SZABÓ LŐRINC NYITNIKÉK Alszik a hóban a hegy, a völgy; hallgat az erdő, hallgat a föld. Mikor legutóbb jártam itt, nyár nyitogatta pipacsait, a nyár nyitogatta, temette az ősz; és volt, aki vesztett, és nincs, aki győz. Lombnak, virágnak nyoma sehol, fekete csontváz a fa, a bokor, s halotti csipke a díszük is, az a törékeny tündéri dísz, mit rájuk aggat éjszaka fehér kezével a zuzmara. Alszik a hóban a hegy, a völgy, hallgat az erdő, hallgat a föld. Egyszerre mégis rezzen a táj: hármat fütyül egy kis madár. Háromszor hármat lüktet a dala, vígan, szaporán, mint éles fuvola. Az a fuvolás a Nyitnikék! Már kezdi is újra az énekét: kék füttyre mindig 'kvart' lefelé: nem sok, de örülni ez is elég. Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! Nyitni, de - nyitni, de - nyitni kék! Fütyülöm én is énekét. Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, a telet bírni illenék! Bírni és bízni illenék! Fütyül és elszáll a Nyitnikék. Nyitni kék! - fütyülök utána s nézek az eltűnő madárra. Nyitni kék, fütyülöm, nyitni kék, hinni és bízni kellenék, mint az a fázó kis madár, aki sírja, de bírja, ami fáj, akinek tele rosszabb, mint az enyém, és aki mégis csupa remény. Nyitni kék, indulok, nyitni kék, fog az én szívem is nyitni még. Nyitni kék! Ébred a hegy, a völgy, tudom, mire gondol a néma föld. Ő volt a szája, a Nyitnikék, elmondta a holnap üzenetét: a hitet, a vágyat fütyülte szét, kinyitotta a föld örök szivét: fütty-fütty-fütty, nyitni kék, nyitni kék - Nyisd ki, te, versem, az emberekét! 1933 ---------------------------------------- TÉLI ESTE Lócika megjött, hároméves, a szél kicsípte, friss, piros, veti mackóját, s magyarázza, hogy nincs odaki semmi rossz, és füstöl a ló orra, és ő nem borult fel a ródlival, s az ablaknál ölembe mászik a kinéz és szól: - Csak az a baj, hogy korán kellett hazajönni! - s mesél és nézi csillogó szemmel, hogy táncoltatja ott kint fehér pillangóit a hó. Mesél, s én érzem, gyönge szíve a kezem alatt hogy dobog, és egy őzike jut eszembe, erdő és erős farkasok, és háború és védtelenség, és mindaz, ami hazajövet láttam az utcákon, s amit ti, ti is tudtok mind, emberek: mind ami kín itt van köröttünk s ami már ki se mondható, mert ami még kimondható, már az is csak irtózni jó. ... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra tapsol: -- Apu, de szép a tél! -- Jó volna hinni, néki hinni, aki nem tudja, mit beszél. 1933 ---------------------------------------- LÓCI ELALSZIK Azt hittük, már rég alszik, és egyszerre frissen, hangosan megszólalt a szomszéd szobából Lóci, a kisfiam. "Anyuka, kit temetnek el?" - kérdezte; és mi, a nagyok, összenéztünk, és a szemünkben veszély volt és titok, hogy mire gondol Lóci és mitől fél, hol jár az esze, s a meglepetés zavarában nem felelt neki senki sem. "Kit tesznek le a föld alá?" - sürgette most már a gyerek. "Azt, aki meghalt" - szólt az anyja gyorsan és nevetett. "A-azt?" - békült meg a kicsi, felejtve minden rossz gyanút. "Csak azt?...Akkor jó!" - tette hozzá és most már elaludt. 1933 ---------------------------------------- SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem, szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el? Sose néztem, merre jártam, a felhőknek kiabáltam, erdő jött: jaj, be szép! - megcibáltam üstökét. Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam, kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt. Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő se tudja, ki vagyok. Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem, szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el? 1923 ---------------------------------------- HAZÁM, KERESZTÉNY EURÓPA Útálom és arcába vágom: - Száz év, de tán kétezer óta őrült, mocskos, aljas világ ez, ez a farizeus Európa! Kenyér s jog helyett a szegényt csitítja karddal, üres éggel és cinkos lelkiismeretét avatag és modern mesékkel; száz év, de már kétezer óta hány szent vágy halt meg gaz szivében! Hazám, keresztény Európa, mi lesz, ha bukására döbben, mi lesz, ha újra földre száll a Megcsúfolt és Megfeszített, s mert jósága, hite, imája egyszer már mindent elveszített: mi lesz, ha megjő pokoli lángszórókkal, gépfegyverekkel, vassisakos, pestishozó, bosszúálló angyalsereggel? Mi lesz, ha megjő Krisztus és új országot teremt a földön, ha elhullanak a banditák s nem lesz több harc, se kard, se börtön, ha égi szerelmét a földi szükséghez szabja ama Bárány s újra megvált - óh, nem a jók, de a gonoszok vére árán: hazám, boldogtalan Európa, ha túléled a harcok végét, elbírod-e még te az Istent, a Szeretetet és a Békét? 1923 ---------------------------------------- HAZÁM Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este. Tanítóm minden, ami él, apám, a múlt egész világa s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér. Nagyon szegény, ki büszkeségét már érdeméből lopja ki s ripacsként a mellét veri azért, ami helyette érték: én azt szeretném, ha hazám, e föld, hol mindent, ami ember, vágytam példázni életemmel, lehetne egykor büszke rám. 1930 ---------------------------------------- SZERETLEK Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet. Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. 1928 ---------------------------------------- MOSZTÁRI TÜCSÖK Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak annyi délutánját telezengted, elkísértél most is az utamra, elkísértél messze idegenbe. Sokhazájú boldog nyári lelked becirpelt a csattogó vonatba, zengett tőled az egész Dunántúl, zengett a sziklás éj; s azután is, fent a Karszton, s lent, végig a dalmát szigeteken hű társam maradtál: idegenbeszédű emberek közt jó tolmács volt ismerős beszéded. Aztán jött a tenger, jött a ringó, sirályszavú, kék bizonytalanság, négy napon és három éjen által muzsikás vizekkel laktam együtt, és mégis, amikor újra parti ággyal várt az este: mily öröm volt ablakon át hallani a hangod, mely a biztos földet énekelte! Föld fiai vagyunk mind a ketten. A kanyargó, zord, hegyi vasúton most is itt vagy, holdfényben, Ragúza és Mosztár közt, milliószor egy-egy kis barátom, milliónyi testvér. Beszólsz hozzám a zúgó vonatba: itt hazámat juttatod eszembe, otthon meg, a budai hegyek közt, ezt a földet fogod énekelni. 1932 ---------------------------------------- LÓCI ÓRIÁS LESZ Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hová mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta, és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt. Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?) És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt. És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott. Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!... És akkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! - Aztán: No, ne félj, - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen. 1933 ---------------------------------------- PISZKOSSÁGOK Sokszor elszörnyedek magamtól, hogy egy-egy rossz óra alatt mi minden megfordul fejemben, mennyi förtelmes gondolat; s ha visszanézek tíz-húsz évre, bűnökre - mennyi tévedés! - majdnem revolvert ad kezembe a kései szégyenkezés. És lassan mégis belenyugszom: Ilyen voltam, hát mit tegyek? Akárhogy bánom is ma ezt, azt, megváltoztatni nem lehet. És ez a megváltoztathatatlan, amit most már vállalni kell, azzal vezekeltet a rosszért, hogy sohase felejtem el; de vigasztal is, jóra oktat: szeretni, ami emberi - piszkosságaimból tanultam másoknak megbocsátani. 1933 ---------------------------------------- KIS KLÁRA CSODÁLKOZIK Jött a kis Klára: -- Apu, adj pénzt! -- Majd holnap. -- Most! irkára kell! -- Megnéztem mégegyszer a tárcám: -- Sajnos nincs. -- Ő nem hitte el: -- Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! -- és hangosan fölnevetett: -- Irkára kell, hát hogyne volna! -- Kéne, de ha nincs, hol vegyek? -- No, majd anyu retikülében! -- villant fel ekkor a szeme. De a retikülben se volt pénz: -- Ilyet még nem láttam sose -- szólt méltatlankodva a kislány s ahol valaha pénz akadt, eredménytelen huzogatta sorra mind a fiókokat. -- Csakugyan nincs -- suttogta végül, aztán kitört keservesen: -- Egy rendes házban legalább száz pengő mindig kell hogy legyen! -- Úgy... száz pengő... -- mondtam, mulatva és ő folytatta: -- Úgy bizony, hiszen mi nem vagyunk szegények! -- Ezt hajtogatta makacson, majd elhallgatott, gyanakodva, hogy mégse rendes ez a ház, s szemében a szomorúságnál nagyobb volt a csodálkozás. 1933 ---------------------------------------- A LÉGY Az ablaknál volt Lóci, nézte, hogy mászkál egy légy föl s alá; szerette volna agyonütni, de a lelke nem vitte rá. Én olvastam, Lóci feszengett, a légy dúdolta énekét. -- Mondd, apu, -- szólt a gyerek végre -- nem zavar téged ez a légy? -- Nem engem -- mondtam. Lóci elment s egy ceruzával visszajött, és sóváran nézett a légyre, mely az üvegen zümmögött. Sóváran és dühösen nézte, mint vesztett zsákmányt a vadász: szörnyen bántotta, hogy felébredt szívében a sajnálkozás. És szólt: -- Itt nem lehet olvasni! -- -- Megdögölesszem? -- szólt megint. -- Dögöleszd meg! -- mondtam keményen, s néztem, a gyerek hogy legyint egyet-kettőt a ceruzával -- És már nem zümmögött a légy, és Lóci élvezte a hőstett s a bűntelenség örömét. 1934 ---------------------------------------- A RÁDIÓ Lóci beteg volt, sírt egész nap, kis testéből sütött a láz, nyűgösködött, tűz-víz gyötörte és kinin és borogatás: betegségtől és gyógyulástól egyformán irtózott szegény, mindent kívánt és nem mosolygott se képeskönyvön, se mesén, pedig egy perc, egy percnyi vígasz, ha csak megnyugszik egy kicsit, már álomba ringatta volna teste és lelke kínjait. Végül a rádiót akarta. -- Nyisd csak ki! -- szólt, szorongva, mert félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet úgy szétcsavargált s összevert. -- Próbáld meg! -- kérte szomorúan... S felzendült valami zene, s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam, Lóci megint babrált vele, megint babrált a rádióval; de most nem bántam, és csak az járt eszembe, hogy végre itt van az álomhozó jó vigasz. Lócit persze a rádió is kínjában érdekelte csak, sírt tovább, és hányta-vetette magát a takaró alatt, én azonban szerettem volna a gépet megjavítani, s addig ütöttem, feszegettem, míg végképp vége lett neki. Csalódva mentem a beteghez, hogy elmarad az öröme; a gyerek sírt, nem is figyelt rám, s az anyja szólt: -- Te, Lóci, te, figyelj csak! az apu egészen elrontotta a rádiót! -- Lóci felült és megbüvölve ismételte a szörnyü szót, hogy: `elrontotta!