Janus Pannonius Mikor a táborban megbetegedett Táborozom költő létemre, s nem remegek ha Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány; Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el, Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm. Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus, Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat, Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője, Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka. Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet, Nem volt sápkór és fojtogató köhögés; Akkor még vadonok csendjében élt a halandó, S meg nem támadták erdei dúvadak őt; Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta, Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep. Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből, Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket; Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt; Nem járták az arab kikötőket még a hajók, s nem Hoztak a tengeren át illatozó rakományt. Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok Nem kurtították úgyis arasznyi utunk, És ha az aggastyán végső órája közelgett, Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt. Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét; Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter. Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta, Láncraveretve örök jégsivatag közepén; S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt, Csúnya hibát követett el maga Herkules is. Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is. Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét, Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó! Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz Arcú Vérontás táborozik ma velem. És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt. Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt, Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni, S almát szedni a fák roskatag ágairól. Többen mondták már: "Vess számot erőddel is, újonc! Mily vészes hevület hajt ide esztelenül? Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyroszi rokkán, S Herkules izmos két marka között a guzsaly, Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal, S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele." És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam, Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem, Testem olasz földön vert páncéllal boritottam, Vértben vért ellen víni vitéz viadalt. Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem, Hős haditetteimért itt a magas jutalom. Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni, Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon. Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból, És hallom vacogón összeverődni fogam. Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek, Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem. Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal, Bár azokat később sorra a földre dobom, Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya, Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog. És ez a lopva növekvő láng nem húny ki azonnal, Mint az a másik, amely falja a száraz avart; Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben: Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú! Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád? Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon? Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom, Tengert árassz rám oltani lángjaimat! Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló. Nessusnak vértől csepegő ingével a testén Herkules égett így egykor az Oyta hegyén. Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes? Bűntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer. Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek, Óvjátok legalább addig az életemet. Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még, Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem. Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok Ész és ifjúság, kellemes orca s alak. Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem. Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös Bánata egyszersmind bűne bocsánata is. Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon Atropos és szavaim messze sodorja a szél. Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből Napjai fogytával lelkem is elmenekül. Ó, kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők! Ó, kristálypatakok, zöldbe borult ligetek! Együtt távozom innen az édes napsugarakkal, S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem! Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen, S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen! Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb, Hogy temetésem előtt elragadott a halál. Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned? Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol? Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy Lelkem legvégső óhaja álljon azon. Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű, Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette, Hol nimfák járják ünnepi táncaikat, Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat, És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn. S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban, Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen: Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység, Rosszakarat, kíméld hült porait legalább! Kálnoky László fordítása . Janus Pannonius Siratóének anyjának, Borbálának halálára (Threnos, de morte Barbarae matris) Jékely Zoltán fordítása Mért síránkoznék? Új kínra akadhat-e gyógyír? Holtan fekszik anyám és a szemem csupa könny. Nékem azért ez a nap gyásznap, bármeddig is élek, Borzasztó emlék s könnyesen ünnepelem, Tartson fogva akár vad Líbia hősivatagja, Északi sark jegein éljem is életemet, Mert valahányszor a gyors esztendő körbecikázik, Felszaggatja sebem újra meg újra e nap, Őt megidézi nekem, siratom gyermek-kegyelettel És sírjára teszem bánatosan koszorúm. Éjszinü, bús felségjelvényeid, íme, december Vészteljes tizedik napja, elédbe teszem! Nékem már feketébb léssz minden nagy hideg éjnél, Bármi pazar-ragyogón sütne reám a napod. Bezzeg most se sugárzol az égen szívviditóan, Zordon gyászpompád összeszorítja szivem. Sűrü sötét felhő elzárja a mennyet a naptól, S ködbeborulva remeg leple alatt a világ. Illik is éppen e gyász az ilyen szomorú temetéshez! Nem tűr meg ravatal tündökölő ragyogást. S ezt nem eső-felhőkkel vemhes Auster okozta, Vélem e szél versenyt sírta a jajjaimat. Ámde te, sebző ártalmak hava, szörnyü december, Mért is mérsz te reám álnokul annyi csapást? Túl kicsi volt-e a seb, mit, sírba ragadva Gaurinót, Rajtam ütött a fogad? Most, ime, új sebet ütsz. Sürgeteg év kétszer hat gyermeke közt az utolsó, Gyűlöl az emberi nem, gyűlöl az ég maga is! Hosszura nyújtod az éjt, hogy kárát vallja a nappal, S csak rövid ösvényen hajtod a nap lovait; Lomha, konok hideged szomorítja a szürke világot, Elpusztítva vetést s lombot a berkek ölén. Zöld legelőt a mezőn nem lelnek a hóban a nyájak, S vígan a cserje között nem fütyörész a madár. Műved az is, hogy a vad, dúló-rabló-hadu ozmán Jég boritotta folyón játszva jöhet mireánk. Téged a régi világ mint nemtőt tisztel, a balga, Ám te a síri világ szentje vagy: hádeszi lény. Ostobaság e dühödt siralom: nem a hónap a vétkes! Forgó földtengely hajtja a fürge időt. Csillagképek, akiktől függnek az emberi sorsok, Vád egyedül titeket érhet a könnyeimért. Döntötök, égi erők, ti az életen és a halálon, S minden e-földi dolog bennetek áldja okát. Míly örömöt, fura kéjt éreznek az istenek, égre Függesztvén ártó kósza tekék rajait? Ó, hisz a rossz nyavalyák úgyis folyvást fenyegetnek, Sorvadt testünkből illan amúgyis a lét. Nos, ha a csillagok ott a halandó lény veszedelmét Célozzák -- mért nem puszta mező csak az ég? Kárbavesz, ó társak, szavatok, nincs búmra ma vígasz, Hagyjatok: egyszer tán megjön idővel az is. Frisskeletű haragot nem könnyü eloltani szóval, S új seb nem bír el orvosoló kezeket. Jaj, de szivemben a seb mélyebb, semmint sok idő is, Bármíly hosszu legyen, balzsamot adna reá. Egyeseket ha talán megbotránkoztat a gyászom, S azt mondják: a szivem túl puha asszonyi szív -- Elfeledik nyilván az erős természeti törvényt, Hős daliák kegyelet-könnyeit elfeledik. Marcius ádázul sietett Rómát letiporni, Ám esdő szüle-szó elcsititotta dühét. Hesperiába futott űzött Sertorius egykor, S minden gondolatát ott is az anyja tevé. S két Siculus-testvér vállán hogy vitte szülőjét, Míg gyilkos parazsát köpte az Etna-gigász. Spártai ikreken is túltettek az argosi ifjak, Mert anyjuk kocsiját hámba befogva vonák. S nemcsak anyát s apát tiszteltek a régi világban, Dajkának szintúgy járt szeretet, becsülés. Zajló háboruból Bajetát kiragadta a fríg hős, S egy Latium-beli rév máig is őrzi nevét. Acca hirét ragyogón örökíti a római naptár, S nőstényfarkas alatt asszonyi név lakozik. A tejadó kecskét Jupiter nem az égre emelte? Csillag alakjában tündököl ott nemesen. Bacchus hálajelét nem hirdetik ott a Hyadok? Májusi éjek egén nem ragyog ott a Bika? Senki se mondja tehát, hogy a drága szülői halottnak, Hogyha magas kort ért, gyász, siratás sose jár. Évet, időt sohasem tart számon a hű szerető szív, Nem fog a kor sohasem drága szeretteiden. Könnyeim, édesanyám, lelkem, ki a hatvanadikban Múltál el közülünk, tartsam-e vissza talán? Engemet áldott méhedben, jaj, nemde te hordtál? Tízszer telt meg a hold s tízszer apadt azalatt. S tán a nehéz vajudás könnyen széttépi a tested, Hogyha Junó maga nem védi az életedet. Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted, S emlőidre tapadt kis csecsemő-ajakam. Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben! Egyetlen fiunak jár csak ilyen szeretet. S lám, nem acsarkodtak rám bátyáim, noha nyilván Kedvenced voltam -- senki se mart irigyen. Jósjelt hord a gyerek s az anyákban jóstudomány van? Vagy tán kései sarj köt le szülői szivet?... Majd, mihelyest biztos lábbal járhattam a földön, S abbahagyott nyelvem gyermeki selypegetést, Máris okos fejemet te nemes tudományra befogtad, Hogy ne pazaljam honn tétlen a drága időt. Mind ami hasznot néked a gyapju szövése hozott volt, Iskolamesteremet gazdagitotta csupán. S éppenhogy belekóstolt lelkem a szép-tanulásba, Már a tehetségnek adta tanújeleit. Majd amikor bátyád az olasz tájakra leküldött, Vélve, hogy ott Múzsák hű követője leszek, S laktam költségén a velencei városokat, míg Éves körpályát járt tizenegyszer a nap, Ó, hogy epedhettél érettem a hosszu időn át! Félelem, ó, hányszor tépte szülői szived! Ám miután az olasz föld visszaadott a hazámnak, S, ifjan már, a fiad főpapi székbe került, Volt-e öregséged szakaszában egy otthonod oly jó, Mint amikor néked házam adott fedelet? S itt is örömszerzés volt mindig a célod, a gondod, S csak fontad remegő kézzel a lenfonalat, Míg Clotho neked is megfonta, kimérte a végső Szálat s tudta, hogy azt csakhamar elnyesi már. Összefutott a rokonság nyomban, hallva a gyászhírt, Jött a sok asszonynép, szűk vala már a szoba. Ríttak a kis rokonok, kikhez szerető anya voltál, Lányod is ott zokogott: sírva fogá be szemed. Én pedig asszonyi jajt csevegőn igyekeztem elütni, És alakos nyugalom ült a vonásaimon. Tudtam: az én panaszom csak a kínjaidat gyarapítná, Sóhajtásaidat hát ne növelje jajom. Haldoklásod alatt se feledted: az édesanyám vagy; Nem fáj, suttogtad, semmi, ha itt a fiad. Elboruló szemeid keresőn orcámra tapadtak, S mindvégig nevem is ajkaidon lebegett, Míg lelked végűl az üres levegőbe kiröppent S cserbenhagyta kihült tested a hő nyoszolyán. Jaj, most hagysz el, anyám, amikor már jól megy a dolgom, S várna a békesség és a derüs nyugalom! Élte virágában láthattad a gyermeked immár, S gondtalanul telt-múlt életed alkonyata. Gyámolitott hajadon hugaid most gyámtalan árvák, Kárát vallja e nyáj, hogyha te nem vezeted. Most már zsenge fejük sok szép tanulásra ki fogja? Őrzi-e más, ha te nem, szűzi erényeiket? Ím, ez az emlékmű nagy fájdalmunkra bizonyság: Nem tágas sírbolt, mesterek ércremeke, Sem szép mauzoleum, mely égre tör épületével, Nem márvány-obeliszk, mely a zenitre ivel: Tömjén-illatozás s a zsolozsmák kórusa ez csak, Gyászdalok és remegő, bús siratók jajai. Nagypompáju menet gyásznépe előzi koporsód S templomtornyokban tiszta harang szava kong. Oltárok százán százszámra lobognak a gyertyák, S mindenik egyházban zengnek a rekviemek. Én papi gyászpompát öltök fel s így mutatom be Sírhalmod mellett misztikus áldozatom, Bár bizonyos, hogy a boldogok országába kerültél, Hogyha a jámborokat várja e szép jutalom. Bűntelenűl éltél, rendben végezted a munkád, Isten- és embernek hűn megadád, ami járt. Holt urad emlékét őrzéd; ím, erre bizonyság: Nem tetted le sosem özvegyi fátyolodat. Attól fogva huszonháromszor jött az esős ősz, S téged, mint legelőbb, özvegyi gondba talált. Ős quiritek földjén eme példás özvegyi létért Nyertél volna bizony ritka erény-koszorút. S példás életedet méltón fejezé be halálod: Holta se rossz, akinek élete emberi volt. Megcselekedted mind, mit a szent törvény csak előír; Nyitva a börtönöd, ím, csillagos égbe repülsz. Ég veled, édesanyám, szent asszony, mennyei polgár! Védje tovább is imád botladozó fiadat. S újra találkozzunk, amikor majd jő az itélet, Angyali harsona szól s zendül az ég meg a föld. Addig aludj csak, anyám, megháboritatlan a sírban, S csontjaidon ne legyen súlyos a kripta köve. (1463) .