figyelmem egészen elvonódott az izzócsúcsu nagy toronyra, szembe, látva három pokoli vén anyót ott, három fúria vérrel mázolt testén asszonyi arcot és asszonyi módot. A derekukat zöld kígyók övezvén, haj helyett hordtak apró sziszegőket, halántékukra mélyen leeresztvén. És ő, ki jól ismerte rég e nőket, a Könnykirálynő szolgáló leányit: >>A zord Erinnysek<< - szólt - , >>nézd meg őket! Megéra első (balról kezdve számit), jobbról Alektó könnyet önt özönnel, középen<< - végzé - >>Tizifoné áll itt.<< Mellét hasítá mindenik, körömmel és tenyérrel csapkodta, kiabálván, hogy költőmhöz simultam, félelemmel. >>Medúza, jer! Legyen belőle bálvány!<< - zúgtak lenézve rám. - >>Lám, Thézeusz se bűnhődött meg, birodalmunkba szállván!"<< >>Fordulj el s szemed eltakarva csukd le, mert hogyha jő a Gorgó és te látod, nem tudom, többet felvilágba jutsz-e?<< Igy szólt a mester s maga visszarántott s szemem előtt, nem bízva a kezemben, saját kezével fedte a világot. Ó ti, kik éltek józan értelemben, lessétek, mily tan látható keresztül, elfátyolozva különös rimemben! Most a zavaros habokon keresztül iszonnyal teljes hang dörgése hallik, hogy mind a két part tőle összerezdül. Mint mikor hirtelen szél felmorajlik az ellenséges forróságon át, üti az erdőt, fékevesztve zajlik és tép, ver, visz lombot és koronát, maga előtt a nagy port hajtja büszkén, szalajtja a nyájat és pásztorát. Ekkor szemem feloldta, szólva: >>Tüstént irányozd szemed idegét a régi tajtékra, hol legsűrübb, sűrü füstként.<< Mint a béka, ha ellensége néki feltűnik, a nagy kigyó, mind lebúvik, míg csak a sárnak fenekét nem éri: ugy láttam, hogy rettenve meglapúl itt sok ezer lélek Egy előtt, ki gázol száraz lábbal Styxen át, a kapúig. Arca előtt balját mozgatva párszor, a sűrü ködöt úgy hajtotta félre és nem látszott törődni semmi mással. Jól láttam, hogy az égből jött segélyre: és mesteremhez fordultam, ki intett, hogy nyugton álljak, meghajolva mélyre. Ah, milyen volt, mily megvető tekintet! A kapuhoz jött, mely kinyilt előtte rögtön, amint egy vesszővel legyintett. >>Ó megvetett nép, égnek számüzötte!<< - kezdé, amint a zord küszöbre hágott - >>honnan e gőg, mely lelketekbe nőtt be? Az örök akarattal szembeszálltok, amelynek inghatatlan célja törvény s mely mindig több kínt tudott mérni rátok? Mit ér a végzettel kocódni dőrén? Lám Cerberusz kutyátok megtanulta, nyomát viseli nyaka s álla szőrén.<< Aztán a sáros útra fordul ujra s elmegy, minket nem méltatván szavára, mint akinek más lenne gondja-búja, mint annak, aki körülötte állna; s mi biztonságban most, a szent szavaktól megindulánk a vár útjára szállva. És minden harc nélkül léptünk be akkor. És én, hogy tudni szomjuságom oltsam, mi van kerítve e gonosz falaktól, szemem, amint beléptem, körbehordtam és láttam kínnal-bajjal teli rónát, amerre látásommal elhatoltam. Mint Arlinál hol resten folyt a Rhône át vagy Pólánál, nem messze Quarnerótól, mely Itáliát zárja s mossa hónát, a föld egészen tarka a siroktól, ugy tarkul itt is e föld jobbra-balra, de itt keservesebb még a kinoktól, mert a sirokat láng csapkodja, nyalja s a követ általtüzesíti nyelve: nincs tűz, mely a vasat izzóbbra marja. Födele mindenikről leemelve és vad kesergés zengvén mindenikből, látszott, mily kínnal lehet öble telve. >>Mester<< - szóltam most én kérdezve -, >>kikből áll e nép, melyet e sirok temetnek, s melynek fájó nyögése lelkemig tör?<< És ő felelt: >>Megannyi főeretnek és nyájuk - minden szekta. Nem gondolnád, e sirok milyen népesek lehetnek. E sirokban megleli zsák a foltját, több-kevesebb láng izzó nyelve nyalván.<< - S miután útunk jobbfelé hajolt át, mentünk a kínok közt, a nagy fal alján. -=- . TIZEDIK ÉNEK Farinata Most egy mély útnak hajlását követte e föld bástyái és a kínos ágyak között a mesterem - és én mögötte. >>Ó bölcs bátorság, ki engem e bágyadt s gonosz földön vezetsz<< - kezdém - , >>ha tetszik, szólj, elégítsd ki bennem most a vágyat. A népet, mely e koporsókban fekszik, lehet-e látni? Immár felcsapódtak a födelek s nincs őr közel, se messzibb.<< És ő felelt: >>Mind újra elcsukódnak, ha Jozafátból ide visszatérnek testükkel, melyek most még fennhagyódtak. Epikurusznak és minden hivének lesz temetőjük földi bűnükért ez, kik azt mondják, hogy testtel vész a lélek. Azért a vágyad, melyre nézve kérdesz, kielégül, ha e helyet bejártad s a másik vágyad is, melyet csak `értesz`.<< És én: >>Jó mesterem, titkom nincs irántad, csak nem akartam nagyon csacska lenni, amint te is nem egyszer így ajáltad.<< - >>Ó toszkán, aki át tudsz élve menni e lánghazán, s ily ildommal beszélve, állj meg egy percre e helyen pihenni! Nyilvánvaló, beszédedből itélve ama nemes föld nevelt benned polgárt, melynek tán nagy terhére voltam élve.<< Egy nyílásból, mely egyik sírra szolgált, hirtelen ily hang jött ki s én ijedten mesteremhez simultam, aki dorgált. Dorgált: >>Fordulj meg: mit csinálsz? ne rettenj! Nézd Farinátát: félig már fölugrott s övétől látható, emelkedetten.<< S szemem szemében, néztem ezt a foglyot, aki felnyúlt mellével, homlokával, minthogyha mélyen megvetné a poklot. Gyors, kész kézzel vont mesterem magával sirok közt hozzá s: >>Gazdálkodj a szóval!<< - szólt, mikor szemben álltam sírlakával. S amint szemben állok a sírlakóval, megnéz egy kissé s mintegy megvetően "Kik voltak őseid?<< - kérdezve szólal. S amint kívánságának engedően mitsem titkoltam, mindent elbeszéltem, szemöldökét kissé felvonta tőlem, s szólt: >>Őseimmel és velem, mig éltem, s pártommal gyakran mertek szembeszállni s én harcban őket kétszer sem kiméltem.<< >>És bár száműzték, s érte őket bármi<< - feleltem -, >>mindakétszer visszatértek: az önéi nem tudtak így csinálni!<< Ekkor a nyílt sírból egy más kisértet látszott felemelkedni, de csak állig: gondolom, fel nem állt, csak úgy kitérdelt. Mögém tekintett, mint ki látni vágyik, nincs-e velem még társ, vagy más kiséret, majd mint kinek reménye füstbe mállik, sírva mondá: >>Ha e vak tömlöcéjet így végigjárni biztat büszke lelked, hol van fiam s mért nem jön szinte véled?<< S feleltem: >>Nem a magam lelke kerget: ez biztatott itt, ki iránt Gidód tán megvetés volt, mit szivében rejtett.<< Szavai és e bűntetési mód előttem már elárulták kilétét, azért intéztem így, helyén, a szót. És ő felnyúlva hirtelen: >>Hogy értéd?<< - kiáltott. - >>Volt? Nem él már? Sírba rokkant? Nem érzi már a fénynek édességét?<< Zavarba jöttem... hangom meg se mukkant... S ő észrevévén, hogy felelni késtem, hanyatt bukott és többet fel se bukkant. Most a másik nagy árny sírjára néztem, ki alattam volt és kinyúlni nem szünt s nyakát sem billentette, csipejét sem. >>Ha<< - szólt folytatva, mit beszélni kezdtünk - >>nem tudtak az enyéim visszatérni, az jobban fáj, mint hogy e sírba vesztünk. De ötvenszer sem fog majd visszatérni ez éj úrnőjének arca az égre, s meglátod, mily nehéz az: visszatérni! De úgy juss még föl az édes vidékre, hogy igazat szólsz: e nép mért haragszik az enyéimre, mintegy ellenségre?<< Feleltem: >>Bosszud tette s szörnyü lakzid, melytől piros hab folyt az Arbiában, hogy templomunkban ilyen ima hangzik.<< Fejét megrázta, sóhajtván magában s szólt: >>Ott nem magam voltam és valóban volt okom menni többiek nyomában. De magam voltam, hol mindenki szótlan tűrte a nagy végzést Firenze ellen, ki nyiltan annak védelmére szóltam.<< >>Maradékod nyugalmat sohse leljen<< - feleltem -, >>ha kétségem fel nem oldod, mellyel most bennem elborult a szellem. Titkát, ha jól hallom, magadba hordod annak, mit a jövendők árja hoz: és a jelenre nézve más a dolgod?<< >>Úgy látunk, mint kinek a szeme rossz, közelre nem, távolba jól<< - felelte - >>ennyi fényt hágy az Úr, ki ostoroz. Semmit sem ér az értelmünk közelbe; s semmit sem tudnánk emberek honárul, ha más így néha hírt nem hozna helybe. Most értheted, hogy tudásunk elárvul és meghal majd, ha jő a végitélet és a jövendő kapuja bezárul.<< Ekkor bennem hibám tudatra éledt és szóltam: >>Mondd meg amaz elbukottnak, hogy a fiában fenn még él az élet. S ha ajkaim neki nem válaszoltak, azért volt, mert már kétségek gyötörtek, amelyek most szavadtól eloszoltak.<< De mesterem már hívott intve, jőjjek, azért kértem a lelket, hogy siessen s mondja el, kik lakói még e körnek. Felelte: >>Itt én több ezrekkel fekszem. Többi közt második Frigyes van itten a bíborossal; többről nem dicsekszem.<< Bebútt sírjába; én pedig siettem régi költőm után, mert elmaradtam; de a baljós szavakat nem feledtem. Költőm elindult s én nyomán haladtam. És ő egyszerre kérdi: >>Mi zavart meg?<< Mire a választ őszintén megadtam. >>Minden szavát lelkedbe vésve tartsd meg, mely néked rosszat jósol<< - mondta bölcsen - >>de most<< - és ujját fölemelte - >>halld meg: ha édes fényed fölleled a Hölgyben, kinek mindent lát drága szeme, tőle megtudod, mi vár rád a földi völgyben.