NAGY LÁSZLÓ Gyöngyszoknya Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal? Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, s napod sötét felére fordul, akár egy érem. Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla! Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba. Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor, hangjára ütést vár a csípő és belerándul -- farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul... Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. Megtöretett a földön, uralkodik az égben, hozza a jég verését bizánci erősségben. Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. Íme, megálnak, fújva fejet leszegnek, bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya, most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja. Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, vaknapot, holdat zordan csattogat össze, szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök, tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, zöld gabonára, az élet legközepébe! A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak, zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. Ellene ember mit tud? Nincs tudománya lángot fújni e pergő jégbelü zsákra. Él az atom korában, s mintha őskori dárda döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja. Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: az is pocsékká ütve, akár a pzsgás rózsa. Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága. Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda. Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt -- méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma -- szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. Január jégkarjában dermedt a szelíd környék, áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét. Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége -- kész a körkép az ember dühére, keservére. Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot, gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet, barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak... itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak... Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe. S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle, szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja -- s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendit. (1953) NAGY LÁSZLÓ ADJON AZ ISTEN Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem. TULIPÁNFEJŰ KAKASOK Lelkemből kelve világra, dalaim tollasodjatok, táncoljatok, ti sarkantyús, tulipánfejű kakasok. Ágaskodjatok vállamon, hívjatok új hajnalt nekem kukorékolva köznapon, pirossal nyomott ünnepen. Ne cibáljátok hajamat, hogyha a búbaj rámesett. Fölfuvalkodva vörösen védjétek meg a szivemet. [begépelő: Tőkei Andrea] -oOo- .