Eötvös József: A zászlótartó ---------------------------- I. Gyásztérein Mohácsnak Megszűnt a nagy csata, Tört vértek s fegyverek közt Fekszik sok dalia. S hol annyi bátor küzdött, Oly sok szű vérezett, Az esti szellő sóhajt A gyászmező felett. Ébren csak egy vitéz még Az ezerek közül; Romján a dúlt hazának Csak ő tekint körül. Vér foly le homlokáról, Széttörve fegyvere, Egész csak még a zászló, -- Ezt tartja hős keze. Ezt tartja és körűlnéz Számitva társait: És lám egy sem hiányzik, Mind, mind jelen van itt. Ki reggel véle jött el, Mind megmaradt helyén -- Keblében mély sebekkel, Szenny nélkül fegyverén. S ő föltekint az éghez: ,,Légy áldva, Istenem! Sok bajnokunk veszett el, De Árpád népe nem. A nép, mely ily csatát veszt, Mely halni így tudott, Feltámad még a sirból S még egyszer élni fog.'' Így szól, és most tovább megy A pusztult téreken; Már csak lépése hangzik S a táj csendes leszen. II. Mély völgynek rejtekében Áll egy magányos lak. Fölötte zúg a fenyves, Alatta a patak. A völgy körül a Mátra Magaslik ég felé, Miként ha nagy falával Nyugalmát védené. Felette tiszta égnek Borúl el kárpita, Áldásként öntve fényét A völgy virágira. S mig lenn a messze síkon Naponként harcz zajog, E tájnak nyugodalmát Csak ha a lomb susog -- Zavarja, -- s zúgó csermely S madárkák éneke. Itt élt régmúlt napokban Egy tisztelt remete. Nyugodtan, mint e bérczek, Tisztán, miként ege, S magányban, mint a csermely. Így folyt el élete. Hajdan, ifjabb korában A dalia nevét Jól ismeré az ellen, S hatalmas fegyverét. S a hon, mely nem felejti Győzelmes bajnokát, Sokszor babérral fűzé Körűl hős homlokát. De hogy leszállt Mohácsnál E honnak csillaga S nem volt miért csatázzon A bátor dalia: E völgy nyugodt körében Rejté el bánatát; Szivét a bú emészti, A rozsda jó vasát. Most agg, hosszú napokban Sok évek folytak el; Haja galamb-fehér lett, -- Nyugodtabb a kebel. S miként ha hó takarja A hervadt téreket, Csak itt-ott áll egy kóró A jég-lepel felett: Úgy hosszu életének Nehéz keservibül Csak itt-ott még egy emlék, Mely néha felmerül. De ha távol falukból A nép hozzája jött S az agg letérdepelve A feszület előtt, Éghez emelt kezekkel Könyörgé istenét, Hogy el ne hagyja veszni Letiprott nemzetét; Hogy el ne hagyja veszni A szép magyar hazát, Hogy el ne hagyja veszni Nagy Árpád magzatát: Akkor sejdíti néha Az ájtatos tömeg, Hogy bár e fej megőszült, Hogy bár e kéz remeg, -- De egy iránt még ifjan Hevűl ez agg kebel, Szemén a könnyek érte Még nem apadtak el. III. Igy múlt a hosszu élet; Kifáradt a kebel, Mit rég sejdit, most érzi: Hogy végre menni kell. S kiket sokszor szavával Vigasztalt bú között, Még egyszer összegyüjti A kis kunyhó körött. ,,Oh légyetek üdvözölve Még egyszer, jámborok, Kit terhes életemnek Baráti voltatok. E hosszu földi pályán Végig kisértetek, Oh légyetek üdvözölve Utolszor, hív sereg! Egy kincset rejt e kunyhó. Mig ifjabb volt karom, Megvédtem; éltem eltelt; Most már rátok bizom.'' Igy szól, s megy kunyhajába S egy zászlóval kilép; Terhétől karja reszket; Bámulva áll a nép. ,,Im kincsem! szebb napokban Királyom bízta rám, -- Közötte száz veszélynek Mohácsnál hordozám. S sok évig a kunyhóban Őriztem kincsemet. Im itt van, szenny nem érte E szentelt színeket. Büszkén lobog, mint egykor Győzelmeink alatt; Sok elveszett Mohácsnál, De zászlónk megmaradt. Mátyás fényes lakában A félhold űl Budán, S új zsarnokok jöhetnek A zsarnokok nyomán: De míg e zászló meglesz S élnek emlékeink, Nem