` és: `egészen!` és rám nézett, hogy igaz-e? Bólintottam, s ő már mosolygott s az anyja szólt -- Meg kellene, meg kell az aput verni érte!... Megverjük aput! -- szólt megint. -- S Lóci tapsolt: -- De érdekes lesz! -- s felejtett lázat és kinint, és szeme ragyogott, hogy íme kikapok, ha nagy vagyok is, új erőre kapott az örömtől, hogy hibáznak a nagyok is, s elgondolkozva, megnyugodva hálásan nevetett felém, és egy kicsit beszélgettünk, és lassan elaludt szegény. 1934 ---------------------------------------- LÓCI LÁZADÁSA Karácsonyra feljött vidékről Lóci kedvence, az apám. Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz, hogy délelőtt és délután tőle visszhangzott az egész ház, és én már féltem egy kicsit, hogy itt hiába az okos szó, itt már csak a terror segít. Apám, látva, hogy unokája hogy a nyakamra nő, talán nevetett magában az ifjabb ügyetlen apán, a fián, s ha nem is gondolt vissza arra az időre mikor velem bánt el, meg akarta mutatni, hogy hogy nevelnek helyesen, s mondott valamit a gyereknek, fél-tilalmat és fél-panaszt... Semmi szörnyűt -- csak megelőzött, hisz olyasmit vagy ugyanazt mondtam volna esetleg én is... S szavára Lóci dacosan összerezzent, és vele én is, egész úgy, mintha én magam kaptam volna a szemrehányást, a szót, a tiltót, büntetőt, azt, ami oly gyűlöletes volt harmincegy évvel ezelőtt: úgy éreztem: most készülődik ellenem egy másik akarat, úgy éreztem: lapulni kell, vagy összetörik a csontomat, és elöntött a keserűség, a gyerekkori fájdalom -- És Lóci felelt: -- Csak azért is! Úgy lesz, ahogy én akarom! -- És apám szólt: -- De nem szabad, mert apu megbüntet!... -- Lázadó hang csattant vissza: -- Nem, nem! Én rossz leszek! csak rossznak lenni jó! -- Néztem apámat: énhelyettem játszotta meg, hogy szigorú, és Lócit: s láttam, hogy helyettem lázadt fel szegény kisfiú: helyettem lázadt, s amit egykor nem mertem, most megtette ő, s egyszerre nagyra nyilt, szabadra, előttem a nemhitt jövő, s valamit akartam csinálni, valami bolondot, vigat, ami majd mindent elfeledtet, és szóltam: -- Lóci, gyere csak, gyere, kis disznó, megtanítlak röfögni... Röfögtem neki, és Lóci is röfögni kezdett, hogy potyogtak könnyei, és béke lett és már mosolygott a harminc év kísértete, Lóci játszott, s én nem sajnáltam hogy a napom elment vele. 1935 ---------------------------------------- LÓCI ÉS A SZAKADÉK "Apu!..." Igazán csoda volt, de még elkaptam a gyereket. "Látod?!..." mutattam le a mélybe. Hallgattunk. Lóci reszketett. Reszketett és csak nagysokára mondta: "Rémes, hogy az ilyen életveszélyektől az ember nem szabadul, csak..." s hirtelen elakadt. "Csak, ha..." szava ismét fátyolos lett és remegő. "Csak ha szót fogad!" mondtam én. És: "Csak ha már meghalt!" mondta ő. 1937 (Raguza) ---------------------------------------- LÓCI VERSET Í'R Ünnep előtt volt. Kint a kertben húsvéti bárány bégetett, most borult virágba az alma, a barackfa már vetkezett, én meg épp versbe igyekeztem fogni életet és halált, mikor egyszerre nyílt az ajtó, jött Lóci és elémbe állt s megszólalt: -- Apu, verset írtam! -- De hisz még nem tudsz írni, te! -- Nem is írtam, csak kigondoltam. -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide -- szólt Lóci, azzal nekikezdett s két sorban elmondta a verset: "Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja." Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól a versed? Ennyi az egész? -- Hát az istenről, az a címe! -- magyarázta a gyerek; és: -- Nem kéne még valami hozzá? kérdeztem én kiváncsian. -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet, ebben már minden benne van. -- Benne van, jól van, igazad van, szép a vers, menj és játssz tovább! -- Szinte ijedten csókoltam meg Lóci hatéves homlokát... Ő elrohant... Kint ragyogott a tavasz, a bárány bégetett, s én eltűnödve ezt a verset írtam a magamé helyett. 1936 ---------------------------------------- A BAGOLY Kisfiam kieszelte, hogy van valahol egy mindenható, aki megbünteti, ha rossz és csokoládét hoz, hogyha jó. A nagyurat el is nevezte: -- Bagoly! -- mondta -- ez a neve! -- De úgy látszik, rám is hasonlít, mert nagy kerek szemüvege van a bagolynak: legalább is így mesélgeti a gyerek; s akármi történik a házban, az mind a bagoly műve lett. A bagoly vitt el reggel engem és estére ő vitt haza, a baglyot hívtuk, ha nem ízlett a gyereknek a vacsora, s Lóci megtette ezt is, azt is, amit azelőtt semmikép, csak azért, hogy bebizonyítsa külön istene erejét. Nekem nem tetszett a bagoly, de tűrten némán egy darabig. Tegnap azonban elővettem, s faggatni kezdtem a kicsit: -- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? -- -- Van hát! -- Ismered? -- Ismerem! -- -- De én nem tudok hinni benne, amíg nem látom, hogy milyen! -- -- Látni fogod! -- jött tűzbe erre Lóci, s mérgesen otthagyott; s most a fejét tíz hosszú percig, gondolom, azon törte, hogy hogyan tudna meggyőzni engem, mert végül is előszedett valami fiók fenekéről egy régi rossz szemüveget, s jelentve, hogy a bagoly itt lesz, kiment az erkélyünkre, és már kiáltott is: -- Úgye, látod? Itt van az ablaknál! benéz! Épp rád néz! szemüvege is van! Itt a bagoly!... -- Elhallgatott, s én láttam, hogy csakugyan ott van! a szemüveges alakot: láttam Lócit átszellemülten, ahogy benézett, komolyan és gőgösen, mint aki érzi, hogy rettentő szerepe van: láttam Lócit tágult szemekkel, sugarasan, mint egy szobor... S szaladtam a másik szobába a hírrel, hogy itt a bagoly -- és Lóci, mire visszatértünk, már bent volt, ugrált, kacagott, s szemében ragyogott az isten, aki a lelkében lakott. 1933 ---------------------------------------- AMI MENTHETŐ Megúntam a szomorúságot, kínozott épp elég soká, és most mint valami piszokra, úgy nézek bosszankodva rá, úgy nézek rá, mint ellenségre, ahogy kell, ellenségesen: legkönnyebb szomorúnak lenni s erre már nincs időm nekem. Nincs bizony, mert reggeltől estig gyermekeimért dolgozom, pénzem kevesebb, mint tavaly volt s szívem is megromlott nagyon, és ez már így lesz, amig élek, ezen csak rontani lehet, igyekszem hát kibírni mindent, s nem bánom, hogy tönkremegyek: így mentegetem életemből ami menthető valahogy, és néha egy-egy kis időre már talán boldog is vagyok. 1933 ---------------------------------------- KIS KLÁRA ÉNEKEL Mintha szellemeket akarnál idézni, óriásokat, kiknek hatalma elragad, úgy ülsz néha a zongoránál, úgy énekelsz: a túlvilágba kapcsol valami titkos és ijesztő átlényegülés, az isten vagy a semmi vágya. A zene érlel. Mint imában a bűnös, vagy mint nyers vasak a villamos tekercs alatt, átváltozol az áramában, s oly erő száll meg, oly varázslat, hogy már te tanítod apádat. 