<< Most balra fordult és mentünk előre, középre, elhagyván a fal gyürűjét egy ösvényen, amely egy völgybe dől le, amely idáig éreztette bűzét. -=- . TIZENEGYEDIK ÉNEK A Pokol beosztása ------------------------------------------------------------------------- A pokoltölcsér beosztása. (A körök lefelé egyre szűkebbek. A legalsó kör a föld centruma.) Közönyösek a kapunál. I. kör. (Tornác.) Kereszteletlenek. / II. kör. Szerelemben \ | III. kör. Étel-italban | mértéktelenek | IV. kör. Pénzben | (Legenyhébb bűn, \ V. kör. Indulatban / Dis városán kívül.) DIS VÁROSA (Kárörvendők és baromiságban élők.) VI. kör. Eretnekek, hitetlenek. /VII. kör. Erőszakosak | 1. gyűrű felebarátaik / személye ellen: zsarnokok, vérengzők | \ birtoka ellen: rablók | 2. gyűrű önmaguk / személye ellen: öngyilkosok. | \ birtoka ellen: önnön javaik rongálói. | / személye ellen: káromlók. | | / a természet ellen: | 3. gyűrű Isten | | természetellenes kéjelgők (Sodoma). | | birtoka: | | | | a művészet, mesterség ellen: \ \ \ uzsorások (Caorsa). VIII. kör. Csalók. IX. kör. Árulók. (Akik bennük bízókat csalnak meg. Legszűkebb kör, itt székel Dis.) -------------------------------------------------------------------------- Egy magas part szegélyén, lépegetve, mely állott nagy törött szirtek köréből, jutottunk még rémségesebb tömegbe. S itt menekülni rothadt légköréből a bűznek, melyet ez a mély hely onta, ellenzőt rögtönöztünk födeléből egy sírnak, melynek fölirása mondta, `>>Anasztáziusz pápát őrzi e szük üreg, mert Photinus tévútra vonta.<<` >>Utunkat itt csak lassan lépve tesszük, hogy hozzászokjon orrunk némiképen e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük" - szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen: >>Találj valamit, addig is hiában időnk ne múljon.<< >>Azt akarom épen.<< >>Fiam<< - folytatta -, >>e sziklák honában, három köröcske van lépcsőzve, mint ez, amelyet épen elhagyott a lábam. Kárhozott szellemekkel telve mindez; de hogy amit majd látsz, megértsd előre, halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz. Minden, égben-gyülölt bűn célja dőre bántás; s e bántás módját aki kérdi: feloszlik ketté, cselre és erőre. De mert a cselt csupán az ember érti, a csalókat az Úr jobban gyülölte, mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki. Az erőszaktevők az első körbe vannak osztva; háromfélék lehetnek, s az első kör három gyürűbe görbe. Istennek, önmagunknak s embereknek árthat erőnk, magukban s birtokukban, mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg. Az `embereknek` árthatunk `magukban` halállal és sebekkel; s bitorolva, rabolva s gyujtogatva `birtokukban`. A gyilkosok lesznek hát megtorolva, a vérengzők, a rablók és zsiványok első gyürűben, mind külön sorolva. Azután kárt az ember önmagának erővel és vagyonának tehet még, s a második helyen hiába bánnak, kik életüket maguk elvetették: vidámság helyett voltak szomorúak, vagyonukat szórták s kockára tették. Azután erőszakkal még az `Úrat` sérthetjük megtagadva s káromolva, s természetet megvetve, s mit az Úr ad. Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa népét a legszűkebb gyürűnek alja, s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza. Csalást, amely mindenki lelkét marja, tehetünk avval, ki ránk bízva néz még, vagy akinek már bennünk nincs bizalma. Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét, amellyel a természet keze kapcsolt; azért a másik körben leli fészkét a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt, a simonia, rablás, hamisítás, csalás, lopás és még több, mocskosabb folt. De oly kapoccsal is lehet szakítás, mely a természeteshez hozzájárul, s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más. S a szűk körben, mely centrumáig tárul a mindenségnek, hol Dis tartja székét, örök keserv az árulóra hárul.<< S feleltem: >>Mester, ajkaid beszédét jól értem, oly jól jelölöd külön meg, részenkint, ezt a tölcsért és a népét. De mondd: lakói a mocsárözönnek, s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor, s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek, mért vannak Disnek vörös városából kizárva, ha rájuk az Úr haragszik? s ha nem, miért bűnhődik ez a tábor?<< És ő felelte ekkor: >>Mért lopakszik elméd szokottról nem-szokott utakra? Vagy lelked mindig másfelé tolakszik? Nem emlékeznél már ama szavakra, mikkel leirja Etikád a három állapotot, melyet sújt ég haragja? Mértéktelenség, örvendés a káron, s bamba baromság. Az első kevésbé bántja lstent, s kevésbé kell, hogy fájjon. S ha szellemed e mondást megemészté, vizsgáld, kik azok, kiket odafönn bünük a rossz városba nem igéz bé, s megérted, hogy mért vannak ők külön más gonoszoktól, és mért hogy e néppel enyhébben bánik az örök Köröm.<< >>Ó nap, ki győzve kűzdesz a sötéttel, megelégítesz, úgy hogy míg megoldod, tudásnál nékem édesebb a kétely. De világíts, meg még egy csöppnyi foltot<< - feleltem. - >>Hogy hogy az uzsora sérti Isten jóságát? fejtsd fel ezt a dolgot.<< >>A bölcsészet<< - szólt ő -, >>ki jól megérti, jegyzi többhelytt, hogy a természet utja honnan vette folyását s merre tért ki. Isten esze s munkája volt a kutja. S ki előtt nyitva áll a fizikája, s figyel: nem sok lapot fordítva tudja, hogy mi a művészetnek főszabálya: természetet követni mint tanitvány, s igy a művészet Isten unokája. S a `Genezis`-t, mindjárt elől kinyitván, ott megvan, hogy e kettőből vegyed, amiből élsz, családod gyámolítván. S mert az uzsorás más utat követ: megveti a természetet, magában s tanitványában, s reményt másba vet. De most kövess, mert én már menni vágyom, már a Halak a látkörön rezegnek, elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon, s lefelé ott túl, uj lépcsők vezetnek.<< -=- . TIZENKETTEDIK ÉNEK A vérfürdő Ahol leértünk az ereszkedőre, sziklás hely volt és benne annyi romlás, hogy minden látás megborzadna tőle. Miként Trienten innen a hegyomlás, amelytől szűk lesz az Adige medre (oka: földrengés vagy alapcsuszamlás) s amely a hegynek csúcsáról mered le mintegy elvágva, hirtelen a sikra, hogy aki fönn van, nehezen mehet le: olyan volt itt sok mélytörésü szikla és `Kréta szégyene` ezeknek épen tehénkedett rá hegyes csúcsaikra, aki hajdan fogant az áltehénben; s amikor meglátott, magát harapta mint akit a harag emészt szivében. >>Tán azt hiszed<< - bölcsem feléje csapta e szót -, >>megint eljött Athén királya, ki odafönn rád a halált kiszabta. Bestia, pusztúlj! Ennek nincs fonála hugodtól: ez nem téged ölni jött el: jött hogy kínotok lássa és bejárja.<< Mint a bika, amelyet most ütött el a végcsapás, ha kitépi magát, futni nem tud, csak erre-arra szökdel: olyannak láttam a Minos-bikát. S szemes vezérem szólt: >>Siess leszállni, amíg dühöng; dühében mitse lát.<< Igy indulánk a törmeléken át mi köveken, melyek lábaim szokatlan terhétől kezdtek ingani s leválni. Tünődve mentem; s ő: >>Te tán magadban e romra gondolsz, melyet őriz itten a vad harag, melyet most megnyugattam. Nos halld, midőn először idejöttem, először szálltam e mélyebb pokolba, akkor e szikla nem volt még törötten. De (ha tudásom e felől se csorba) mikor lejött Az, ki a drága prédát a felső körből Distől elrabolta, ő előtte rendült e csúf vidék át, hogy féltem, titkos átomvonzalomtul (mint mondják, hogy már többször) újra szétállt a Mindenség s chaosba visszafordul; s ez repesztette ezt a régi bástyát itt s másutt össze ily iszonyu zordul. De nézz a völgyre: látod már folyását a vérpataknak, melyben forrva nyög, ki erőszakkal bántja földi társát!<< Ó vak vágy s balga düh, ti rossz bünök melyekkel úgy izgat e kurta élet s melyekkel úgy gyötör majd az örök! Egy ívben-hajló árkot láttam mélyet, mely, mint vezérem mondta, e pokolban keríti a síkot, mely messze széled. És közte s a szirtláb közt hosszu sorban centaurhad fut nyilazó szerekkel, mint a vadászok szoktak hébe-korban. Amint láttak, megálltak a sereggel, melyből kiváltak hárman, nyillal, ijjal, előre kiválasztott fegyverekkel. És egyikük: >>Mért jöttök ide? Mily jaj vár<< - messziről rivalt -, >>hogy erre szálltok? Onnan felelj; ha nem: lövök a nyillal!<< De mesterem szólt: >>Innen nem kiáltok. Majd Chironnak közelről elbeszélem. Vigyázz! mohóságod már egyszer ártott.<< Aztán vállamhoz ért és szólt vezérem: >>Ez Nessus, a szép Dejanira holtja, ki önmagáért bosszut állt keményen. Közbül, aki fejét mellére hajtja, a nagy Chiron, Achilles nevelője; hátul Pholus, haragját misem oltja. S a vérpataknak még sok ezer őre jár ott nyilazva, ha ki csak kibukkan jobban, mint bűne engedné, belőle.<< S már odaérünk, hol gyors csapatuk van; Chiron vesz egy nyilat s tollával bajszát hátrasimítja, hogy ne legyen utban s társaihoz, felfedezvén nagy ajkát, szól: >>A hátulsó - jó lesz észrevenni - `követ gurít`, amerre löki talpát, halottak lába ezt nem szokta tenni!<< De mesterem már a szügyéhez állva, ahol a lóból ember kezde lenni, felelt: >>Biz él ez! Nékem kell, leszállva kisérnem e homályos völgyön átal: szükségből jött, nem jókedvből, az árva. `Valaki` megvált az allelujától, hogy engem ez új küldetésbe tégyen. Nem lator ez; s bün engemet se vádol. De az Erőre, melyben bízva mégyen lábaink lépte e szokatlan utra, adj egyet a népedből, aki védjen és a gázlóig igazítson utba s egy ember ott hátán átvinni bírjon, mert ez nem szellem, hogy röpülni tudna.<< Tehát jobbmell felé fordulva Chiron Nessusnak így szólt: >>Menj, vezesd el őket s vigyázz, nehogy valaki szembevíjjon!<< És így követtük biztos vezetőnket a forró vörös folyót megkerülve, ahol a vérben fővők messze bőgtek. S láttam sokat szemöldökig merülve, s a nagy centaur szólt: >>Ez csupa zsarnok, ki nagy vagyont rabolt és vérbe fürde. A gyötrő itten meggyötörve bajmog. Itt Sándor s Dionysios, ki népét Sziciliának kínzá, mint a barmot. S e homlok, mely sötét szőr alól néz szét, ez Ezzelinó; s a másik, ki szőke Obizzo d'Este, akit - jól beszélték - a kölyke ölt meg, saját drága kölyke.<< Ekkor Költőmre néztem, aki intett: >>Most rám másodszor, rá nézz először te!