fognak eltiporni Győzelmes ellenink. A hosszu éj után a Napnak kell jőnie, És a korány fuvalma Fölébred majd vele. S ha kéz lesz, mely e zászlót Fel birja tartani, E szellő a redőket Ki fogja bontani. És újra kardot fognak Az elszokott kezek, Melyek lánczot viselve Megerősbültenek. S megtisztul a töröktől Budának szent fala És újra ön-hazánk lesz, Mi börtönünk vala. De hol van a ki tartsa Vészek között, a kéz? Hol van ki, védni birja Zászlónkat, a vitéz?'' Szólt -- s ím, a mint körűlnéz, Száz kar emelkedik És száz ajakról egy szó - - - Mind, mind ajánlkozik: ,,Kevés egy élet, egy kar, E terhet hordani, De mindnyájunkra bízzad, S meg fogjuk tartani.'' S a melyet elbocsáta, Száz kéz ragadja meg A zászlót s most közöttük A 'nép' felett lebeg. Ő látja, s megnyugodva Csukódik bé szeme: Hisz zálogát jövőnknek Jó kézbe tette le! (1863) . Eötvös József költeményei ========================= A megfagyott gyermek -------------------- Ily késő éjtszaka ki jár Ott kinn, a temetőn? Az óra már éjfélt ütött, A föld már néma lőn. Egy árva gyermek andalog, Szivét bú tölti el; Hisz az, ki őt szerette még, Többé már fel nem kel. Anyja sírjára űl, zokog Az árva kis fiú: ,,Anyám, oh kedves jó anyám! Szivem beh szomorú! Mióta eltemettek itt, Azóta bús fiad. Nincs a faluban senki most, Ki néki csókot ad; Nincs senki, a ki mondaná: Szeretlek, gyermekem! Puszta a ház, hideg szobám, Nem fűtenek nekem. Melléd temetve én is itt Miért nem nyughatom? Szegény és elhagyott vagyok, Hideg a tél nagyon!'' Az árva búsan zengi így Kinos panaszait; Felelve rá a téli szél Üvöltve felsivít. A gyermek fázik, könnyei Elállnak arczain; Borzadva néz körűl; de itt A holtak hantjain Mély nyúgalom uralkodik; A csend irtóztató, Csak szél sohajt a fákon át, Sziszegve hull a hó. Fölkelne, jaj! de nincs erő; Lankadva visszadűl A kedves dombra, -- felsohajt, S mély álomba merűl. És im az árva boldogúl, Jól érzi most magát: Elmúltak minden gondjai; Az álom hív barát. Szive még egyszer feldobog, Mosolyognak ajkai; Csöndes-nyugodva alszik ott, -- Meghaltak kinjai. (1833) Holdvilág --------- Ha a nap leszállva eltűnt, Mint egy fényes képzelet, S a sötét éj fátyolával Elterűl a föld felett: Szívesen andalgok akkor A harmattelt réteken, És a hallgató természet Nyúgodalmat ád nekem. Mint ha aggnak homlokára Hint ezüstöt az idő, S nyúgodalmat nyer végtére A sokáig szenvedő: Úgy talál e föld nyugalmat, Ha a nap lement, És a holdvilág magasról Rá ezüstöt önt. (1834) A nyugalom ---------- A keresztnél méla csendben Űl a remete, A homályos erdőségen Függ tekintete. Mint mikor, ha béke lészen Hosszu harcz után, S fehér zászlókat tüzünk ki A várak falán: Úgy ez aggnak homlokán is Már felvonta rég Fehér színü lobogóját A szent békeség. A keserv vezette egykor Az ifjút ide, És e kunyhó szűk körében Folyt le élete. Most nyugodtan visszanézhet Múlt korára ő, Mint egy védfal áll előtte Az elmult idő. ,,Hála néked üdvözítőm, -- Így imádkozik -- Hogy elmúltak a keservek, S szívem nyughatik. Mindazok, kiket szerettem, Régen nyugszanak, S kínos vágyim, s a reménység Már nem bántanak. Mint a lombveszített tölgyfa Állok mostan itt, És a vész, bármint dühöngjön, Fel nem háborít.'' Mély gondokban elmerűlve Űl a remete, Fájdalom és öröm nélkül Hallgat érzete. A kunyhóhoz víg kedvében Gyermek közeleg, És az aggot tisztelettel Így szólítja meg: ,,Áldj meg engem, szent remete, Hogy boldog legyek! A faluból jöttem hozzád, Eprekért megyek. Im rózsákat hoztam