1938 ---------------------------------------- HANGVERSENY Háp! Háp! Háp! Jönnek a Kacsák! Hej, de szomjas, hej; de éhes ez a társaság! Bú! Bú! Bú! Boci szomorú! De hogy feszít tyúkjai közt a Kukurikú! Röf! Röf! Röf! Orra sárba döf: sonka-lábán Kucu néni fürödni döcög. Gá! Gá! Gá! Szalad világgá Liba mama, ha a Szamár rábőg, hogy "I-á"! Rút! Rút! Rút! Föl is, le is út: mérges Pulyka, te szereted csak a háborút! Bú! Röf! Háp! Sípok, trombiták: víg zenével így köszönt e díszes társaság. -oOo- TAVASZ "Mi az?" - kérdezte Vén Rigó. "Tavasz" - felelt a Nap. "Megjött?" - kérdezte Vén Rigó. "Meg ám!" - felelt a Nap. "Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó. "Szeretlek!" - szólt a Nap. "Akkor hát szép lesz a világ?" "Még szebb és boldogabb!" ------------------------------ ARANY NAP - Arany Nap, mit mesterkedel? - Készítem a nyarat. - Hát még mit? - Fákat gyártok és tücsköt és bogarat. - Nekem mit? - Búzát, krumplit és szőlőt és mogyorót, s vigyázok rá, hogy legyen a tányérodon spenót. - Borzasztó! Azt nem szeretem! - Nem baj! Ma megeszed, jutalmul télre fényt dugok a föld alá: szenet! -------------------------------- CSIGABIGA Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibújt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág? --------------------------- NEFELEJCS A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hisz úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem! ------------------------- CILA Cila, Cilu, Cinciri-Minciri. Behálóznak a mozdulatai. Itt sétál az íróasztalomon: nők vonulnak át tükrös agyamon. Ha valami jó az eszébe jut, mint két szikrázó, vörös alagút gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme. Légy zümmög tova -- szinte száll vele, s aztán tíz percig nézi a plafont: mi az a gyanus kis fekete pont? Az imént papírral futballozott, függönybe, szőnyegbe csavarodott, most felugrik, s fűtőtestre ül, könyvekre, az a helye. És örűl, -- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik, végül göngyöleggé kunkorodik. Cilu, Cinciri, hófehér Cila! Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha... --------------------------------- VADLIBA Vivivi-lululu! - Nincs hiba: fürdik a hajnali vadliba. Háza nád és fészke sás, hangja könnyű csivogás; ha rádörrent a vadász, akkor se megy világgá, csak kiált, hogy: Gigágá! S repül a rétre, zöld lagziba, s ott legel estig a vadliba. Vivivi-lululu! - mondja, ha hazahúz este a vadliba. Várja tó és várja sás, van még nyári napja száz; elhibázta a vadász, nem kell menni világgá, nem kiált, hogy: Gigágá! Vivivi-lululu! - Nincs hiba: hajnalig alszik a vadliba. ---------------------------------- FICSERI-FÜSTI Fecske, te, ficseri, füsti fecske, futár az egek meg a konyha között, ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve szemünket a tiszta azúrba kötöd, mi csalt ide, tavalyi tanyádra, ficseri, villafarkú, dalröpke vándor, a nagy vizek és hegyek felett Magyarországra Afrikából: micsoda hűség, mily szeretet? "Mit, mit?" - csicseregsz, ha kérdelek: - "Itt, itt!" - csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz. "Mit vitt?" - társad kérdi; de: - "Csitt, csitt!" - inted le, ahogy megint berepülsz. Nem értelek, isteni vendég, te ficseri, csak nézem, hogy körözöl elegánsan a csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz: áldás lakik a fehérfalu házban, ficseri-füsti, ahol te laksz. Pedig gyötrődsz, te vidámszavu fecske, te szép, te citeraénekű: mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye folyton emészt, a rüh, bolha, tetű. "Csitt, csitt!" - keserű szavad is gyönyörű: ha csak villansz, önzőn felejtem nyomorod, nyílgyors, légi vadász, s - "Vigy, vigy!" - hintázom a végtelenben kék szárnyadon, elragadtatás. Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok urak az arany gömb alatt, szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok (világnagy csókban a gondolat); ég hangos halai, fecsegtek, ficseri: a mindenség öröme tolong a táncotokban, az életetek - nem is figyeltek rá, hogy a konyha álmát a mennybe kötitek. --------------------------------------------------------------- SOKAT TUD AZ ÉN KEZEM Sokat tud az én kezem, sokat tud az ujjam, benne mindenféle régi s mindenféle új van. A régi a lecke, s én gyártom az újat, hogy megnőve szép hazámnak segíteni tudjak. Festek, írok, építek tornyot, hidat, embert, papíromon sok a ház és csak úgy nyit a sok kert. Betű gurul, neve ó, arca, mint a holdé; szeme nő és farkat ereszt: most úgy hívják, hogy gé. Rajz, betű és száz tudás van az én ujjamban, bennem is nő, szépül, épül, ami odakinn van. Jó szerszám az én kezem, az eszem se rosszabb, gyönyörű ma a világ, de gyönyörűbb lesz holnap. ----------------------------- BETEGÁGYON Mintha kilyukadt volna, úgy fáj a hátam s mellem közepe, gyilokként áll bennem a szúrás, a képzelt dárda vas nyele: érzem kemény és hideg ércét, és valahányszor köhögök, a nagy, nehéz rúd szinte reng a lapockám s bordáim között. Komisz egy kín! Hiába mondom, hogy csak meghültem egy kicsit, a test, a fájó, nyomorult test lehúz, magához nyomorít: le kell feküdnöm... Fekszem is már, vetkezem... Jólesik az ágy... Ha ez ízelítő a sírból, nem szidom többé a halált. És most, minthogyha tíz-húsz évet öregednék, egyszerre, vagy minthogyha már a túlvilágról figyelném földi kínomat, idegenűl és csodálkozva nézek végig a testemen, s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt, nemcsak ez lesz az életem: eszembe jut, hogy három éve éppily idegen és nyugodt lélekkel néztem rossz fogamra, melyet az orvos kihuzott, a rossz fogra, mellyel egy voltam véresen és keservesen, és amelyről már kiderült, hogy mégsem volt azonos velem. 1938 --------------------------- IMA A GYERMEKEKÉRT Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kináld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, él‹ és holt anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek! --------------------------------- MADARAK Hogy lármáznak! milyen szemtelenek! Tetszenek és megszégyenítenek s úgy magyarázzák az igazukat, hogy meg kell értenem a szavukat, madár szavukat, hogy ez nem elég és adjak, még, és még, és újra még. Mit tehetek? Nevetek és adok, szalonnabőrt, kölest és tökmagot, ami akad... Míg kint teszek-veszek, messziről lesik az erkélyemet, s alig jövök be, tollas seregük rögtön itt van, itt röpdös mindenütt. Én meg elnézem az üvegen át a szárnyas éhség fázó csapatát, a nyüzsgő hadat, a verebekét, s a gyáva rigót, ijedt cinegét, nézem őket s szégyellem magamat: könnyű szeretni a madarakat! Könnyű bizony... És elgondolkozom ellenségeken és barátokon, eszembe jut ez meg az, ami jót emberrel tettem: almát és diót dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és orvosságot, néha valami pénzt, rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon vittem fel egyszer a hegyoldalon egy beteget... És hogy... Összeadok sok kis emléket... és elborzadok: nekem sok volt, másnak mégis mit ért? Mit tehet az ember az emberért? Mit tehettem?!... Szégyellem magamat... Madarak verik az ablakomat. Éheznek, fáznak. Mint az emberek. ne tegyem azt se, amit tehetek? Madarak... No még egy marék magot! ...És elfüggönyözöm az ablakot. -oOo- ..