SZÉCSI MARGIT A trombitákat összesöprik (versciklus) ÚGY NÉZTEM Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik, csodára, az ember fiára, kezeire, nyírott hajára. Június Kéjnek, robotnak mennydörgő palotája, méhektől roskadó hársfa! Megszimatolja az élet az ő tornyait, s hódolni hadakat, súlyos arany-rajokat odaparancsol. Meg se moccanunk: eljön hozzánk az élet, meg se moccanunk: eljön hozzánk a halál, sorsunk betelik erős illattal, muzsikával-férgekkel. Kéjnek, robotnak mennydörgő palotája, méhektől roskadó hársfa! Mit akartam Mit akartam én itt magammal, gyöngéd bohóckodásaimmal. Sok pénzt kellett volna keresni. Olykor megpróbáltam szeretni. S volt szivemre-szoritott késem: a kockázat volt fényűzésem. Jaj Jaj szegény vagy, szegény én is, jaj szeressük egymást mégis! Jobban bízom én magamban mint a véren vett vagyonban. Kelj fel Ha az ég tüzes ökle ébreszt nem-emberi gyönyörökre, s álmaid fényes hordája még ott él füleidben dübörögve: Kelj fel, kenyérkeresetre. Elzuhant, mámoros emlékekre fütyülj, fütyülj az édenkertre, tigrisfoggal nevess az emberekre. Nyírd le fekete frizurádat, hagyd ott a babádat, a babádat, kopjon le arcodról a kölni, tömött bábun tanulj meg öldökölni. Rettentő fényben éltem, szózat volt lassú lélegzésem. Fut világgá, világgá számban összegyűjtött édességem. Körforgás Én tudom hogy elvetél minden fájdalom április ha orgonál a domboldalon. Mint halálra-szánt bika virággal-födött fehér virág-ködökben fut a bódult föld nem iszom bort a szagok részeg hajnalán szívem féreg vagy madár vígad ostobán ó a fák ó a fák gőzt és habot zokogó nyurga trombiták fújják tüzes kerubok forog a világ száguldunk a félelmetes boldogság iránt. Csak sugárral Az ember lecsúszásában a kapkodás a legfélelmesebb. A tavalyi fakéreg alázatosan lepördül mint testről a seb. Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa korával elszántan kiolt, lombjait emeli még az ifju mennyre, végső, sárguló mosolyt. Ó lenne, bár lenne oly komoly köntös, fenséges egyenruha, hogy vas redői elbonganák helyettem: nem küzdök soha, nem dőlök be az emberek ostoba önáltatásának: kígyó-puhán nem kúszok, nem vonaglok tétlen-futó életem után, megállok... Ti nők, ti nők, ha még vállatok pompás-kerek, gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból ti még nem értetek; s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák, kiket már meglegyint az elmulás, kő-hideg szemem reátok még irtózattal tekint; S hát ti, régi diákok, pohosak, kopaszodók! A hús-adó állás szine elé csöndesen lelohadók! Mi közötök, de mi közötök a befuccsolthoz,aki másoknak ragyogtatásával óhajtott hódítani! Isten kő-csillagai vernek, barátaim egyre hiúbbak, féltékeny nőcskék macerálnak, rajongóim kimúlnak, kezemből a munkát kivették, -- megállok egyenesen, testem vizsgálom: nehogy halálom gyatra közlátvány legyen. Dehát olyan szégyen szegényen érkezni a halál csúcsaira? Ime, kiszállok vélt érdekeimből, rajtam időtlen ruha, elhagy a szalón-vérpadok fordított tér-iszonya. Még izom-szíjas, barna lábaim elvisznek egy darabig, de már addig e sok-bokru tüdő csak tűzzel táplálkozik, csak világossággal ez a kőszem, a szív csak énekkel él. Szaglászó kutya nem leszek gazdagok vermeinél. Hhajlongva is mindüket utáltam, halkságom volt: gyülölet, kultúrátok csupa cafrang, könnyező sírfelület. Megkaptam ami kellett, hadd legyek most már szabad, hadd ünnepeljem nyíltan rámtörő bukásomat. Tisztább attól vagyok amitől egyre szegényebb. Mert nem én zuhanok, hanem amit álmodtam: az élet. Tavasz Habzik az erő az erekben a tétlenség az idegekben. Fel kell lökni, aki kikészül, aki fiatalon megőszül, aki alig hogy égre szállott, akinek a szárnyai lángok, s alig írt még az űri porba, -- verni kell vissza a nyomorba. Mennyei fecskét Mennyei fecskét, etetsz-itatsz ingyen. Két éve semmi keresetem nincsen. Mikor az újhold sikoltott Barátomhoz egykor kimásztam az ablakon, a mészcsöppöktől kékcsillagos állványokon, mikor az újhold sikoltott. Illatozott a gyantás deszka. A mészhegyek is lábrakeltek, fehérizzású elefántok. Meszes csillék mint óriás bölcsők, billegtek a holdban s tudtam hogy meg nem halhatok. Ó ti gyönyörű mulatások, ti ragyogó szerb citerások, sírig peng hozzám húrotok. Gyöngyvirág Vesd fel ó vesd fel gyöngyödet vesd fel gyöngyvirág hogy sápadjanak elsápadjanak tengerek gyöngyei tengerek elsápadjanak! Gyöngybe-vakulva