<< S a Centaur, nyomán vezetve minket, oly népnél állt meg, mely a forró lébe csupán nyakig merült és kitekintett; s szólt egy magányos árny fölébe lépve. >>Ez szúrta (oltár mellett) át a szívet, melyet maig tisztel a Themze népe.<< Figyelmünk most oly fürdőzőkre tévedt, kiknek kiért már feje és a melle s köztük szemem sok ismerősre révedt. Mind-mind sekélyebb lett a vérhab erre s ahol már benne csak a boka ázott, leszálltunk, átgázolni a mederre! >>Most észreveheted, ha megvigyázod, hogy amint a vér erre mind sekélyebb<< - bölcs Centaurunk ekként magyarázott - >>amott tovább megint mélyebbre mélyed feneke, míg eléri fő özönjét, ahol a zsarnokokra hull itélet. Erre Atillát, a világ pörölyjét bünteti még, aki büntetni tud, s Pyrrhust és Sextust; s erre feji könnyét, amelynek a forróság nyit kaput Rinieri Corneto s Rinieri Pazzo, akiktől nem volt biztos semmit ut.<< Szólt s visszafordult: várta már a gázló. -=- . TIZENHARMADIK ÉNEK Az eleven liget És a gázlón még Nessus át sem ére, midőn lábunk egy nagy csalitba hágott, melyet nem jelzett ösvény semmiféle. Nem voltak zöld, csak sötétszínü fák ott; nem síma vessző, csak csomós, kuszálva; nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok. Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva a vad, mely gyűlöl Cornetó s Cecina közt minden helyet, mely le van kaszálva. Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva, kik Strofadokról Aeneast elüzték, jós ajkukról zúgván jövője kínja. Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék, karmos a lábuk, hasuk csupa toll, jajgatva lakják a sok furcsa tüskét. S jó mesterem szólt: >>Lejjebb ne hatolj, míg nem tudod, hogy ez a második kör és innen addig ki nem juthatol, míg a gonosz homokpart nem tünik föl; nézz jól, s bizonnyal fogsz majd látni dolgot, mely minden szómat hinni bátorít föl.<< Ezer sóhajt hallottam és sikolyt ott, de kitől jönne, nem volt senkisem és megálltam, nem tudva, ki sikoltott. Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem oly néptől jő bokrok közt e kesergés, mely elbútt és igy nem láthatja szem. Azért igy szólt a mester: >>Ha e cserjés helyen galyat törsz, meglátod azonnal, hogy agyadban mily téves volt a sejtés.<< Akkor előrenyultam a karommal, s egy nagy bokorról egy ágat letörtem, s a törzse: >>Mért tépsz?<< - szólt rám fájdalommal, és vértől lett a helye barna körben és >>Mért szakítasz?<< - így jajgatni nem szűnt - >>nincs semmi részvét eleven kebelben? Emberek voltunk, s fává kelle lennünk: de ily kegyetlen kezed nem lehetne, habár kigyóknak volna lelke bennünk.<< Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne, másik vége forrva kezdene nyögni s kitörő bugyboréktól sisteregne: úgy szó és vér innét egyszerre jött ki, és én megálltam, a galyat leejtvén, mint kinek szívét döbbenete gyötri. S a költő: >>Ó fájó lélek, ha sejtvén igazságát<< - igy szólott - >>hitte volna rimemnek, amely már neki se rejtvény, ágadhoz a kezét nem vitte volna: de mert a dolgot el nem tudta hinni, mondtam, ami nekem is szívem nyomja. De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni hálából friss hired föl majd a földre, hova őt sorsa vissza fogja híni.<< ' S a törzs: >>Édes szód olyan vággyal tölt be, hogy nem hallgathatok; ne haragudj hát, ha késtetlek kissé, szót szóba öltve. Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát tartottam mindakettőt, és kezembe' a kulcs, kizárva és bezárva úgy járt, hogy nem jutott titkába senkisem be; hű voltam a nagy hivatalban; álmot, és vérverést áldoztam, jó hiszembe. A kéjleány, aki Cezárról álnok s kéjenc szemét el sohse forditotta (Udvar Bünének hívják, Közhalálnak), mindenki lelkét ellenem szitotta; s a feltüzeltek Cézárt feltüzelték, hogy tisztességem gyászra vált miatta. Igy lettem a létnek megvetve terhét igaz magam iránt igaztalanná, sírban remélve a gyalázat enyhét. Új gyökeremre esküszöm: szavam rá: sohse volt semmi, ami lelkemet nemes uramtól hűtlenségre vonná. S ha egyőtök még földre felmehet, támassza föl emlékem, mely irigység csapásától még most is holtbeteg.<< Megállt és >>Most, míg hallgat egy kicsinykét<< - szólt hozzám költőm -, >>ne veszítsd idődet: szólj, kérdezd, hogyha vágyad telve nincs még.<< De én feleltem: >>Te kérdezzed őtet, arról, amit vélsz, hogy tudni kivánok: én nem tudom, olyan sirás erőtet!<< Hát ujrakezdte: >>Hogyha azt kivánod, hogy szívesen tegye, amire kéred, fábazárt szellem, néki te se szánjad megmondani, hogyan szorúl a lélek e fák göcsébe: s mondd meg még, ha bírod, lesz-e kit egykor elbocsát e kéreg?<< S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott, s sóhajszellője ilyen szóban enyhült: >>Röviden néktek megfelelni bírok. A zordon lélek teste még ki sem hült, amelytől magát maga tépte el, kit Minos e hetedik körbe, lenn, küld: ide hull s nincs neki jelölve hely, hanem hová a sors vetette magnak, ott sarjad, mint a tönköly magja fel. S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak, s Hárpiák jőnek lombjukat legelni: hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak. Felmennek ők is, testük lecipelni, de nem beléöltözni: mert igazság volna-é mit eldobtak, visszanyerni? Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság, megint csak felkeresve, testük' ott saját morc árnyuk fáján fölakasszák.<< Hallgattuk még, amit a törzs sugott, vélvén, hogy még több szó is benne lappang, midőn fülünkbe hangos zaj jutott, mint annak, aki lesben ül, s a vadkant és a hajtók hajszáját jönni hallja, s hogy ropog az ág és a kutya vakkant. És im két tépett árny bukott ki balra mezitlen rontva végig a határon, hogy az erdőnek szerte tört a galyja. S kiált az első: >>Jöjj el, jöjj, halálom!<< S a másik, ki lankadtan egyre botlott, lihegi: >>Lano, hej! toppoi tájon bezzeg a harcban lábad így nem ugrott!<< s lélegzetfogyva egy bokorba guzsgol, s csinál emberből és bokorból bokrot. S megtelt a táj mögöttük, a borusból fekete éhes és futó ebekkel, mint agarat ha oldanál a guzsból. S arra, kit imént fáradság lepett el, ki meglapult: ráestek tépni foggal; s hurcolták fájó tagjait, sebekkel. Most vezetőm karon fogott marokkal s a bokorhoz vitt, amely sírt hiába, vért sírt, töréssel megtépdesve sokkal. >>Giacomo da Sant'Andrea, te kába<< - igy sírt -, >>mit ért paizst bennem találnod, okoztam én, hogy itt vagy, bűn lakába?<< Amint fölötte mesterem megállott, kérdé: >>Ki voltál, kinek annyi sebből fájó beszéded vérrel így szivárog?<< És ő felelt: >>Ó lelkek, kiknek ebből a csúf látványból sejthető a kín már, mely így kifosztott minden levelekből, szedjétek össze mind bús lábaimnál! A város szült, mely a Keresztelőért régi patronusát elhagyta immár. Azért a mesterséggel, melyhez ő ért, gyötri az folyton; s azt hiszem, csupán emlékéért, az Arno-hídi kőért, (hogy még maradt emléke) tűri tán, hogy nem hiába építették ujból hamvat hagyó Atilla hős után. Én csináltam akasztófát kapumból.<< -=- . TIZENNEGYEDIK ÉNEK A tűzeső Mert szülőföldem gondja meglepett, búsan a szétszórt lombot összeszedtem, s a fához raktam, mely már néma lett. S mentünk. A második kis körnek itten érvén harmadikkal határos alját; a szem zord Igazság láttára retten. Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját, ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok, amely meg ne tür ágyán egy fü sarját. Mint a fájdalmas erdőt a bus árok, épúgy szegélyzi az erdő e pusztát s én széles szélén bölcsemmel megállok. Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág: s a homok olyan (tán képzelni bírod), mint ahol Cato lábai taposták. Isten bosszúja! aki amit írok, olvassa, mint kell félni tőled annak elgondolván, mi szememnek kinyílott. Mezítlen árnyát sok boldogtalannak nyájankint láttam könnyben elmerülve s láttam, többféle törvény alatt vannak. Hanyatt hevert egyrészük elterülve a földön, másik guggolva kuporgott, másik örökké bolygott kényszerülve. És legtöbb volt, aki így körbe bolygott: akik kínban hevertek, kevesebben, de a jajokra nyelvük jobban oldott. És e homokra lassan egyre cseppen tüzes lángokból hízott pelyhü zápor, mint hó, ha szél nem fú, az Alpesekben. S mint Sándor és a macedóni tábor láttak a forró indiai úton esőt még égve érni földre lángból s ezért lábukkal nem maradva nyugton: topogni kezdtek, hogy a láng a földön, mielőtt újabb hullna, elaludjon: úgy szállt a földre ez a tűz örökkön: s mint acél alatt tapló, gyult ki lángra a homok, hogy duplán lakója nyögjön. S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca; minden bús lélek önmagát ütötte, hogy magáról a friss tüzet lerántsa. S kezdém: >>Vezér, ki mindennek fölötte győztél, a zord démonokat kivéve, kiknek a kapun rémitett kijötte: ki az a Nagy amott, ki föl se véve a lángot, fekszik megvetőn, dacolva, mintha záporból rá nem esne kéve?<< És ez a Nagy maga, egyszerre hallva, hogy róla kérdem költőm, így rikácsolt: >>Ki élve voltam, az vagyok ma halva! Fárassza holtra Zeusz a kovácsot, kitől éles villámát kapta hajdan, amellyel engem dühében levágott: fárassza holtra, mind az Aetna-aljban egymás után mind, fekete kohában könyörögve: "Jó Vulkán, segíts te rajtam!" mint ahogy tette flegrai csatában: nyilazzon engem, üssön, ahogy üthet: mégsem fog kedve tellni bosszujában!<< Vezérem szólt most (soha keserübbet nem hallék tőle, korholóbb beszédet): >>Ó Capaneus, hogy még most se csügged a büszkeséged: ez a büntetésed! Dühödnél hozzád illendőbb jajakkal nem verhetnének semmi szenvedések!