néked, Nemde szépeket? A szomszédok is csodálják Kicsi kertemet.'' Az agg férfiú megáldja A jó gyermeket, S ez, rózsáit általadva, Vígan elsiet. Némán űl az agg sokáig, A rózsákra néz, S rég lecsillapúlt szivében Feltámad a vész. Visszagondol szebb korára, Hol gyönyört igért Neki is a gazdag élet, Mint küzdelmi bért. Hol a lyányka bíbor ajkkal Szerelemről szólt, S elmerűlve nézetében Ő is boldog volt. Régen elvirúlt tavasznak Szebb virágira Gondol vissza - s egy nehéz csepp Húll rózsáira. (1834) A sajka ------- Egy sajka lejt magánosan A néma tó felett, Messzünnen által-hallani Lapátütéseket. S ime most hangosb az ütés, A part felé közelg, Hol a habok tajtéka közt A holdvilág enyelg. S egyszerre csend uralkodik Megint az éjtszakán, Elérte partját s ott pihen A hosszu út után. Ekkép haladsz te, árva szív, Homályos útadon; Majd egykor megpihensz te is Nem ösmert partokon! (1835) Dalnok és király ---------------- Szélvész üvölt, -- a tenger Egy sajkát zúg körűl, Rajt' egy öreg király és Egy ifju dalnok űl. S mig korona övedzi Az aggnak ősz haját, Még fris babér az ifju Redőtlen homlokát. ,,Mit ér mostan hatalmam, -- Szól búsan a király; -- Ki annyi harczban győzött, Dicsetlen sírt talál. A nép könnyen felejti Meghalt királyait, Csak a ki jutalmazza, Említi tetteit.'' ,Isten veled szerelmem! -- A dalnok énekel; -- Isten veled örökre, Ifjadnak halni kell. Ha majdan énekemnek Ismétled hangjait, Gondolj reám is akkor, Ki némán fekszem itt. Elég gyönyört találtam, Ne sirj, oh kedvesem: Szerettem, énekeltem, És ez elég nekem.' S a tenger inkább ordít, A szél inkább fütyűl, A sajka szirtre vetve, Törötten elmerűl. -- Megszűnt a vész, nyugodtan Áll a tenger megint, A holdvilág felkelve, Reá ezüstöt hint. A dalnok fris babérja Fenn úszik tükörén: Az aggnak koronája Temetve fenekén. (1835) A tokaji hegy ------------- Egykor lángokat vetettél, Ősz tető, most vesztegelsz, És kiégett köveidben Szőlő-fürtöket nevelsz. Mégis jól tudod, mi voltál, Híven érzed, a mit rég: Régi lángod, régi fényed Boraidban most is ég. Képed ez, te árva nemzet, Mely elvesztéd fényedet; Oh, de mondd, hát könnyeidben Lángol-e még szent tüzed? (1838) Bucsú ----- Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim s bánatim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek; Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon! Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérczeid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bércz nekem? Hazát kiván, hazáért ver szivem. Az ég egy kincset ád minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a franczia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar; Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, S egy köny beszél hazánk nagyságirul. S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sirköve hazámnak temetőjén, S ráirva mind, mi véle elveszett; Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát. S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, De áll a tér s nem vész a fájdalom. S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó? S oh én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, Él még a sír felett is egy remény. És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltünt ismert bérczid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked; Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon! (1836) A befagyott Visztulához ----------------------- Eljött a tél s rossz napjaid, Befagytál, szép