Móricz Zsigmond ................ MESE A ZÖLD FÜVÖN 1. A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta nem kaptak semmiféle fizetést, avagy zsoldot. Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utánanézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld füvön legelő csordákból és ménesekből. De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában, s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben, s bő lakomát sütöttenek egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt. Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos dolmányokon, s míg éhesen várták a hús sültét, keserűen emlegették a magas hatalmakat. - Ha őfölség akasztófátúl vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! - mondta búsan egy varnyúbajuszú csöndes magyar. - Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek vagyunk, s éhhel kell vesszünk - dörmögte a másik vitéz lomhán. - Bezzeg sok vérünk hullásával jó volt, hogy szolgáltunk az vár megszállásakor és azutátul fogva! - Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestül ki kell mennünk az nagy éhség és nyomorúság miá! - Örökös búdosásra!... Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó. - Zalavárott száz hajdúnak kellett vón lenni, de mikor meggyütt az német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelős kaput fel akarja vonni, asszonyokat kell segítségül híjnia, mert férfi nincs kéznél. Öregebbek bólogattak. - Nem is lehet immár császárt, király szolgálni. Minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem lopnak, hanem pénzrül pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is sokat osztanak közikben. - Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrizetni, sok vitéz ember leli meg kenyerét ebben az országban. - Bizony, ha ez sem volna, egyszer csak nékikeseredne a vitézlő nép, és elszánván magát, akár éhen, akár kötélen, neki már mindegy! S oly dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka búzával nem cserélne fel űfelsége! - Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett. - A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan közülük, mikor őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik fel. Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült a sovány tulokhús, amit így őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb a koncot. Lassan mégis falatozni lehetett, s evés alatt elcsendesedtek. Telihold volt, s az égen apró felhők kergetőztek. - Lesz eső? - Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíja a vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja. - Hajnalra lesz eső. - A lehet, mert akkora mán kiönti a mosdóvizet... - Sokat tud kend, Miklós vitéz. - Hát sokat jártam, tapasztaltam. Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind lehasogatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig, s lomhán nézett messze, a telihold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre. Bajsza hosszan lógott le, s németesen volt sodorintva, kenő nélkül, sűrű szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a tyúkborító kas a kotlóst. - Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok - kezdte újra a varnyúbajuszú s zsíros száját törülgette -, mert nincs bor. Ha bor volna, bezzeg többen jönnének. - Hagyjátok már az unott nótát - szólalt meg hirtelen méreggel Miklós vitéz -, inkább mesélek egyet... - Hallgassatok mán - kiabáltak többen -, Miklós vitéz mesél. - Zabolát a nyelvetekre! - Csend a harasztban! Lassan lecsendesedtek, s szép karikába hevertek a fatörzs körül, és Miklós vitéz így mesélt: - Magam sem tudom mán, hol volt, Ókespurgába vagy Magdapurgába, de németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: "Fiaim, mink csak azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jóasszonyszemélem szívét gyötreni." Megértettük a szót, meg is fogadtuk. Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van, és minden házon olyan kapu, mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant, amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadulni; persze voltak köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus bal szemét is kilopták volna, így aztán mégiscsak megvoltunk valahogy telelőbe. Hej, ott esett velem a legfajinabb istória... Lányeset... Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátul, mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket meg a fiatalasszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk, a legbelső házba meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy csak egyet is látott belőlük. Haj, micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy lánynak. Olyan kezem-lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak, de hát egy szót se tudtam németül, osztán nem akartam tanulni, mer mikor egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett, hogy majd elsüllyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen senki, inkább megmaradok havipénzes hajdúkatonának ... Nagyon ostoba egy fickó voltam én ... De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktul nem is féltem, még ha németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna akármelyik kőfalú ház oldalát, mikor egyszer csak mi történik. Hát azt történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbegurba hegyeket, osztán kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban. Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró ablakokat, mint egy gyerekfej. Újra kacagnak. Újra csak nézek, mán kinéztem a szemem, mégse látok semmit. Hát harmadszor megint hallok kacagást, s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd kiverte a szemem. Hinnye, az angyalát - mondok -, valami jánycseléd csúfot űz belőlem, s lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes arany van előttem a földön ... A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől. - Ejhó - mondták irigyen. - Egy fényes aranytallér ! - mondta Miklós vitéz, s ököllel magyarázott, maga is felelevenedve. Hát ez jól kezdődik, gondolom magamban, ha ez a fejérszemély úgy górájja az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról-balról. No, annak utánanézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen magasan, és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély ablakokból. . . Szerettem volna utánajárni, ki s miféle lehet az én kacagó kis jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam, majd holnap utánalátok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy nyúlt el a földön, mint egy bornyú... Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tetthelyre. Mán várt a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását. Ejnye, istenem, terémtőm - mondok magamban -, hogy fogok én ennek a dolognak végire járni? És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre,akár a házra, semmit se láttam. Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is ugyan megütötte. Kaparom, mi az. Újra egy arany. - No, megesett kendnek - szólott egy heverő vitéz: - Ha ez így ment mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába ! - Mán ecsém, pedig ez, akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig: Minden napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük mintha nem is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy is tartottak, mint egy ölbeli malacot ! Hát a hetedik napon, éppen amikor már nagyon furdal a lelkiismeret, hogy a sok aranyért még csak annak se jártam utána; miféle ház lehet ez belőlről, a városból, és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára, mondom, akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát uramfia, egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik ablakból. Leért az egészen hozzámig. Megfogtam, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor már odafenn voltam az ablakrésen. Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy akkora kicsi nyílás, hogy azt hittem, egy ötesztendős gyerek nem tud bebújni rajta. -- De azért bebújt kend, ugye, Miklós bácsi? -- Be én, ecsém, ha egy patkánylyuk lett vóna. Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába, egy kis sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam. Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házban. Annyi volt az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca. No, mondok, Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz? Tömlöc ez, akármi legyek. Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a fejem, hát egy testes öreg némber bámul rám. De mintha kísértetet látna. Még a visítás is torkán akadt. A zöld füvön heverő katonák mind felébredtek, egyszere megmozdult a hallgatók serege, s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől, s pattogva vágta a szót: - Mondom néki: ne féljen, öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja rá : nikszpíksz! Tyhű, így magamban, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás nyelvén. Szólok azér a fejércselédnek, már csak azt mondja meg, ki s mi volt,aki aranyakat górált az én süvegemre ! .. Nem érti.Leveszem a süveget,és megmutatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak ! Egyszer csak észbe kap,nyúl a tarsolyába,és kimarkol belőle egy fél marokra való ezüstöt. Kínálta erősen. Ej,mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc,magyar hajdú vagyok én. Nem jöttem én pénzért, s pedrem a bajuszomat, lány kell nekem,csók ! Cp,cp,cp ! Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette, és elkezd szemérmetesen mosolyogni, húzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel,tájfel! Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős egészséges tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben míg mások a süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel. - No,Miklós bátya - kiabáltak a fiatalok -, most oszt mit csinált kend? 2. Miklós vitéz megpederte a bajszát. - Ájj fel, ájj fel ! - mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, még le se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a kisjánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok akkor! ... Hát lám csak, az ördögök öregannya ezt is magára veszi, és úgy somolyog, mint aki vackorba harapott. . A katonák elnyúlták a nevetéstől a földön, egymást rúgták s csiklandozták, és bolondos szókat vetettek közbe, úgyhogy jó ideig nem is folytathatta beszédét Miklós, a vitéz. - Hát s osztán !. . S mi lött belőle? - követelőztek a többiek. - S mi lött ám ! - szólala Miklós. - Hát az lött, hogy a mama csak feláll maga, s kitárja két karját, s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kíméld a fiatalságomat! A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek. - No, én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe mondok magamba, s csak menni akarok beljebb egy házzal. De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón. S azt mondja: Jaj, ne menj, szerelmes szép magyar leventém, kardokkal állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind kardélre hánynak! Nem bánom én, ha igen is -- mondék --, de én az én csillagszemű királylányomat ezer ördög közt is megkeresem! Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öregasszonyomnak elkezd lógni a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát, s int nekem, hogy legalább álljak félre az ajtólból. Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át láttam ám, hogy odakint vannak vagy tízen, nagy vastag emberek, nyúzott képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban, s a szájuk tajtékzott mint a veszett kutyáé. Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már kell, de ingyen nem adom ám magam! De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt vallatta, ki van odabenn. De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki! Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek, mondta a vénasszony, erre aztán elhitték. Na, mondok, nagy kő esett le a szívemről, nem azért, mintha féltettem volna az életemet, hanem mert megesküdtem magambam, hogy addig nem halok meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kislányt meg nem találom. Bejön a vénasszony nagy frissen, s bézárja az ajtót. Azt mondja: No, adta hajdúja. most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy miszlikbe vágnak, hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat: Azt mondom neki, hogy : No, azon egyet se búsuljék, nénémasszony, csak azt mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet eresztett le nekem. -- De hát hogy értették meg egymás szavát -- kottyant belé egy fürge eszű kis legény a vitézek közül --, ha nem tudott magyarul, kend meg németül? -- Kotty belé! -- mordult fel Miklós, a vitéz. -- Hiszen az, hogy nem értettük egymás szavát. Ű mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát, és azt mondja: Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó-kapa választ el egymástul. Avval csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körülkarolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefúlok. -- Micsinált kend? Megcsókulta? -- Meg én, az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, még ha hétszáz esztendős se. De ez nem is volt olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót az eszemadta, csak hát a hamuszínű ruhája vénítette. Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát elkezdett könyörögni, hogy de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétféjű sárkány, már érzi a füstjit. Mert a német embernek igazában olyan a szaga, mint a pokolbéli sárkányé. Azért is szeretik a német menyecskék annyira a magyar leventéket. De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte, hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kilyukad a salavárim a sok nehéz ezüsttől. Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szűk volt, hogy mikor kívül vótam rajta, négyszegletes lettem mindenestül, mint mikor a tolófánktésztát keresztülnyomják a szerszámon: Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony még a homlokom is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam. Még egyszer felköszöntem a sövegemmel a vár ablakába, ahonnan megint csak kihallottam az ezüstcsengésű kacagást, mintha gilicemadár csicsogott volna messzéről... Ami késik, nem múlik, gondoltam magamba, avval mentem a cimborák után. Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra. Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta. -- Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle. -- Bizony magam is meginnám - morgott Miklós vitéz. -- Pedig micsoda borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany. Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák, mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat is felolvasztja az ember szájában... -- Ne beszéljen kend, Miklós bátya, mert istenuccse, kicsordult a szájam sarkán a nyálam. -- Ej, ilyeneket mondani -- dünnyögtek itt is, ott is a csillagos éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák. -- Biz'isten jobb vóna felkerekedni, osztán nekiindulni a zöld mezőnek, osztán addig menni addig menni, míg csak ott nem lyukadnánk ki valahol a világ jobbik sarkában, ahol tejjel-mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn, késsel a hátában. . . - Hát a kisjánnyal mi lett ? - kérdezte valaki messziről, a libegő holdvilágon, s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte-fonta. - A kislány is előkerül, csak várj sorodra! Még addig sok minden esett. Másnap délután megint ott állottam én a szokott helyemen, a ménkő nagy várfal tövében. Hát megint csak hallom a kacározást. Felnézek fél szemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni, lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból, keringett, mint valami nagy lepke, és leereszkedett a kinyújtott kardom hegyire. Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet. Egy kis csipkekeszkenő volt. Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegtettem, valami fájjin jó szag terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt valahol még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna. De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg azt a kis semmiséget! A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan, istenem gondolkodtam, hogy s mint jutok én még ennek a varrójához? Hogy fogom én valaha megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette? Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer volnék ott, tudom istenem, hogy kardélre hánynék minden beste németet, hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én csillagomat. No, nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a kötéllajtora. Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját, mikor a kezemhez ért, és rá. Egy perc múlva már odafenn jártam az ablakba. A második percbe már benn a szobába,a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a kezemen-lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve súlyának. Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek aki a lesőbe ugrott. - Istenek istene! Egyszerre a lélegzetek is fennakadtak a füvön. A heverő katonák megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. Apró ijedt pisszenések és meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre. - Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gomolyag kötél, s előttem a kis házban egy csomó begyes sarujú német lándzsás verte fel a földet a fustélya végivel. Egy hegyes kis ványadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda. Nagyon ugrált, s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidottt az annya nyelvin; a szíve csúszott vón le a helyirül. Mikor osztán elunta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára. Az osztán felvett, és cipelt, mint a bornyút a mészáros. Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öregasszonnyal cicáztam, onnan egy harmadikba, negyedikbe, tizedikbe, míg csak egy fényes, nagy terembe nem értünk. Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany-ezüstmarhával, padlásig volt rakva a polcon a sok aranybillikom, ezüst gyertyatartó, nagy tálak kiverve emberfigurákkal meg állatokkal, csak úgy szikrázott még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe, avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót! Ilyen vastag vasrudakból volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska se tudott volna keresztülmászni közte. Az egész teremnek kettévágta a közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat kétfelé szakassza. A belső volt a kincseskamra, a külső a pénzváltó hely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája vagy purgermájszter vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a külső szobában, a belsőben meg kincsek, velem együtt. No, mondok, Miklós cimbora, felvitte az Isten a dolgod, hogy egy kutya német pénzváltónak ilyen könnyűszerrel bejutottál a kincsesládájába. Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg elment. Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak, különösen az a nyúzott, keshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a vartyogásukból. Hanem azt értettem, hogy fenemód kellemetes volt a fekvésem. Sose hittem vón, hogy az arany meg az ezüst úgy nyomja az ember oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy még a fekvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy valami sima helyre forogjak a sok egymásra hányt kancsórul, miegymásról. Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni kegyetlen. Megmérgesedtem. - Te - szólok ki nekik -, verjek diót a csontotokkal! Azt hiszitek, kifogtok egy magyar hajdún! Avval nekiláttam foggal, osztán egykettőre úgy kiódtam magam a gúzsbul, mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a burkából. Azok csak ámultak-bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyújtózok. 3. Akkor aztán körülnéztem. Hát, pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de én láttam akkor. Mind a két szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert többet, míg világ ez a világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe dúskáljatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott, osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujjast, úgy nyúltam bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és nagyobbjába átlátszó hólyagba volt kötve, amin úgy fénylik át az arany, mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott. Pisztolyok, hosszú csövűek, mint a fél karom, ezüsttel kiverve, elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a nagyságos grófokon lát az ember; meg a a forgók, csótárok: istenuccse, ló is szívesen lenne az ember, ha ilyet viselhet! - Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz ! - szólott egy a közül a zöldben. - Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind enyém volt, mind a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel. De meg azután csak nekiláttam, levetettem magamról a rossz katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva, gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdúsaru helyett deli csizmát, lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig ért e, combig, hogy nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka ujjút, panyókára vetve, akkora prémmel, hogy a vállamat takarta. A fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral. . . Csak a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem, olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára. - No, te rossz abaköpenyeg - kacagott egy legény a földön heverő fehér, sáros köpönyegen -, ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyen nagy úrnak szolgálsz. - Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is sopánkodnék utána - másikuk morgott. - Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés volt, olyan fájlondist adtak, hogy egy hónapra már mind ki volt az embernek a térgye, könyöke belöle - sóhajt a harmadik. - Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen őfelsége előtt. - No csak jöjjön az fizetőkapitány, ebbőrbe őtöztetjük ükigyelmét, ha még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán. - Jobb a szűr meg a daróc, mint az ű posztójuk, csak volna bár, az ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj. - Hallgassatok má, ni milyen fenn van a Fiastyúk, oszt még nem is hallottuk, mi lett hát Miklós bátyával a nímet kamarájába. Miklós vitéz bevárta, míg csönd lett, aztán folytatta. - Derekamra jó görbe kardot kötöttem, vállamra kurta puskát vetettem, akinek aranyból volt kiverve a nyaka. Csak azt sajnálottam, hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tudtam úgy, mint akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam sem akartam jóllakni a pecsenyére nézéssel. Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, űk is szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak nekem, nyújtogatták a markukat, hogy vessek nekik is néminemű aranyat. Kaptok, mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót. Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány, s nagy fürgén vet szemet énreám az ajtónak nyilásain át. Pedertem bajuszomat, és mondok neki: No, szép húgám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments meg, egész életedre boldoggá teszlek. Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a nyúzottakat, hogy nyíssanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyúlt, amely oldalán fityegett, s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel kinyithassák az ajtónak zárait. Én is ígértem osztán aranyat bőséggel, csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek. Én is kinyújtok ám a rácson egy marék aranyat, s szétosztom köztük, nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciferek nézték ám a leányzót is, és elkezdték csípdesni, s azt kívánták tőle, hogy kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket. - Hii ! A hollók golyózzanak a szemükkel! - szisszent fel egy legény. - Mer szép volt a lány - folytatta Miklós vitéz -, fejér puha bőre volt, kis pirosság is volt orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom, nyársra menne érte kend is, öreg komé. Csak olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé meg felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke, magam se tuttam, mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna kommendálni, hogy: húgám, hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek egy jánybecsület árán. A szegény jány csak úgy húzódozott, csak sikongatott, de mikor látta, hogy nem megy másképp, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaadta az egyik kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot, s avval neki a lánynak. . . Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszemély, a két nagy markával körültapogatta, s csókolta, ahol érte. A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mint ha szél rengeti a nádast. Asszonyra kikoplalt szívükben felébredt a kívánság, és kimeredt szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató, rekedt szavát, amely mint egy-egy repüló kanóc szállott fel a tűztelepről, s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy vérkataraktákat támasszon. - Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot, s neki a lánynak. . . A fogamat csikorgattam dühömbe, és olyanokat sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt nekem, mondék, s kínokat faltam, és az öklömet martam. A szegény teremtés csak rám vetette szép szeme párját, és mintha azt mondta volna: no, szép magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe mint a bezárt tigrisnek : csak kóvályogtam, és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert magamon, török hancsárokban válogattam, meg négyélü kis hegyes törökben, német pectergében, hogy mit verjek szívükbe vagy magaméba. A lány ott hevert már a márványkövön, és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a ruha, nagy fehér melle kibukott, és rózsás volt, és le volt törve, mint száráról a bazsarózsa virágja. Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített, rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan tavaszi éjszakában a sok férfi kirúgott testtel, szikkadt nyállal a szájában fülelt a szóra, és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem mondottat. - A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a kucsot a lány kezéből s levette a harmadik lakatot is az ajtótól. Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének. No, én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkába szakasztottam. Úgy keresztüldöftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam volna, szinte kezem feje kijött a túlsó oldon, a hátán. Akkor a másikra, aki csak alig bírt észbe kapni. Tollas bot volt a bal kezemben, nehéz ezüstból vert súlyos buzogány. Fejébe vágtam, ahol arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai lehámlottak, mintha tököt, vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta, mit kezdjen, osztán csak elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány, és úgy tekergőzött a földön, mint a levágott nyakú kakas. - Huj rá, huj ! -- üvöltötte el egy inas legény a hajdú farkasorditást, s a zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségesen lesték a fene kegyetlenség véres szavát a hajdúk. - A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellessz nekem, komé, mondok, csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint a lú az abrakostarisznyának, s egy hajdúfogással ki a markábul a kardot, hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét, s ráfeküdtem, mint egy jánycselédre. Kell neked csók !... Kell !. . . S vágtam. Emlékszel még az ebellette nímet anyádra! S ütöttem. Most markomba szakad huncut lelked - Fűzfa hegedűhöz nádvonú. . . -- lihegett fel egy legény. - Mikor osztán felállottam, mint embernek emberfarkasa ... látom ám, hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket, mint a réti farkas, s azt se nézi, kicsoda. Elmosolyodtam magamat, s megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám, az árva boldogtalan. Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy ijedségéért. Elkezdtem neki a hajdútáncot járni. Sikkantva csapott fel tenyerébe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül, s felhujjákolt valamelyik: - Ej huj, táncra tánc! - Jó táncos, jó dógos! -- helyeselte a másik. . - Engem uccse, úgy eljártam, mint Esztergm árkában, mikor a nagy ostrom volt, a töröknek ahogy jártuk. . . versenyt. az ágyúgolyókkal! Fellélegzettek. Nagy dicsöség nagy emléke szállotta meg szívüket. Csönd lett. Az erdók sarkában szél indult, s végigzúgatta a friss hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai szél végigszántotta a legények hátacsigáját. - Tehenre, hajdú! -- mondta a varnyúbajszú vastag hangján, s magára húzta az abaköpenyeget. Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta: - A jány csak szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből könny csordogált, az orcáján meg piros öröm színe támadt. Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind, s egyenként becsukta. Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam, s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta, s erőttetett, hogy kifelé az ablakon. De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek. . . Ej, mit mondok, jöszte velem, rózsám! Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! Vastag volt a lelkem, nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam, de már a többije bennszorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva vonszoltam kifelé de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba. Adtam hát neki visszaszájjal egypár forró csókot, osztán neki a széles világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát. A három lanckenétet istenuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam utánuk, mert úgyis van elég a fajtájukból. - Van ! -- szólt bele á sötétben hallgatók közül az egyik komoran. -- Veszne a magjuk. Azok eszik el a kenyerünket orrunk előtt. 4. - Mán az igaz -- mondta a varnyúbajszú vén legény --, egy lanckenét sóldos nyolc hajdúnak eszi meg a kenyerét. - Igenis, nyolc századnak! -- mondta a másik. -- Mert azokat rendesen fizetik, dupla zsolddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta fityinget sem kaptunk. - Úgy is fizet meg nekik az isten. - De még a fölséges császárnak is. - Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres marékkal bocsátja alá. - Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk. - Hát! Hogy széllel élünk. - Ruhátalan járunk. - Nekünk semmi se kell, csak üres szó. - Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem kell, se ruha, se semmi, azok majd, fizetést nem kívánnak. - Bezzeg a lanckenétek mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket, a debreceni hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hízott tulok. - Hogyne; mikor annyit esznek mindenkor, míg ujjokkal elérik. - De milyen otthon vannak nálunk. - Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga. - Ej, az úristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy megveri mind testben, mind lelkiben és minden dolgában úgy szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen. - Ne is búsuljon ked, Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyúzott lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak. - Búsul a patvar -- mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz --, de hadd beszélem ki a többit, aki hátravagyon. Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak szalutéroznak ám nekem az őrt álló katonák, és a legfiatalabb istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs itt semmi fejjebbvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a városban, mert elgyütt, aszongya, a város mestere, bírája, hogy magyar legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a város négy kapujára. "Szegezik az anyjuk hét kínját -- mondok nevetve --, hát nem ismer ked, Andorás mester?" "Miklós ecsém! -- rikkantott Andorás. - Te vagy-e vagy csak a lelked? "Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják." Attak osztán egy ürülapockát; úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit. Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját, ki-ki, mint ti most. Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába, csak eltátotta szemit-száját, s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza. "No, te úgy ki vagy nyalva -- mondta --, mint az ürge pünkösdben. Hát hogy jutottál ehhez?" Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ű is elmondta, hogy a németek, hogy meglelték az üres kalickát meg a levágott lanckenéteket meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdúnak, s most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s kongatják ördöge ellen a harangokat. "No, csak te ne mutogasd magad - mondta Forgács ezereskapitány uram --, holnapután virradóra nekieredünk, tovább innen, mert mán magam is megelégeltem itt a csínyeiteket." Hej, de nekem fájt ám a szívem az én tündéremért, akiért mán annyit tüsténkedtem, törekedtem. mégse jutottam hozzá, hogy bár csak egy pillantásra lássam az arculatját. De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá. . . Ebben a percben az erdő felöl csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő vitézek, akik csendes, álmos elandalodássŕl hallgatták már Miklós vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket. - Török !. . . sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. -- Itt gyün a kontyos. Mindenki térdre ugrott, csákányát markolva fogta. - Gyer elő! -- mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon választottak el kapitányuknak, s aki méltósággal viselte ez alkalmi tisztséget. Egy fiatal legény állott elő. - Mit láttál? - Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal rakott lovak vannak velük. Itt az úton vádolnak előre. Bort kellett nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk. - Csülökre, hajdú ! -- szólt a falkanagy. Szívósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó hajdúk. Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk. - Ki lesz martalék? Öten-hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra. - Ki-ki megtegye emberül a dolgát. A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat, s olyan erővel markolták a csákány nyelét, hogy reszketett belé az öklük. - Aki e szerencsét megrontja, halál fia. - Úgy ! -- morogták helyeselve. - Mindenki kettőt üt le, a harmadikat keresi. - Úgy! - Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon. - Úgy! - Hátulról levágni a lóról. . . A lónak baja ne legyen; egynek se. - Úgy! - Előre, huj! Halkan, félelmesen, mint a torokba szakadt farkasüvöltés, adták ki a hangot, a dörmögő, rémítő huj rá hujt, s szinte nesz nélkül, alig valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét útjára. - Tüzet! Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket, s földdel hányták be a parázsló fadarabokat. Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy bármely percben rajta lehessenek az ellenen. A távolban gyanútlanul közeledett a török falka, amely szintén rablanijárhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavaszidőn, szabad kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már a jófülűek hallottak egy-egy lónyerítést. Hosszú, ideges percek teltek. Lassan lecsillapodtak, s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm túlságos volt, hogy a sovány portyázás után "nyelvet fogjanak", török martalócokat vagy tán éppen zsoldot, pénzt szállító rendes katonákat találjanak, akik éppen lesre dűljenek be nekik. De aztán ebbe is belenyugodtak, s a nagy bajszú megint panaszra fordította a szót. - Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád fegyvert? Ilyen kézbelivel dolgozni ! Csúfság-e! - Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám -- mondta a másik. - Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele elszakad a nyaka. - Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a puhába kell találni. Az eleven hús nem csorbítja ki. - Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén. A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla. - Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk. Megforgatták kicsit a baltákat, és nagyobb keserűséggel szorították, mint mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerű dolog, akár a favágás, amaz indulat dolga, a szív érzéséé, az agyvelő elborulásáé. A mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát. - Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el, hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk. Miklós vitéz halkan köhintett, s hosszú bajszát végigsodorta gondolkozva. Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen. - Hun is hattam, hun nem. Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, míg egyszer legalább nem látom a jányt. Másnap Forgács gróf urunk őkigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész legyünk mindenféle szerrel az útra. Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek kiszállni a karámon nem szabad. De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon. Mentém a várromra, ahol hét hete állottam őrt minden napon. Állottam, állottam, s felnéztem keservesen a magas kűbálványfal tetejibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak. Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak ereszkedik lefelé a kötélrétolya. . . Elhallgatott. Az erdő túlfelén fölsivított a martalékra előretolt négy hajdú rémes farkasüvöltése: - Huj rá, huj! Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók terelnek Debrecentől Bécs városig. A hajdúk szíve megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba. Felvillanó szemmel hallgattak, mintha a szívük dobogása is megállott volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazította ki-ki. Fojtó, mély suttogás szólalt meg : -- Hát osztán? Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre, ugrásra, s folytatta: - Mint az erdei gilice, úgy kacagott. . . A másik percbe, mint a szíven szúrt gém, úgy sikoltott fel. . . A szívemet hasította az a sikoltás. . . Lassan beszélt, meg-megszakítva a szót. Leste a többivel a harc távoli hangjait, a halálordításokat számolta, s meg volt elégedve. A négy fiú jól dolgozott. Legalább tíz martalóc vonította ki ott a lelkét. . . - Vártam, vártam, reszketett a velőm. . . Mi történt, mi esett. Ott találták, mikor reám lesett. . . Mikor tán szökni akart hozzám. . . A kötéllétrán. . . A rétolya megállott félúton. Csak félig jött le, akkor megállott. . . Akkor sikoltott olyan szíveszakadtan a lyány. . . ... Mély csönd szakadt rájuk. Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan várták, jön-e tovább a vad az úton, beljebb a nyelven a csapdába, a szájukba. Végre mint az égzengés szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők ordítása: - Huj rá, huj! Megpihent a szívük, s újult erőre kaptak feszült izmaik. A hét "leső" legény emberül dolgozott, a török ordítása messze hallatszott, hajdúnesz semmi már. - Csak meséljen ked, Miklós vitéz. Miklós rekedt volt, le a gyomráig. - Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn az ég tövénél. Mint egy kidugott fehér zászlót. . . A másik szempillantásra kiveti magát. Ott hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak. Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett. Valamelyik marcona hajdú aztán az orrát fújta, könnyét nyelte. S akkor elkezdett recsegni-ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre a megmaradt török csapat, s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a rémületes vad ordítás: - Huj rá, huj ! - Egy se maradjon! -- rikoltotta a falkanagy, s a másik percben ott voltak már a lovak hátán, mint vérebek, s a kurta fejszék a puhát keresték, az eleven húst, és kerülték a csontot, a vasat, kímélték a szerszámot. Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajtdúk. Jó csontú, sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal, megterhelve emberül prédával. . - Tizennyolcan maradtunk -- mondta vígan a varnyúbajszú, s gyerekvígsággal mutogatta nagy sárga fogait. - A négy martalékba került. . . -- mondotta nyugodtan a falkanagy. - Meg a kis Pistába köztünk. - Az ebanyja, amit számít, csak rőhögni tudott, de sose volt ember semmibe. - Nem baj, csak hogy lovaink vagynak. - Mán gulyát fogunk rajtuk. - Elkél. A császár hópénze mellé. - Mit szól a várnagy urunk? - Kikapunk ám tülle a négy martalékér. - Az igaz, hogy három is elég lett vóna. - Kusdi ! Ha te leszel a falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd otthagyod mindenestül fogad. - Jó vót-e. . . Úgy jó, ahogy van. S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig gázoltak a kora tavaszi zöldben. - Ej, Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót -- rugtatott tisztelettel az élen baktató,nagy bajszú Miklós vitéz megé egy nagy sebbel éktelen suhanc. Miklós vitéz a szeme sarkából végigmustrálta a fattyat. - S mit kezdenék véle? Pirinc vagyok ugyé a császár zsoldján. - Ammán való -- így a varnyúbajszú -, még egy mocskos parasztmenyecskét is csak éhhel tudunk tartani... - De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni a jussunkból. - Most nem. Tömlöcre vetjük. - Mint a németiek Miklós mestert. - Az ám, a kéncses komorába. - Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való vasakban, hajdú alá szabott deresben meg a békák és kígyók szeme villanásában, akivel a hajdúk szokják mustrálni. - Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gúnyát. - Tenném magát lakat alá a császár űfelségit... megtanétanám! - Ne káromoljon ked, má nappal vagyon. - 'Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart, s nem az nyúzott képű lanckenéteket hizlalja zsírunkon. - No,csak jól tette ked, Miklós vitéz,hogy legalább ama háromnak benne szakasztá hitvány, lánytipró életit... S vígan, csöndesen, derűsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még,ha már lovon pihenték ki magukat. A lovak le-lebukták fejüket, s bele-belefaltak a kövér zöld fűbe. (1913) -oOo- .