<< Majd hozzám fordult, szelidebb ajakkal: >>Ez egy a Théba-vívók hét vezére közül, ki Istent megvető haraggal gúnyolta, most se várjad, hogy dicsérje! de amint mondtam, káromlása válik lelkének épen legméltóbb diszére. Most jőjj mögöttem és vigyázva járj itt: ne tedd a lábad az égő homokra; a bokrok közt jőjj, ne lépj a határig!<< Némán mentünk. S az erdő törpe bokra alól im egyhelytt kis folyó özönlik; még most is borzaszt vörös habja fodra. Mint aminő a Forró-tóból ömlik (amelynek víze a bűnös nők víze), át a homokon e hab úgy gyüremlik. Feneke, medre, fala izrül-izre kövezve; partja széles útnak irtva, hogy rögtön láttam, útunk erre visz le. >>Mindközt, ami szemünk előtt kinyilt ma, mióta a nagy Portán túl valánk, melynek küszöbje senkinek se tiltva, csodásabb dolog nem várt egy se ránk, mint e patak, melynek ha gőze éri a lángot, rögtön elhal mind a láng.<< Igy hallottam vezéremet beszélni; miért is mindjárt kértem tőle szépen az étket, mellyel mindig vágyom élni. >>Egy puszta föld van tenger közepében<< - szólt akkor ő -, >>melynek a neve Kréta; aranykor volt királya idejében. Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta! Lomb... csermely... Ma messze kerűlik alját, mint romlott portékát. A neve Ida. Rea e földbe helyezé bizalmát, ez lett a bölcső, hol fiát takarván lármát rendelt, hogy sírását ne hallják. S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán és Damiáta felé van a háta, s az arca Rómát nézi, tükreformán. Fejét művésze aranyból csinálta és színezüstből van a melle, karja, s rézből odáig, hol szétvál a lába: onnantul mind pompás vasból az alja; agyagból csak a jobbik lába van s erre nehezül inkább, mint a balra. Mindenik rész (kivéve az arany) repedt, s e repedésből könny pörög le s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan. S rögről e völgyig szivárogva rögre lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle s e szűk csatornán addig száll csörögve, míg elfogy a 'lemenő út' előle; ott Kocitusszá lesz, egy szörnyü tóvá: meglátod majd; nem mondom el előre.<< És én: >>Ha a könny, mely e kis folyóvá gyűlik, a mi világunkból eredt: mért csak e parton válik láthatóvá?<< Felelt: >>Tudod, hogy a pokol kerek; s bár adatott neked jó mélyre szállni, s mind balra tartva, látni sok helyet, mégsem tudtad az egész kört bejárni: azért, ha új dolog tünik fel olykor szemed előtt, ezt nem lehet csodálni.<< És én még: >>Mester, mondd, a Phlegetont hol lelem s a Léthét? `erről` szavad hallgat; `amazt` folytatja a könnyes szoborból.<< >>Szeretem<< - szólt -, >>Hogy így kérdezget ajkad, de a vörös habok forrása néked egy kérdést már, ha rágondolsz, megoldhat. Léthét pedig túl e nagy árkon éred, ahová mennek a lelkek mosódni, ha már megbánva lerázták a vétket. De itt az idő távolabb huzódni a bús erdőtől: jőjj, amerre viszlek, a köves parton nem fog rád csapódni a láng, mert elhal gőzétől a viznek.<< -=- . TIZENÖTÖDIK ÉNEK Brunetto Latini Igy ballagtunk az egyik köves partfokon, ahol a folyó gőzt bocsát fel ollyant, amely minden tüzet kiolt e martokon. Ahogy Wissant és Brüges között a holland félvén a tengerártól, gátat állat, gátat, melytől a hullám visszatorland; vagy, ahogy védi a várost, s a várat, a Brenta mentén Padova lakója, ha Karinthia olvadt hava árad: olyan a sánc, amely e partot ója, csakhogy kevésbbé szélesre, s magasra alkotta, bárki volt az Alkotója. S már az erdőtől jó távol taposta lábunk e párkányt; s tudni, merre járunk, kissé visszanéztem a csalitosba: hát im, csak egy csapattal szemben állunk, amely a töltés mentén jőve leste tekintetünket, úgy, mint erre nálunk újholdkor szoktuk egymást nézni estve, és úgy élezték szemeiknek élét, mint vén szabó a tű fokát keresve. S addig néztek e nem tudom mifélék, míg egy megismert. >>Higyjek-e szememnek?<< szólt megragadva köntösöm szegélyét. Látván, hogy karjai felém esengnek, összesült képét szemeimbe szivtam, s hogy így megégve is hadd ismerem meg, emlékezetemet segélyre hívtam, s arccal archoz hajolva, hogy tehessem, kiálték: >>Ser Brunetto, hát ön itt van?<< >>Ó fiam<< - így felelt ő -, >>vedd szivessen, ha társait most Brunetto Latini elhagyja kissé, hogy téged kövessen.<< >>Sőt szívből kérem<< - kezdtem erre híni - >>vagy itt leülünk hogyha önnek tetszik, s ennek, aki még tovább fog ma vinni.<< >>Ó fiam<< - szólt -, >>ki egy rövidke percig megáll e nyájból: aztán száz nagy évig magát a tűztől nem védhetve fekszik. Azért csak menjünk, te a parton, én itt, míg seregemhez, mely bolyong siratva örök baját, a Törvény visszatérít.<< Nem mertem hozzá szállni; fenn maradva az úton mentem, meghajolva mélyre, mint ki minden tiszteletet megadna. Kezdé: >>Mily sors, mily végzet hajt e mélybe? Halálod előtt hogy jöhetsz pokolba? S ki ez, ki néked útat int az éjbe?<< >>Még el sem értem teljes férfikorba<< - feleltem -, >>ott fönn, még derüs világgal, eltévedtem egy völgyben szertebolyongva. Csak tegnap fordulék feléje háttal, amint ez reggel feltünt íme szemben, ki most haza visz e mély úton által.<< >>Csak csillagod kövessed jó hiszemben<< - felelt -, >>előtted a Hír réve nyílva, ha jól ismertelek meg életemben. S ha ily korán nem estem volna sirba, munkádra, látva hogy az ég akarja, tán én volnék, ki bátorítni bírna. De gonosz a nép háládatlan alja, mely szirtes Fiesoléból száll le hajdan, s kőbölcsejét meg nem tagadja sarja, mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan s ez érthető is, mert érhet-e édes füge fanyar kökénnyel egy bokorban? Vak népség (róluk régi közbeszéd ez), irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta, vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz. Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka, s még mindakét párt éhes lesz nevedre, hanem a fűtől messze marad ajka. E fiesoléi barmok sárba vetve hányjanak almot magukból maguknak, és ne tiporják azt a szent füvet le, mely trágyájukon még fakadni tudhat a római magvakból, melyek egykor, - midőn épült - e bűnfészekbe hulltak.<< >>Ha kedvem szerint menne<< - mondtam ekkor -, >>ön még fönn élne, fönn a földi sorban és várná mostan szép derűs öregkor. Mert mindig a szivembe vésve hordtam atyai képét ama nyájas szemmel, amint tanított, fönn a régi korban, hogy örökíti meg magát az ember, s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva, amíg rám nem borúl a síri szender. Amit ön jósolt, emlékem felírja, hogy (többel együtt) fölvivén, jelentse a Hölgynek, ki majd magyarázni bírja. De hogy ön mást ne higyjen idelent se, tudja meg, ha szivemben semmi vád, kész vagyok, bármit hozzon a szerencse. Megkaptam már jövőmnek zálogát, azért forgassa kerekét a Végzet, mint a paraszt forgatja a kapát!<< Most mesterem jobb arccal hátra nézett, és szólt, keresve lelkemet szememben: >>Jól hall, ki mindent emlékébe vésett.<< Én ser Brunettot kérdezgetve mentem, hogy kik a főbbek és kik a jelessek, társai közt, és ő elmondta rendben: >>Vannak, akikről tudni jó, hiressek; a többiről méltóbb, ha nem beszélek, mert nincs idő, hogy mindről szót tehessek. Tudd meg egyszóval, e sok ronda lélek papféle volt, mind nagyhirű tudósok: és mindnek egy a bűne: ronda élet. Itt búsul Prisciánus, s véle jó sok; itt Francesco d'Accorso; s itt keresd meg, ha e fekélyt még nézni nem irtózod, azt, kit a Szolgák Szolgája menesztett Arno-partról a Bacchiglione-parthoz (ott hagyta, mellyel visszaélt, a testet). Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz és nem lehet tovább beszélni; látom a homokon már új tűz lángja nyaldos. Uj nép jön, mellyel tilos szóba állnom, vedd gondjaidba `Kincsemet`, a könyvet, amelyben élek még: csak ezt kivánom.<< Aztán megfordult és futásra görnyedt, mint zöld posztóért Veronában olcsó versenyt aki fut. Gyors volt, fürge, könnyed, mint aki első lesz és nem utolsó. -=- . TIZENHATODIK ÉNEK Nagy emberek a Pokolban Oly helyen voltunk, hol már zaja hallik a tulsó körben hulló nagy vizárnak: olyan zaj, mint a méhkas hogyha zajlik, mikor kiválni hármat láttam árnyat együtt azoknak egyik csapatából, kik itt e kínok záporában járnak. S felénk fut és kiált e kicsi tábor: >>Állj meg te, kinek látjuk a ruhádon, hogy egy vagy romlott városunk hadából!<< Jaj, mennyi seb volt, arcon, mellen, háton, (új s régi seb) husukba égve mélyen: borzadok, ha csak emlékemben látom. Kiáltásukra megállott vezérem s felém fordulva szólt: >>Most várj! Ezekkel illő, hogy ember illően beszéljen. És ha a tűz nem volna, melyet e hely nyilaz, azt mondanám, az illem úgy szól, hogy elibük sietni teneked kell.<< Amint megálltunk, nyögni kezdtek újból; haj, régi nóta! és elénk teremve, forgó karikát csináltak magukból. Mint birkózó mezítlen és kikenve előnyt kinéz, fogásokat magának, mielőtt ölre és ökölre menne: úgy minden táncosa e karikának fejét felénk forgatta s körbe járva a lába ellenmondott a nyakának. >>Ha e buckás homokot megutálva meg nem vetsz minket és amit mi kérünk s bús csúf arcunkat<< - szólt egy, meg nem állva -, >>talán szivedet meglágyítja hírünk megmondani ki vagy, hogy át e poklon eleven lábbal járva bizton érünk. Ez, kinek nyomát táncommal bekotrom, bár meztelen jár s leégett szakálla, nagyobb valaki volt, mint véled, otthon. Ő a jó Gualdradának unokája: ő Guido Guerra: olyan ember élve, ki ésszel, karddal a helyét megállja. S ez ki itt tiprat nyomaimba térve Tegghiaio Aldobrandi: fönn a földön haj, nem győzött tanácsa, s józan érve! És én, ki kínom itt velük nyöszörgöm, Rusticucci Jakab valék; az asszony volt, mindennél inkább, ami megölt fönn.