Reviczky Gyula:

                               A METEORKŐ


                Hol ritkaságok vannak összehordva,
                A múzeumban, hátul a sarokba'
                Egy meteorkőt hosszú évek óta
                Tűnődve ér, tűnődve hágy az óra.

                Akárhová tekintek körül itten:
                Nem ismert, idegen számomra minden.
                Habár anyag nincs bennem ismeretlen:
                Úgy érzem itt magam, mint idegenben;
                S bár kő vagyok csak, szemre mint a többi:
                Van bennem, érzem, ami még se földi.
                Olykor vágy száll meg, ismeretlen érzet:
                Körülragyognak másvilági képek.
                Máskor feljajdulok: Ha kő vagyok csak:
                Mit mutogatnak bámuló csoportnak!
                Mit láttok rajtam, kandi emberek,
                Hogy ritkaságnak ide tettetek?
                A kis szerényke kőben mit csodáltok? ...

                Egy ismeretlen másvilágot.


                                  -oOo-
. Reviczky Gyula:

              ARANY JÁNOSNAK
              Válaszul "Kozmopolita költészet" című versére



              Áldom én is azt a bölcsőt,
              "Mely magyarrá ringatott".
              Áldom én is azt a sorsot,
              Mely szívembe dalt adott.
              A dicső szellem világát
              Áldom mindenek felett,
              S dallom, ami bennem eszme,
              Dallom, amit érezek.

              Szép az ének, szent az ének,
              Drága kincs, ha nemzeti.
              De a legszebb dal örökké
              Általános, emberi.
              Az igazság egy lehet csak
              Valamennyi nyelveken.
              Nagy leszen, ha lelke is nagy,
              Ki művész első helyen.

              Kék egével ősz Homérosz
              Valamennyi nemzeté.
              Búskomolyság, mélaság is
              Egy van csak: a Hamleté.
              Bolond Istók mindenütt volt,
              Ahol ember szenvedett.
              Nagy művész, ki emberek közt
              Feledi a nemzetet.

              Gúnykacaj minden hazában
              Don Quijotenak végzete.
              Ember, hát nem kell kutatni
              Küzdő Faust német-e?
              A világ nyelvét beszéli
              Moliere, a francia.
              Harpagon, Alcest s a többi
              Csupa kozmopolita.

              Általános eszme s érzés,
              Nagy, ha nem is nemzeti,
              "Dalok korcsa", melyben ez nincs;
              Az igazság megveti.
              Nép után nép küzd a létért,
              Eltűnnek a nemzetek,
              Róma megszűnt, csak Horácban
              Élnek még az  e m b e r e k.

              Népével van összeforrva
              A nagy eszmék dalnoka.
              "Mind tükör volt egymagából
              Tűnt nekem fel nép és haza!"
              Egy egész nép ilyen ének
              S akkor leghatalmasabb,
              Hogyha, bár forrása egy csak,
              Mindenütt süt, mint a nap.

              A tiéd is mindenütt süt.
              Nagy vagy a nagyok között!
              N e m z e t  ily  n a g g y á  s o s e m  t e s z,
              C s a k  az  e s z m e,  m e l y  ö r ö k.
              "Két világ csodája", fénye
              Halhatatlan éneked,
              Most magyar, létezni fogsz, ha
              Nemzeted csak létezett!


                                  -oOo-
.	Reviczky Gyula:

                              KATONA JÓZSEF


               Emléktáblájának leleplezésére
               1885 április 16


               Melyik költő nem vágyik tetszeni?
               Ahány csak volt, óhajtá mind a tapsot.
               Fagyos közöny hamar szárnyát szegi.
               Pacsirtát zengni télidőn ki hallott!
               Nincs dalos ajk, mely ne hallgatna végre,
               Ha nincs, aki figyeljen énekére.

               S neked taps osztályrészül nem jutott.
               Hősöddel nem sírt, nem hevült a nemzet.
               A teremtésbe' vesztes és bukott
               Magad valál. Ki méri meg keserved'!
               Óh, szörnyű sors, nagy elmével születni,
               Ha meg nem érti, meg nem látja senki!

               Terólad zengek, Kecskemét fia!
               Shakespeareje a magyar tragédiának.
               Im', összejöttünk ünnepelni ma,
               Megengesztelni sértett szellemárnyad',
               Óh, mester, érzi mind, aki ma itt áll:
               Rosszkor születtél, siketeknek irtál.

               Te voltál Bánk, a vesztes hallgatag,
               Kit a halál elért még életébe',
               Búját, keservét érezted magad,
               Elfojtott szenvedély lángjában égve.
               Hallhattad, hány kis embert éljeneznek:
               De büszke búdat némán rejtegetted...

               És tűnt a kor, s más, újabb nemzedék
               Tapsolva, sírva, lelkesedve látta
               A magyar ember őstermészetét,
               Sok százados harcát tragédiába'.
               S a koszorú, amely ma sírod éke,
               Megújul nemzedékről nemzedékre.

               Nincs sírüreg, nincs század oly setét,
               Mely a dicsőt örök homályba zárja;
               Nem nyomja el a költő szellemét
               Se lelki vakság, sem a sors viszálya.
               Feltörte Bánk is koporsója zárát,
               Dícsérve mesterét s nagy alkotását.

               S most itt vagyunk és áldjuk a helyet,
               Ahol megkezdted bús tragédiádat.
               Mert az: küzdés s bukás volt életed,
               S a hír sugára csak sírodra áradt.
               Ma már mint halhatatlant emlegetnek
               Arany, Petőfi, Vörösmarty mellett.

               Jó magyarok, kik ide gyűltetek,
               Tisztelni Kecskemét fiát, a holtat:
               Gondoljátok meg, mennyit szenvedett!
               Intő példája légyen ő e honnak,
               Hogy majd, ha még egy Katonája lészen;
               Ne csak így  f e l t á m a d j o n, így is  é l j e n!


                                  -oOo-
.