folyó! Jégláncz szorítja testedet S fehér sírtakaró. S kevélyen jár a gaz csoport Szent árjaid felett, Lábbal tiporva kínodat, Felvágva kebledet. Te némán állsz, s már hirdetik Örök halálodat, Már zsarnokid szined felett Építik házukat. De éjtszaka, ha némán áll Az elhagyott határ, Mozogni kezdnek habjaid. Tavasz közelg-e már? Közelg! Oh ébredj, nagy folyó! Emeld hullámidat, Im a mező már zölden áll, Törd széjjel lánczidat. És zúgj tovább örömtelin, Győzelmed fényiben; Nincs több, ki mostan merne még Tiporni kebleden. (1838) Remélj! ------- `Máriához` Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd; Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked; Mi könnyen ismer szenvedő kebelre, Mi biztosan a szív, mely szenvedett! S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem, Mit nem gyanít a zajgó néptömeg, Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem, Bút, bánatot, mit ők nem értenek. Mert, lám, szerettem én is szép napokban, Szerettem hőn, hivebben nem lehet; S én is csalódtam, s néma bánatomban Én is elátkozám az életet. S egy szív, ha volt, mely szívemet megérté, Mely értem érezett, egy hű kebel, Már rég pihen, s a néma sír fölébe Az elhagyott hiába térdepel. Magam vagyok. Ifju és elhagyatva E nagy világon, hol szeretni kell. Ki bánja ezt? ők sorsomat irígylik S e puszta fényt, nem ismert terhivel. Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak, S ha kedv derűl fel néha arczomon, Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet, Mert nem remélhet annyi sírokon. Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz, Kit gyermekek mosolyganak körűl, Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te? Ki még szeretni tud, az még örűl. Oh nézd a rózsafát, téli napokban Oly búsan áll, virágtalan, komor; De zöld borítja újuló tavaszszal, És száz virágtól vídám a bokor. S e szív, mely hajdan elragadva érze, Mely forrt, feszűlt gyönyör érzelminél, E szív ne vetné messze téli álmát, Ne hajtna új virágokat? -- `Remélj!` (1838) Álom ---- Egy álmot álmodék régmúlt napokban, Csodásan bájost s mélyen kínosat. Magam valék, megnyílt az ég felettem, Leszállt egy angyal fényes távolából S fejemre tett egy rózsakoszorút, Oly illatost, olyan virágozót, Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét: `Szerelmet adtam, jó ifjú, neked.` -- Így szólt az angyal, bájjal rám tekintve. S míg ott ülék gyönyörnek érzetében, Hervadni kezdtek a nyiló virágok, A zöld levél sárgulva húllt alá, S tövis-koszoru vérzé homlokom, Hogy szívem már nem birta kinja terhét: `Szerelmet adtam, jó ifju, neked.` -- Így szólt az angyal, búsan rám tekintve. Oh álom volt a rózsa s a tövis, Álom, mely többé vissza nem jövend. (1839) A nap mikor... -------------- A nap mikor leáldozik, Pirosan áll az ég határa, -- Mohács- s Budánál vérezél, Magyar! -- hazádnak alkonyára. Az éj ha jön, oly bús a táj A kelő hold halvány világán, -- Mikor e honra éj borúlt, Félhold mosolygott pusztulásán. De hajnal jő a hold után, S ragyogva új nap kél egünkön; -- Leszállt a hold, s mért nem ragyog Hát új nap ismét nemzetünkön? (1839) Szerencse s nyugalom -------------------- Nyugodt a táj: a tél hófátyolával Rég elborítá messze téreit, A csermely áll, zajos hullámzatával Nem mossa többé puszta partjait. Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon, S mely rajta énekelt, a víg madár Rég hallgat, s a kihalt, hideg világon Virágtalan, de nyúgodt a határ. Nyugodt, mig a tavasz első fuvalma A csillogó mezőn végig futott, Egy délen át a nap-meleg hatalma A téli tájon győzve elhatott. S im újra felriad ezer szavával A nagy természet álmai után, A csermely felzúg, olvadott havával Patak rohan a hegynek oldalán; A jéglepelt egy napnak olvadása Elvonta, szinlett nyúgalom helyett Feltűnt az elmúlt ősznek hervadása S a pusztaság a barna föld felett. S a nyár ha jő virágos köntösében, Mi bájoló a messze láthatár; A föld világosabb, zöld rejtekében Gyönyörről énekel minden madár; Az ágak nyögve föld felé hajolnak, Nem bírva többé édes terhöket; A csermely zúg, virágok illatoznak, S örömzaj tölti a természetet. Örömzaj, -- míg az ősz első ködével Homályt borít a színes táj felett, S téli halált hirdetve jégszelével, Egyszerre elront annyi életet. Sárgán lehúll a lomb sötét tövéről, Eltűnt az illat, a virágozás, A fecske messze száll e bú helyéről, S csak csend marad, csak őszi hervadás. `Elvíra!` lám ez keblünk nyúgodalma, Ez a szerencse, melyről álmodál; Azt feldulá egy nyájas nap hatalma, Emezt egy dér -- és elhervadva áll. Biztos csak egy: sorsodnak változása, Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség; Minden tavasznak eljő hervadása, És a nyugalmat vész követte még. (1839) Elvírához --------- Szeretlek! -- oh vagy mért ne mondanám ki, Mit évekig kinosan érezék, Mi szívem átka volt, szívem reménye, Vigasztalóm, s mi által szenvedék! Szeretlek! -- Vagy nem hordozám-e eddig Hallgatva súlyos bánatterhemet? Vagy hallál egy panaszt? vagy csak gyanítád, E szív hogy érted annyit szenvedett?! Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte, Tovább nem bírja e szorúlt kebel, A szív feljajdul hosszu bánatában, A seb kitört, most hadd vérezzek el! Oh én szeretlek! -- Ajkaim kimondák, Gördűlt a koczka, melyen éltem áll, Űzz bár magadtól, veszszenek reményim, Kimondhatám, -- és te kihallgatál! A bánatot, mely keblemet gyötörte, Már nem magamba rejtve hordozom. Ha bár érezve nem, megértve hangzik, Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom. Te érteni fogod, ha elragadva E lant keserveimről énekel, Te érteni fogod ajkamnak átkát, Megérteni, mért vérzik e kebel! Megérteni, hogy ifiú koromban, Hol annyi szép remény mosolyg felém, Öröm helyett csak bánatot találván, Csak a keserv gyönyörjét éldelém! Megérteni e szívet bánatában, A mit reméltem, s a mit szenvedek; S ha majd a nép megindúl szózatomnál, Titkon elmondani: `én értelek!` Oh, hadd remélnem! És ha jobb napokban E vészhányt szív majd megpihenhetett, Ha csak egy név maradt meg életemből, S talán egy áldás sirhalmom felett; Ha boldogabb utódok majd kivítták, Miért korunk hiába küzködött, S ha visszanéznek hálás érzetökben: Tán megneveznek a dicsők között. Vagy ha felejtés díja életemnek, E gyermekábránd ha nem létesűl, S mint életemben elhagyatva álltam, Úgy elhagyottság lesz a sír körűl: Te ne felejts el sírom éjjelében, Gondolj reám, ha majd már nem leszek: Czélom magas vala, bár el nem értem, S dicső, vagy névtelen -- `szerettelek!` (1839) Végrendelet ----------- Ha majdan átfutottam Göröngyös útamat, S hová fáradtan érek, A sír nyugalmat ad: Márvány szobor helyébe, Ha fennmarad nevem, Eszméim győzedelme Legyen emlékjelem. S ha majd kijőtök néha S megálltok síromon, Zengjétek el a legszebb Dalt néma hantomon. Magyar dalt, lelkesítőt, Melynél a szív dobog, Tán halva is megértem, S keblem hevűlni fog. És sírjatok egy könnyet Barátotok felett: Dalt érdemelt, mert költő, Könnyet, mert szeretett. (1848) .