<< Lett volna ernyőm, hogy láng ne havazzon, ledobom magam közibük bizonnyal! s nem vélem, hogy vezérem megakasszon. De megsütött volna a tűz azonnal! És jó kivánságom: ölelni őket! nem tudott megbirkózni az iszonnyal: >>Hogy vetném meg<< - szóltam - >>a szenvedőket? de olyan bánat kelt zavart szivemben, amelyen lelkem csak lassan ha győzhet, kivált mióta mesterem is engem figyelmeztetett illendőn beszélni s hogy oly férfiak jönnek, mint ti, szemben. A hazátokban kezdtem én is élni: hol műveteket tisztelt nevetekkel gyakran hallottam s szoktam is dicsérni. Most az epétől a mézig megyek fel, mint igérte utam igaz vezére, de lejutnom előbb a centrumig kell.<< >>Ha akarod, hogy még soká kisérje testedet lelked<< - így felelt a szellem - >>s hogy még a hírnek fénye túl is élje, mondd meg, van-é bátor szív s régi jellem még városunkban, s minden, aminek kell vagy végzés volt, hogy mindez messze keljen? Borsiere Vilmos, aki e sereggel nem régen nyög még (ott megy: nézd csak! azt ott!), eleget búsít minket rossz hirekkel.<< >>Új néped és hirtelen könnyü hasznod rád annyi túlzást s gőgöket idéztek Firenze, hogy már magad is panaszlod.<< Kiálték s szemeim magasba néztek, s ők hárman, értve, hogy nekik feleltem, mint aki igazat hall, összenéztek. S ez lett a válasz, melyet íme nyertem: >>Ha többe máskor sem kerül beszéded, boldog vagy: szólhatsz szabadon s emelten. Hanem ha elhagyod majd e setétet és visszaszállsz a kedves csillagokhoz és hogy "Lenn voltam" jól esik `mesélned`, rólunk is majd a felvilágba hírt hozz!<< Most a kör megtörik s mindannyi fut már, kavargva lábaik mint szárny ha csapdos. Előbb mint egy Áment mondani tudnál, eltűntek ők s vezérem jónak látta menni tovább, nem állni itt az útnál. Követtem s nem sok útat hagyva hátra, az árhoz értünk, hol alig lehetne hallanod önnön hangod bár kiáltva. Mint a folyam, Veso hegytől keletre az első folyam a bal-Appenínen, melynek végig saját marad a medre s amelynek neve Acquacheta; míg nem pihent alacsony ágyba a lapályban, de e nevét elveszti Forlin innen, lezúg a hegyről egyetlen nagy árban Alpesi szent Benedek klastrománál (jobb volna, szállna száz külön sugárban), itt éppúgy zúgva, hirtelen alászáll a sötét ár egy roppant szakadékon: hogy sokáig hallván, süketre válnál. Egy kötelem volt, kötözve derékon: azzal akartam meghurkolni hajdan a párducot, mely tarka és csalékony. Azt ekkor derekamról lecsavartam, mert mesteremnek utasítja jobbja s átadtam néki csomózva, csavartan. És ő most kissé elfordulva jobbra s a parttól valamellyest hátralépve a nagy mélységbe kötelem ledobja! >>Kell, hogy nagy ujság tünjön most elénkbe<< - mondtam magamban - >>ilyen furcsa jelre: vezérem olyan szemekkel kisérte!<< Ah kéne, hogy az ember jól ügyelne olyan mellett, ki nem csupán a tettet nézi, hanem lélekbe lát a lelke! >>Amitől lelked gondolatja retteg, várom, hogy fölfelé már<< - szólt a mester - >>jön s nemsokára föltünik szemednek!<< Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el az igaz szót se, hogyha nem kivánod, hogy ollyat, amit meg se tettél, restelj. De `itt` szólnom kell. Hát `Komédiámat` hivom esküdve, olvasó, tanúmul, ha nem igaz, akár ma sutba hányjad, hogy láttam, a nagy vak ködből alulrul uszkálva egy nagy szörny emelkedik föl csodául s minden bátorságra gúnyul, mint a búvár, ki visszatér a vizből, hová leszállt, hogy horgonyát feloldja, amelyben épen megakadt, a szirtről, nyujtózkodik s lábait összetolja. -=- . TIZENHETEDIK ÉNEK A szörnyeteg hátán >>Imitt a hegyes farku állat; itt ki hegyen áttör, falon és fegyveren; imitt ki a világot büdösíti.<< Igy kezdett hozzám szólni mesterem s odaintette őt partunk elébe, hol véget ért az átment kőperem. És a csalásnak ez a ronda képe eljött, s kiszállt fejjel, derékkal is még, de farkával nem szállt a part fölébe. Arcát igaz ember arcának hinnéd, oly jóságosan síma volt a bőre, de teste végig kígyó teste innét. A hónán két szőrös kar nyúlt előre s hátán, mellén máslizva, karikázva s két oldalán is festve volt a szőre. Tarkábban még, egy szint rakván a másra, nem verte szőnyegét török, tatár, sem ily szines nem volt Arachne vászna. Mint parton néha bárka sorban áll, faruk a földön, orruk vizbe furják, s mint arra, hol a német iddogál, a hód, mikor készíti háborúját: a kő szélén mely a fövenyt övezte, ez a gonoszság-bestiája úgy állt. Egész farkával a nagy ürt evezte, csavarva a mérges villát magassan, mely végét skorpióként fegyverezte. S Vezérem szólt: >>Most útunk óvatossan arrafelé kell vinnünk: vár reánk ott, e gonosz állat terpeszkedve hosszan.<< Tehát le, jobbmell felé fordulánk ott s tíz lépést tettünk, szépen kikerülve párkány szélén a homokot s a lángot. Amint hozzáig érnünk sikerülne, kissé tovább szemem egy csapatot lát, a homokon, az ürhöz közel ülve. És mesterem: >>Látom, vágysz látni; hogy hát teljes tudást gyüjthess e körről össze<< - szólt -, >>menj e néphez s nézd meg állapotját. De kurtán szólj: én itt várom ki, jössz-e? és addig e bestiával beszélek, hogy izmos vállát nékünk kölcsönözze.<< Igy egész magam, szélről, lépdegélek, hetedik körben, nem messzi a parttól, oda, hol űl a sok szomoru lélek. Kínjuk kibuggyan s könnyet könnyre sajtol s hol itt, hol ott kezükkel védekeznek, hol a gőztől, hol az égő talajtól. Az ebek nyáron épigy cselekesznek, orral vagy lábbal, csípéstől ha telten bolhával, léggyel összeverekesznek. Amint néhánnyal szembenézni mertem, akikre a fájó tűz rácsapódott, senkit sem ismertem, de megfigyeltem, hogy mindenik nyakán egy táska lóg ott; melyeknek volt bizonyos színe, címe, s rossz szemük e táskára kapcsolódott. Amint nézni közéjük mentem, íme egy sárga táskán látok egy oroszlán alakot és arcot - de kék a színe! S szememmel rajtuk még tovább motozván, egy másik táskát láttam vérveresset: s vajnál fehérebb lúd ült a pirossán. S egy kék kövér disznóval címeresset, (fehér táskán) hallottam rám rivallva szólni: >>Hát ez idelenn mit kereshet? Eredj tovább! De mert még nem vagy halva, tudd meg, hogy szomszédom, ha ő is eljő, Vitaliano, itt fog ülni balra. Én vagyok itten Padovából első flórenciek közt, kik csak ezt dudolják fülembe: `Majd a főlovag is eljő hozva a táskán három nagy sasorrát!`<< - Itt száját vonta és nyelvét a résen kidugta, mint barom ha nyalja orrát. S én félve, hogy haragszik majd ha késem, az ki meghagyta, ne késsem sokáig elhagytam e bús lelkeket egészen. S láttam, hogy mesterem hátára mászik - már fel is mászott - a vad szörnyetegnek és szólt hozzám: >>Légy bátor s jól vigyázz itt: lefelé most már ily lépcsők vezetnek: mássz rá elül, hadd üljek én középen, hol farkai bennünk kárt nem tehetnek.<< Mint aki visszatérni érez épen negyednapos lázat, már körme kékül s árnyat ha lát remeg minden izében: olyanná lettem én is e beszédtül; de szégyen jött rám, amely tenni szokta, hogy hős lesz a hős úr szolgája végül. Feltelepedtem a két nagy lapocka közé s ha kihozhattam vón' egy árva hangot, így szóltam volna: >>Fogj karodba.<< De ő, ki máskor is javamra válva segített másban is, mihelyt felültem, átkulcsolt most is karjaiba zárva s szólt: >>Geryon! mozoghatsz már az ürben! De gondolj rá, hogy a terhed szokatlan és lassan ereszkedj le, tág gyürükben.<< Mint sajka, míg partról a vízbe klappan hátrálva száll: úgy szállt ez élő sajka s amint magát kint érzé a szabadban, hol melle volt, oda fordult a farka: aztán mint az ángolna tova hussant uszonnyal a szelet magára hajtva. Ki ijedt úgy meg, amikor kicsusszant kontár Phaëton kezéből a zabla s megégett az ég, mint még látni, hosszant vagy mikor a viasz vált tágasabbra s szegény Ikárusz érzé hullni tollát (>>Rossz útra mentél!<< - jajgatott az apja), mint én, hogy eltűnt előlem a korlát s nem láttam mást, csak levegőt s e szörnyet mint a hajós csak vizet és vitorlát? S ő úszva lassan-lassan szállni görnyed kering és száll; s nem veszem másról észre, mint hogy alulról s szembe szél söpör meg. És hallom már, hogy balról mint esésre tóduló víz, alattam zúg az örvény, s fejemet szemmel kidugom lesésre. Most borzadok csak! A mélyből kitörvén lángok villannak s sírás hangja hallszik: remegek összekuporodva görbén. És látom már, amit nem láttam addig, hogy keringünk a jaj fölé leszállván, mely minden zúgból mifelénk tolakszik. Mint a sólyom, mely soká lengve szárnyán nem látott zsákmányt, sem cselt, sem valódit, mondatja a solymárral: >>Jaj, leszáll mán!<< - gyorsan röpült föl, le lassan csapódik, magát, morcan szállva száz lomha körbe, leteszi és urától elhuzódik: úgy tett le minket Geryon a földre a szakadt szirtnek lábánál, alulról s szabadulván terhünktől, mely gyötörte, elsurrant mint a nyílvessző a hurról. -=- . TIZENNYOLCADIK ÉNEK Rondabugyrod Van egy hely a pokolban, `Rondabugyrod`, vasszínű kőből, mint a hetedik kör, mely fönn keríti e sok ronda bugyrot. És e kőrétnek közepén nyilik föl egy széles, mély kut óriási szája (annak idején szólok mindezekről.) Gyürű tehát a kőmező formája a kut s a nagypart lába közt, középen s tíz kerek völgyre van felosztva tája. S mint várat néha bekerítve szépen árok árokra gyűrüsen övedzik, olyannak tetszett nékem e hely épen, minőnek az ily vár környéke tetszik; s mint az ily árkokat a várküszöbtől a külső partig kis hidak ha metszik: úgy itt is a nagy külső kőtömegtől szirthidak metszik e tiz görbe bugyrot a Kútig, hol a hidak sora megtör. E helyen voltunk, s mesterem leugrott Geryon nagy hátáról s balra tartott s én véle, nézve ezt az újabb poklot. S láttam, hogy jobbról újabb kín nyavalygott, új ostorozók, új ostorozottak, akiktől az első bugyor kavargott. A fenekén mezítlen támolyogtak, innenső részén nékünk szembejővén tulsón velünk, de lépteik nagyobbak. Rómában a jubileumnak évén rendezték így járását a tömegnek, a hídon, a tolongás nagyra nővén, hogy át az Angyalvár felé mehetnek egyik szélén, szent Péter templomához, a másikon meg vissza csak, a hegynek. S fönn a csúf szirten szerteszét csatároz nagy ostorokkal sok nagy szarvas ördög és le-lecsap hátra a pőre nyájhoz. Hejh, hogy kapkodta sarkát és nyöszörgött mind az első ütésre! Egy se várt ám, amíg a második nyakába csörgött. S míg nézdegélve mentem fönn a vártán, a szemeim lenn egy bünösre estek. >>Ezt én már láttam valahol.<< - kiáltám. És megállottam, jobban nézni, veszteg és jó vezérem is megállva, türte hogy látni kissé vissza is mehessek. S az ostorzott szememet úgy kerülte, hogy földre nézett: de hiába volt az, mert rászóltam: >>Te, ki szemed a földre sütöd le, ha nem hamis arcot hordasz, te vagy Venedico Caccianemico; de mit vitt rá, hogy kínban itt sikoltasz?<< S ő: >>Nincs jókedvem, szép szókra tanító; nem is felelnék, ha nem volna hangod régi világról emlékem-újító. Én voltam, ki a kitünő kalandot a grófnak, a szép Gizellát, szereztem, melyről bolond hírt annyi pletyka mondott. S nem vagyok itt Bolognából egyetlen, sőt van itt földim annyi, mint a tenger: nem mond `sipát` az egész kerületben Savena s Reno közt ma annyi ember; gondolj a bolognai kapzsiságra s aztán egyéb, szavam elhinni, nem kell.<< S míg így beszél, egy démon hátba vágja a nagy korbáccsal és kiált: >>Előre! Itt nem csinálhatsz üzletet rimákra!<< S én visszamentem most és útam őre elvitt egynéhány lépéssel odáig, ahol az első szirthíd nyúlt előre. Elég könnyen másztunk a híd csucsáig s megálltunk, jobbra visszanézve balrul, mint a külső köröktől aki válik. Mikor középen voltunk, ahol allul nagy ívet tát a híd a bűnösöknek: >>Nézz le<< - szólt költőm - >>most e szirtkarajrul: azok közt, kik lenn ostorozva nyögnek, még nem láthattad arcát némelyeknek, mivelhogy vélünk egy irányba jöttek.<< S így kezdem az ős hídról a menetnek azt a részét szemlélni, kik a másik oldalon, szintén ostorral üzetnek. >>Nézd azt, kiről a fenség úgy sugárzik<< - szólt kérdés nélkül, jó vezérem ajka - >>és nem sír, míg a többi kínban ázik. Milyen királyi most is még az arca! Ő az a Jázon, aki drága gyapját Colchisnak bátor cselével kicsalta. S Lemnos szigetnek is hajózta habját. hol olyan vakmerően küldte halni férjét a sok kegyetlen hölgy meg apját. És ott ő csalta meg csábítva talmi igéretekkel ifju Isiphilét, aki társnőit mind meg tudta csalni. Teherben hagyta és megrontva hírét: ilyen bünért bünhődik ily kinokkal, mert Médeával is tett ilyesfélét s idejön mind, ki így tesz asszonyokkal! - De végzünk az első bugyorral itt már és a sok benne futkosó konokkal.<< A partnál jártunk már, a másodiknál, mely a hiddal keresztbe tartja vállát s második hidnak lesz belőle hidváll. És ide már azoknak zaja száll át, akik a második bugyorban orron szuszognak s körmüket husukba vájják. Kérges penész ült itt a parti ormon, mert a bugyornak gőze lecsapódott s szemem gyötörte és csavarta orrom. S itt a fenék oly mélyre lehuzódott hogy fel kellett a hid hátára kúszni: a partról nem lelhettünk látni módot. Felkúsztunk. S láttunk ronda népet úszni oly rondaságban nyakig fulladozva, mely árnyékszékekből szokott lecsúszni. S egy fejet láttam, szemmel ott motozva. Polgár-e vagy pap? nem volt tudni módom, úgy össze volt e lében maszatozva. >>Mért csak engem figyelsz, hogy hánykolódom?<< - kiáltott. - >>Miért nem a többi rondát?<< És én feleltem: >>Mert, ha nem csalódom, száraz-hajassan is emlékezem rád. Alessio Interminei da Lucca - az vagy ugy-é? azért nézlek leginkább.<< És erre ő, kobakját ütve, zugja: >>Ide meritett engem a hizelgés, mellyel szájamnak sohse telt be lyukja.<< S vezérem szólt most: >>Ez örök kesergés fölé dugd arcod egy kicsinyt előrébb s szemeddel köztük még egy percre cserkéssz, hogy lásd a ringyót, ama ronda pőrét, ki testét összehúzza, szétdobálja, és sz...s körmével vakarja bőrét, Thaisz, a kurtizán az, kit mucája kérdezve rég: "Kedves fogok-e lenni szemedben?" - "Csodamód" - felelte rája. De elég legyen látni ebből ennyi.<< - -=- . TIZENKILENCEDIK ÉNEK Fejjel lefelé Ó Simon mágus s hitvány követői, kik Isten dolgait, e szent csodákat, erények aráit, ti pénz lesői, ezüst-arannyal prostituáljátok! Ti jöttök most, rólatok trombitálok, mivel a harmadik bugyorban álltok. S én már a harmadik hidhátra szállok költőmmel, a párkánynak főcsucsára, hol ép középen mered le az árok. Ó bölcs Igazság! mint ragyog sugára az égen, földön s a gonosz vidéken művednek: hogy mindennek megvan ára! Láttam ott, szerte, oldalt s a fenéken ezer lyuk volt a fakó kőbe sebnek - egyforma mind - kerekre vágva szépen. Nem látszott sem nagyobbnak, sem kisebbnek, mint az én szép szent János-templomomban kútjai a keresztelő vizeknek. (Egy ilyet én hagytam pár éve romban hogy kimentsek egy beesett fiucskát; csalódik, aki mást gondol honomban.) És minden lyukból lábukat kinyujtják a bűnösök s vastagáig a lábszárt; a többi részüket a lyukba furták. És a talpáról mindenkinek láng szállt s úgy rezgett lábuk minden íze végig, mintha letörve látsz rezegni nádszált. Mint olajjal kent tárgy, ha lángok érik, a tűz csupán a külső héján táncol: úgy égett mind sarkától ujjhegyéig. >>Ki az, jó Mester, aki úgy ficánkol, még jobban, mint e többi keserű nép?<< - kérdém - >>s vörösebb lánggal aki lángol?<< Felelte: >>Hogyha vélem megkerülnéd a partot, hol leszáll lankája messzibb, tőle hallhatnád, hogy ki ő, s a bűnét.<< És én: >>Nekem jó, ami néked tetszik: uram vagy, akaratban sohse válunk; te látod, mi szivemben rejtve fekszik.<< És így a negyedik partig leszállunk s aztán balkéz felé fordulva, immár lenn a kilyuggatott fenéken állunk. És mesterem megfogva karjaimnál, el nem bocsát, mígnem gödréhez ér annak, ki síró lábbal úgy kalimpál. >>Ó<< - szóltam, amint megállt a Vezér - >>te földbe vert karó, szomoru lélek, ki fejtetőn állsz, hogyha tudsz, beszélj!<< Úgy álltam, mint pap, kit gyóntatni kéret a gyilkos, már leásva, elhalóban - hogy egy perccel tovább nyuljon az élet. És ő kiáltott: >>Itt vagy már valóban? Itt vagy, elhagytad, Bonifác, a földet? Egynéhány évvel, úgy látszik, csalódtam. Megelégelted már a drága Hölgyet, akit csalással vettél el magadnak vagyonáért, és aztán meggyötörted?<< Úgy néztem, mint azok, kik fönnakadnak, mert a válasz, mit kaptak, érthetetlen, és szégyenülve szó nélkül maradnak. S Vergiliusz szólt: >>Mondd ezt néki menten: - Nem az vagyok, nem az vagyok, akit vársz - << És én, amint kivánta, úgy feleltem. Erre lábával kinyujtózva hintáz a lélek és sóhajtva, sírva, zordan így felel nékem: >>Akkor erre mit jársz? De ha oly fontos néked, hogy ki voltam, hogy csak azért leszálltál e gödörbe, tudd meg, hogy én a nagy palástot hordtam. S valóban ki valék, `A medve kölyke`. Bocsaim vágyva gazdagítni raktam fönn pénzt, itt lenn meg magamat vödörbe. S a többi pápák itt vannak alattam, kik megelőztek a simóniában, lapítva zárja mind e sziklakatlan. Nekem is lejjebb csúszik majd a lábam, ha egykor eljön, kit már jönni vélve szóltam tehozzád az imént hiában. De én régebben várok elitélve fővő talpakkal, s lefelé a fejjel, mint ő vár majd égő lábbal kiérve; mert jő utána nagyobb bűnteherrel egy törvénytelen pásztor napnyugatról s engem is, őt is lejjebb nyom egy hellyel. Új Jázon lesz ő (olvashatsz e papról a Makkabéusoknál): néki szintén egy `király` lesz, ki pártfogolva tapsol.<< Nem tom, más is oly balga lenne, mint én, aki, amikor elnémult siráma, megszólítottam: >>Mondd meg most őszintén, Pétertől az Úr mennyi pénzt kivána, mikor letette kulcsait kezébe? semmit, ugy-e, csak hogy jőjjön utána? S Péter, s a többiek, maguk közébe Mátyást a helyre, melyet elveszített az Áruló, nem ingyen helyezék be? Azért csak bűnhődjön meg, aki vétett! s a gonoszul kapott pénzt ne feledd el, mely Károly ellen oly hősvérüvé tett. S ha nem nézném még itt is tisztelettel a szent kulcsokat, miket vígan élve kezeltél ott fönn szennyezett kezeddel, még keményebb lennék hozzád beszélve, mert kapzsiságtok rontja a világot jókat tiporva, rosszakat kimélve. Már gondolt az Evangelista rátok, mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve a királyokkal szajhálkodni látott. Akinek e világra fölkerülve hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött; de férje megrontá, bűnbe merülve. Istenné tettetek aranyt, ezüstöt, nálatok bálványimádó se rosszabb: egyet imád az, százakat a püspök. Aj, Konstantinus, látod, mennyi rosszat szült nem megtérésed, de adományod, mellyel először lett egy pápa gazdag!<< És amíg szavam ekként rájatámadt, bezzeg a lábát ugyan rázta, verte, nem tom, harag volt-é, vagy lelki bánat. Remélem, hogy vezérem helyeselte az igaz szókimondást; míg beszéltem, megelégedett arccal állt s figyelte. Aztán, amint a szó végéhez értem, karjába fogott, melléhez szorítva s visszaindult, amerre jött, az éjben. És nem fáradt így vinni, bátorítva, míg el nem ért velem az ív csucsára, mely a negyedik völgyre van borítva. Gyengéden tett a híd párkányzatára, vigyázva a meredek sziklaháton, hol elfáradna az őz is, ha járna. És innen egy másik bugyorba láttam. -=- . HUSZADIK ÉNEK A jósok Új büntetésről kell most énekelnem és tárgyat adnom huszadik dalomnak a poklot festő első énekemben. Készen álltam csucsán a hídoromnak lenézni már egész a nyílt fenékig, mely könnyében fürdött a fájdalomnak. S láttam a kerek völgyön jönni végig néma népet, mely sírva járdogála, mint litániák ütemét ha lépik. S hogy arcuknál szemem lejebbre szálla, hát im, csavarva mindannyi csodásan hol melle kezdődik és végződik álla, mellétől arca elfordult viszásan és hátrafelé kellett menni útján (elvéve tőle, hogy előre lásson). Talán a nyaknak bénulása útján volt már, aki így elferdült egészen, de én nem láttam és hinni se tudnám. Ha Isten adja és javadra lészen, olvasó, leckém, gondold el magadban, hogy száraz szemmel lehetett-e néznem, mikor így láttam elfordulva nyakban önnön képünket, és az alfelének hasadékán folyt le a könny patakban! Haj, bizony sírtam, a korlát kövének dőlvén; amit utam vezére meghall s szól: >>Újra úgy téssz, mint más, balga lények? Itt `akkor` él a jóság, hogyha meghal; jajgatni az ellen, mit Isten intéz, lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj? Emeld fejed, emeld és kedv szerint nézz: nézd azt, kit föld nyelt a thébai tábor láttára, mely hökkenve zugta: "Mit téssz Amfiaráusz? eltünsz a csatából?" El is tünt, meg sem állt, e mélybe bukva Minoszig, kitől nincs mentség, ha vádol. Nézd, hátából mellet csinált hazudva. Mert nagyon is akart nézni előre, most hátranéz s hátrafelé visz utja. És nézd amott Tiréziászt, ki nőre cserélte egykor férfiú-mivoltát; és minden hímség elveszett belőle; s aztán sokáig kellett lesni, hol lát párzó kígyót, hogy bottal messe által, hogy újra visszanyerje férfitollát. Hasa mögött Aruns követi háttal, ki Luni hegyén, hol Carrara népe irt erdőt - házuk lenn a hegyre hátall -, lakni a fehér márványok ürébe húzódott, honnan csillagot figyelvén vagy tengert, semmi gát nem állt elébe. S ama hölgy, ki haját elönti mellén, mely hátul van s nem látható tenéked minden szőrös részt egyfelén viselvén, `Mantó`, ki átkutatva száz vidéket ott állt meg végül, ahol én születtem, azért hallgasd meg e rövid beszédet. Amikor atyja meghalt vénhedetten, Bacchus várossa szolgaságba esvén, e nő sokáig bolygott számüzötten. Fönn, szép Itália fölött, a mesgyén Alpok alján, mik Némethont kerítik Tirol fölött, határt köréje metszvén, nyúl Benacus tó. Száz érből merítik vizüket Appenin folyói Garda s Val Camonica közt, melyek telítik. Van egy pont ott középen; arra tartva Trientből, Bresciából, Veronából mindhárom püspök, áldást vetne rajta. Peschiera, szép erősség, sziklatábor ül, szemben Bresciának s Bergamónak, ahol leglankább a tó partja távol. És itt kiárad medréből a tónak, nem fér meg a víz Benacus ölében, a zöld mezőkre száll s beáll folyónak. S amint e víz folyását kezdi épen, Benacus helyett neve Mincio lesz Governóig, hol megszáll Pó vizében. Nem messze fut még, mikor újra tó lesz, mert elterül egy lámpamezőn mocsárrá s nyáron olykor lázával vészthozó lesz. Amint a zord szűz e vidéket járná, lát a láp közt mezitlen szigetecskét, mely mintha árván művelőjét várná. Itt, hol emberi szemek nem keresték, szolgáival megállt, űzni bübáját itt élt és meghalván itt hagyta testét. S a nép, mely szórtan őrzé erre nyáját, ide gyűlt később, mert e hely erős volt a láptól, mely mindenhol fedte táját. Igy lett egy város őse ez az ős holt; s Mantuának hívták róla, ki régen kiszemelvén, megkezdte a jövő sort. És már gyarapodott a népe szépen, amikor az együgyü Casalodit megcsalta Pinamonte e vidéken. Azért mondom, a hírnek szava lódít, ha másképp mondja, hogy eredt e város: hamis hír el ne fedje a valódit!<< S feleltem: >>Mester, szavad úgy sugároz, hogy bizonyában hitem sohse csorbul: más hír aludt szén lesz nekem s homályos. De mondd, e hosszu létánia-sorbul látsz-e még említésre érdemesset? mert lelkem arra mindig visszafordul.<< S felelt: >>Az, kinek hosszura eresztett szakálla barnaszín hátára fut, mikor Göröghon férfitól üres lett (alig maradtak bölcsőben fiuk), időt tüzött ki a kötélvágásra Aulisban, hogy most a hajó kijut. Eurypilus volt és Calchas a társa. Te, ki nagy versem könyv nélkül tudod, tudod, hogy szedtem én is őt rovásra. A másik, ki úgy lesoványkodott, a Skót Mihály, ki mágus-tudományra csaló játékkal nagy fokig jutott. És nézd: Bonatti Guidó jő utána. S Asdente, aki, hogy a kaptafánál meg nem maradt, most már hiába bánja. S hány bús nő, ki tűjénél, guzsalyánál meg nem maradt, s a tündérséget üzte bábukkal és füvekkel, holdsugárnál. De jőjj, érinti már az ég ezüstje a látkört s Sevilla alatt a tengert a holdban ülő Káin és a tüske. A holdvilág már tegnap éjre megtelt: emlékezhetsz, az erdőben bizonnyal nem ártott, hogy előtted fénye felkelt.<< Igy szólt és beljebb indulánk azonnal. -=- . HUSZONEGYEDIK ÉNEK A Rondakörmök Igy hídról-hídra, egyebet beszélve amivel `Komédiám` nem törődik mentünk; és megálltunk a csúcshoz érve, látni a jaj okát, mely fölverődik e Rondabugyrodbéli új bugyornak csodás homályából a híd-erődig. Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak télen a velencei arzenálban, amivel rossz hajókat orvosolnak, ha nincs hajózni jó idő s a gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foldoz a másik, mely már járt az árban, egyik a gálya farát, másik orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet fonja, varrja a vitorlát: úgy itt nem tűz, hanem az ég haragja nagy sűrü szurkot forralt lenn örökre, melynek a partot bevoná salakja. Láttam; s nem láttam rajt' mást, csak körökbe fölvetett bugyborékát a fövésnek. mely fölfuvódott, majd elült pöfögve. És míg szemeim mereven lenéztek: >>Tekints, tekints föl!<< - mesterem kiált s kezei hozzá közelebb idéztek. Hátrafordultam, s mint kinek megárt látni, amitől inkább kéne futni, minden ereje az inába szállt, s nézéstől nehéz neki futni tudni, úgy láttam én is, mögöttünk szaladva egy éjszin ördögöt a hídra jutni. Ah, milyen vad volt az egész alakja! a szárnya tárva, s könnyü, gyors a lába, ah, mint remegtem minden mozdulatra! Egy bűnös volt ültetve a nyakába hegyes, magas vállára, és az ördög megfogni jól, bemarkolt lábinába. S hidunkra érve: >>Nesztek, Rondakörmök, egy tanácsúra Zita városának, visszamegyek még, dugjátok le<< - dörmög. - >>Az kitünő hely! nagyszerűen állnak: csal ott mindenki - Bonturót kivéve! pénzért a `nemből` is `igent` csinálnak.<< S lecsapta - s hátrafordult, visszatérve a szirten; nem volt soha még szelindek olyan gyors, tolvajok nyomába érve. Amaz lefult s görbülve fölkeringett, de az ördöghad a hidon futóban: >>Itt nincsen Szentkép!<< - csúfolódva intett. - >>Itt más a fürdés, mint a Serchióban! Azért, ha nem kivánod horgainkat, maradj csak mélyen a szurokfolyóban!<< S száznál több villát mind feléje ingat az ördöghad s kiált: >>A fejed üsd be! Kinek itt nem muszáj, ki nem kacsingat!<< Szakácsok parancsára a nagy üstbe a kukták, hogy fenékről föl ne szálljon, villával ép így nyomkodják a hust be. S a mester: >>Nehogy egyik rád találjon, guggolj le valamelyik sziklalábnál és paizsoddá az a szikla váljon. S bár engem tőlük sértve, szidva látnál, ne félj, mert ismerem már én e csürhét, mert értem én máskor is ily csatát már.<< És lábai a hídfőt megkerülték; s amint a partra ért a hatodikra, hej, ottan volt ám bátorságra szükség! Mint dühhel törnek a kutyák uszitva a szegényre, ki meg-megállva koldul, úgy tört itt egy gonosz csoport a szikla hídja alól ki mesteremre zordul, de ő kiált: >>Ne nyuljon egy se hozzám!<< (mert a sok villa mind feléje fordul) >>Várj még, te Kampós, nyugton táborozván hallgasson egy meg, jöjjön egy előre s nem bánom, tépjetek, ha tetszik, osztán.<< >>Rondafark menjen!<< - zúgtak nyakra-főre és mind megállott s egy előrelépett és ment duzzogva: >>Mi hasznod belőle?<< >>Hiszed te, Rondafark, hogy e vidéket elértem volna<< - szólt most bölcs Vezérem -, >>s minden fegyvertől lettem volna védett úgy, hogy ég kegye s jó sors ne kisérjen. Hagyjatok! mert az égben úgy akarják, hogy átvezessek valakit ez éjen.<< Igy szólván gőgjének letörte szarvát, úgy hogy a villa lába elé hulla. "Senki rá<< - úgymond - >>ne emelje karját!<< S Vezérem: >>Ó te, ki lapulva, bujva a híd kövei közé kuporodtál<< - szólt hozzám -, >>bujj ki, mert biztos vagy ujra.<< És én kijöttem, látva mily nyugodt már. De a démonok felénk kapkodának: féltem, nem állnak majd adott szavoknál. Mint láttam rég várából Capronának az ellenség közt hitre kivonulva félni csapatját néhány katonának: úgy féltem én, vezéremhez simulva és szememmel szemükről el se váltam, mert láttam, rajtuk semmi rossz se mulna. Villát a lábhoz! - >>Akarod, hogy hátban, megcsapjam?<< - így az egyik sugva dörmög; és mind felelnek: >>Csak csapj neki bátran!<< De megfordulva rögtön az az ördög, aki beszélt költőmmel, közremordult és: >>Nyughass, Tépász, nyughass!<< - rájadörgött. És aztán hozzánk ígyen szólva fordult: >>Tovább itt nincs út, mert a szikla törve s e hatodik ív közepén kicsorbult. S ha beljebb vágytok, menjetek e görbe ároknak partján, s leltek majd egy másik hidat, mely átvisz az alábbi körbe. E perchez épen öt óra hibázik és pont ezerkétszázhatvanhat éve s egy napja lesz, hogy e híd törten ásít. Küldök pár fickót, kik szemügyre véve a szurkot, őrködnek, hogy fel ne bukjon senki - s nem lesztek bántásnak kitéve.<< >>Hejh Szárnyas! Hejh Rugós! Előre - nyugton! s te Mérges!<< - kezdett rendelkezni gonddal - >>s Szemigszakáll lesz káplártok az úton! S Harapós avval a fogféle csonttal s te Főző! és te Körmös! és te Sárkány! És Lóláb még, Vörössel, a bolonddal. Vigyétek e rossz lép körül a párkány fölött őket a másik hídtetőre, mely minden völgynek végigfekszik árkán.<< >>Jaj inkább menjünk egyedül előre, mester, ha birunk! Kalauznak ördög? Magam részéről nem kérek belőle. Oly szemes szoktál lenni: nézd, könyörgök, a foga mindeniknek ránk fehérül s fenyeget kínnal a gonosz szemöldök.<< Szóltam; és ő felelte: >>Sohse rémülj; csak hadd mutassák fehérét foguknak: annak szól ez, ki a szurok ölén ül.<< - S a belső gáton elindulnak utnak; előbb kiöltik káplárukra félöl nyelvüket, hogy ők `valamiről tudnak`. S az trombitát csinál az alfeléből. -=- . HUSZONKETTEDIK ÉNEK Pokoli bohózat Láttam már lovastábor mozdulását, s amint a várakat rohamra víjják hadak pompáját s visszavonulását; láttam, mint dulják földedet guerillák, Arezzo, láttam portyázóikat, amint tornáznak s egymást bajra híjják; miközben csengő csengett, kürt riadt, dobok dobogtak és a várak ormán ahány nép, annyiféle jel gyuladt. De sohsem indult még trombitaformán sem lovas, sem gyalog ily furcsa jellel, sem gálya, melynek csillagfény a kormány. Mentünk a tíz vad ördögsihederrel gonosz egy társaság! de már ez így van, templomban szenttel, csárdában korhellyel. Csak a szurkot néztem, mely forra hígan, hogy lássam a nagy teknőnek mivoltát s a népet, amely égett benne vígan. Mint vízből görbe hátukat kitolják a delfinek, amit jelnek tekint a hajós, partra vinni a vitorlát; úgy olykor itt enyhíteni a kint egyik-másik bűnös kidugta hátát és mint a villám, lebukott megint. És mint pocséta szélén hogyha látád, hogy tartja künn orrát sok csúf varangya elrejtve puffadt hasát és a lábát, úgy álltak itt sürűbben, mint a hangya, de mihelyt arra jött Szemigszakáll, már visszacsúsztak a tüzes folyamba. Ekkor - most is elfog a borzadály - láttam, hogy egyik béka még kikelve marad a vízből, másik visszaszáll. És Körmös - ő volt épen ott közelbe - szurkos hajánál megragadta durván és mint a vidrát, vízből kiemelte. A nevüket már tudtam, megtanulván szavukból, amint hítta egyik ördög a másikat, ujjal feléje szurván. >>Úgy, úgy, Vörös, vágd a hátába körmöd, vágd a hátába! nyúzd ha nyúzhatod!<< a kárhozott nép kárörvendve fölnyög. És én: >>Ó mester, tudd meg, ha tudod, ki légyen e szerenesétlen, ki itten ellenséges kezek közé jutott?<< És hozzálépett a vezér helyettem kérdé, hová való? s az válaszolta: >>Navarrai királyságban születtem. Anyám tevé, hogy lettem úri szolga; apám nagy korhely volt és oly pazarló, hogy ráment földje s minden földi dolga. Tibáld királyt szolgáltam én, de gyarló csalással csak magamnak raktam félre - s itt főlök mióta elvitt a sarló.<< Ekkor Harapós, kinek olyanféle agyar volt mint a vadkannak a száján, hogyan döf az, megkóstoltatta véle. Rossz farkasok közé került a bárány, de Szemigszakáll gyorsan átkarolta, s szólt: >>Félre, amíg én ölelem, várj rám!<< S vezéremhez fordult a szőrös orca, s szólt: >>Kérdezd, amit még kitudni vágyol, míg pajtásom szavát belé nem fojtja.<< S a mester szólt: >>Mondd hát, a szurkos ágyból ismersz-e több itáliai embert?<< S felelt: >>Hol imént kijöttem a lágyból, egy épen ott a szomszédságba hemperg - . bár én is... jaj a villák és a körmök! Jobb volna úszni már a szuroktengert!<< Most Főző: >>Sokra megy már, sokra!<< - dörmög, s úgy fogja meg, izmot lyukasztva, karját a villával, hogy az sikoltva fölnyög. Sárkány meg s többen a lábát akarják megcsípni allul, ámde kapitányuk mérges szemekkel int, hogy ne zavarják. Amint egy percre csönd maradt utánuk, vezérem újabb feleletre hítta a bűnöst, ki még friss sebére bámult: >>Ki az, ki mellől, hol szurok boríta, amint mondod, vesztedre jöttél partra?<< És ő felelt: >>Az volt fráter Gomita Gallurából, ki már biztosra tartva urának ellenségeit kezében, egy követ fútt velük s urát megcsalta. Pénzt vett tőlük és futni hagyta "szépen", mint ő nevezte; s más dologban is gonosz volt szívben, májban és vesében. Vele van Michel Zanche úr, hamis ura Logodorónak; nyelve vásik Sardiniáért a pokolban is. Jaj, nézd, hogy fogat vicsorit a másik többet mondanék még, de tőle félek, hogy körmével varos testemre mászik.<< Csakugyan Lóláb, egyik gonosz lélek csapásra célzott; de az ördögprépost szólt: >>Félre, rossz madár, hol én beszélek!<< - >>Ha vágytok látni vagy hallani még most toszkánit vagy lombardot<< - kezdte halkan a rémült bűnös újra - >>híhatnék most. Csak körmötök ne csüggjön egyre rajtam, hogy ne lennék tőle folyvást ijedten; s én e helyen csücsülve mozdulatlan ki egy vagyok, hetet hivok helyettem csak egyet füttyentek, miként hivóra szoktunk egymásnak jelet adni ketten.<< Felüti orrát Mérges úr e szóra s szól, fejét rázva: >>Halld, minő gonoszság hogy akar visszaszökni lám a tóba!<< S a bűnös, minden szava új ravaszság, felelt: >>Gonosz volnék, ha füttyeim bajtársaimat körmötökbe hoznák.<< S felugrik. Erre megdühödve im felpattan Szárnyas: >>Futhatsz, elszalajtunk, Szárnyas nem fog kergetni lábain, de a szurok fölött röpülve hajtunk, pajzsod a part lesz; elhagyjuk a dombot, meglássuk: egymagad győzhetsz-e rajtunk.<< Most új komédiát látsz, új bolondot jó olvasóm: im Mérges már a jelzett irányba fordult, melyet társa mondott. A navarrai használván a percet, megvetett lábbal kitépve magát a prépost kezéből, egérutat szerzett. Ebben mindegyik hibásnak találta magát, de főleg Szárnyas: ő azért utána szökkent s >>Megvagy!<< így kiálta. Hiába, mert az már a tóhoz ért (túltett a félsz a szárnyon); s üldözője felütve mellét, légbe visszatért. Igy a kacsa, ha ölyvöt lát, előle a vízbe bukkan; s bosszusan a fáradt ölyv visszaszáll megint a levegőbe. Rugós nem bánta, hogy így odébb állott a rab; még örült, a játékot unva hogy veszekvésre új okot találhat. És mihelyt a csaló a tóba kumva lebújt, karmával a társára mászik s birokra száll a parton, szemlehunyva. De éleskörmű sólyom ám a másik, megfogja hogy leesnek mindaketten az izzó tóba, mely mögöttük ásít. Ott szétbékülve a forró degetben kapaszkodnának partra, de hiába, mert szárnyuk szurkos lett, emelhetetlen. Szemigszakáll s a többi most bajába átröpített a túlsó partra négyet horgot vetni a fetrengők hajába. Mindannyi gyorsan a posztjára széledt s halászni kezdett a lépenragadtak összeült, felpattogzott teste végett. S elhagytuk őket, míg ekép mulattak. -=- . HUSZONHARMADIK ÉNEK Az ólomcsuhások Némán, magunk, elhagyva társaságot előttem ő, és én mögötte mentem, mint ahogy járnak kolduló barátok. Aesopusnak meséje járt eszemben: `A béka és egér`; e furcsa párharc emlékeztetett erre nagyon engem. Mert talán több különbséget találhatsz `eb` és `kutya` közt, mint, jól összemérve, e két történet közt találni várhatsz. És gondolat gondolatot cserélve ebből egy olyan eszme született meg, hogy félelmemet megduplázta érve. Mert így tűnődtem: >>Lám ez ördögöknek mi okoztuk a csúfot és a nagy bajt s hiszem, hogy érte ugyancsak dühödnek. S ha rossz szivükhöz járul a harag, majd kegyetlenebbül fognak ránk zudulni, mint a vadász kutyája, ha nyulat hajt.<< S már érzem fürtöm ég felé tolulni féltemben, és fülelve hátrahajlom és szólok: >>Mester, nem jó volna bújni mind a kettőnknek? Rettegek, ha valjon a Rondakörmök hada nem-e kerget? Annyira képzelem, hogy szinte hallom!<< >>Hogyha tükörből volnék<< - így felelt meg -, >>nem tükrözhetném jobban testi képed, mint most, lelkemmel, tükrözöm a lelked. Mert gondolatod az imént belépett gondolataim házába rokonként s egy akarattal velük frigyre lépett. Azért, ha e part lejtőzik fokonként a képzelt hajszát elkerülni véled ez új bugyorba itt, leszállok önként.<< Még e tanácsnak végéhez sem érhet, hát szárnyat tárva jönnek ám előre elfogni minket - jaj mindjárt elérnek! Karjába vont most útam vezetője, mint az anya, ha zajra ébred éjjel és lángot lát felcsapni a tetőre, fogja fiát, fut, dacol a veszéllyel, csak róla gondoskodik, nem magárul, egy ingbe' van, mindene szerteszéjjel úgy szállott le a sziklapart nyakárul költőm, kézzel kapaszkodván a kőbe, hol már a mélység másik bugyra tárul. Malomnak hajtván kerekét előre nem hull gyorsabban hulló víz futása, amikor már-már a lapátig jő le, mint mesterem szállt le a szírtnyilásba oly gonddal fogva engem kebelére, minthogyha fia volnék, nem a társa. S még a fenékig lábával sem ére már a parton láttam az üldözőket fölöttünk; de ő nem gondolt veszélyre, mert a Gondviselés, mely őrül őket az ötödik bugyorba állitotta, nem tűri, hogy elhagyják e tetőket. - Lenn festett arcu népség vánszorogta körül a völgyet, kerülvén a gátat s kínját leverve, lankatag zokogta. Csuhát viseltek, olyatén kabátot, s alacsony csuklyát, jól lehúzva szemre, mint Clugnyban viselnek a barátok. S kívül vakító volt e nép köpenyje aranyozástul; bellül súlyos ólom: Frigyes csuhája ehhez szalma lenne. Ó bús nép, kit ez örök takaró nyom! - Mi a bugyorban balra kanyarodtunk függvén szemünk e nyomorult sirókon s hozzájuk képest, mondhatnám, futottunk. Súlyukkal úgy tipegtek, hogy mi minden lépésnél újabb pár mellé jutottunk. És én, míg síró sorukat tekintem: >>Nézz körül, Mester, hátha szemed lelhet hirest, vagy ismerőset szemeimben.<< És egy, ki érté a toszkáni nyélvet mögöttünk: >>Lassan lépjetek!<< - kiált már. - >>Te, aki itt jársz, nem viselve terhet, tán tőlem kapod meg, amit kivántál.<< S szólt költőm hátranézve: >>Várd meg őket és lépést tartva, vélük egyiránt járj!<< S láttam, hogy két árny sietést erőtet mögöttünk, arcon, s lélekben; de terhük s a szűk ut késlelé a sietőket. Amint elérnek, szemük rajtam elcsügg, összenéznek, mint valamely csodára s egymáshoz szólnak - szótalan figyeljük - >>Ez élni látszik