könnybe-vakulva lássalak tejútnak még nem született fiúknak vesd fel ó vesd fel gyöngyödet vesd fel gyöngyvirág! Ahol a töltés tündököl Ahol a töltés tündököl kis, gyűrüs fehérkéivel, a nagy fényességben szemvakító virágaival, kutyaszemű kamilláival ahol a töltés kanyarog, a hőségben fehérizzású köveivel, síneivel, ott kószáltam fiatalon, ledöntve a biciklimet. Bejártam birodalmadat, derékig az ezüst gazokban, zsályák lilultak, olajos talpfa alól kavicsot szedtem, zoknimra zöld bogáncs tapadt, sok kis gömbölyű tüskésdisznó, hajamba raktam, s elgondoltam, milyen eszkimó lehetek. Aztán rájöttem, hogy: vagyok, kezem-lábom döbbenve néztem, hogy mozdulnak ha akarom, s hogy ők egyedül az enyémek. Soká álltam a síneken, kőfehéren a boldogságtól, boldogan és közönyösen. S a világ elfogadott engem. Maradtam volna senki Maradtam volna otthon, maradtam volna senki, lennének jó haverjaim: kártyázni, moziba menni! A legegyszerűbb öröm is elkerül. Jobb a közönyösnek, jobb az állatnak, jobb, mint nekem reménytelenül. Duna-part Szeretek itt elülni este, ahol a vízibusz tútol hosszút, búsat, utolsót, ahol a hűsebb vérü vének sötét kabátban mendegélnek mint lábrakelt koporsók. Ha már nem tudok verekedni, hozzájuk fogok öregedni. Koporsóm fut Mint majd magamra -- nézek a külváros anyókáira, vékony nyakukon reszkető fejük kis, fehér citera. Fogadalmaimat elvetem, rejtély eddigi életem, nagy higgadt szárnyaim elől koporsóm fut: a félelem. Kóborak voltak Kóborak voltak őseim, kis, fehér cigánylovakon, jártak csupa-tűz csontokon. Fekete vállperecükön nem sírt aranyos hegedü, szájuk volt piros citera, zenekar voltak egyedül, a bőrös, sátoros szekér vadszagú, guggolós színházuk, s fönn és körül a végtelen puszta s a dőzsölő világ, ahol deres lélekkel is pénzért komédiázni kell. Gyanolszál Gyanolszál, paripás pogány, kegyetlen, tollazott nyilak süvítése, íj-idegek pengése, keselyű-sikoly, vér s barnuló nyárfalevél vad-édességű illata, s vadság a hódolásban is; Gyanolszál, angyal száll, fehér tolla forró hózivatar, gyantás szál-fenyők örökös könnyeibe zárt új világ. Este Dohánya aranyos burka, a teleírt kockás irka, nyakszirtje alatt a párna susogja hogy milyen árva. Jaj, sziklába-ütött kése, tülekvése, törekvése, ezer útfélre-esése, nehezen-megélhetése! ÉN ISTENEM MIT CSINÁLJAK, ELFUSSAK-E VAGY MEGÁLLJAK? HA SZALADOK: FEJBELÖNEK HA MEGĹLLOK: VASRAVERNEK. Halottak ünnepén Becsukódnak a fogsorok, látomásaim mind leróva. Virág-zablás a temető, leszállt ködben glóriás bólya. Hant és halom tűzben libeg, gyerekek szőke haja söpri a csont- és virággyarmatot. Nekem is majd itt kell kikötni. Mi is Mi is csókoltunk és kigyúltunk, de vegül a rostán kihulltunk. Tüzet vittünk tilalmas szánkban. S vadásztak ránk az éjszakában. Várom Várom az isten ostorát, sötét arcomra várom, hogy megbosszulja bűnömet: világló ifjúságom. Keserű igazságomért kellett a fényben hálnom. Majd meg se látják álmomat nélküled, ifjúságom. Ó gyönyörű Ó gyönyörű, fehér séták, kilóméterkő-staféták, kik a fáklya-lázú testet nyújtjátok a végtelennek. A megőszült fűrészmalom most tiszta ezüst nyugalom. Havas tuskó a fal mellett mint szelíd kosok, hevernek. És havasak, lélek-tiszták a fagyott égerfa-deszkák, lüktetnek a cölöp-rácsot koronázó hó-tojások. Út és idő legyen áldott, áldott mert ide varázsolt, ide ahol gyerek voltam s álmodtam a fűrészporban. Dal Hold, hold ezüstje, ködös völgyek üstje, hajnali, pokrócos alvás, ébredés, borongás. Rossz mindent látni, ösztönökkel látni. Ébredéskor mese nincsen: megszólít az isten. Hallgat az elme, mert mit is felelne. Már az embert megnyugtatja, kútba nem ugratja. Hold, hold ezüstje, ködös völgyek üstje, hajnali, pokrócos alvás, ébredés, borongás. Hova néznek a falovak A lovak, a lovak, a falovak hova néznek a falovak a holdasak meg a csillagosak a bíborfeketék meg az aranyosak a jázminfehérek meg a tulipirosak a vigyoriak meg a haragosak a precízek meg a darabosak a lakkozott sárkány-mosolyúak a vasszürke vérmes-szomorúak a baltafejűek a kosorruak Forog az ég és forog a nap forog a látó és forog a vak forog a csillagos világ forog a kerék fogd be a szád s a lovak, a lovak, a falovak hova néznek a falovak a csikófogúak meg az agyarasak a felálló sörény-tarajosak a lecsurgó sörénytől ragacsosak a hólyagzó festéktől ripacsosak a janicsiszöges nyereggel takarosak a texasiak meg a magyarosak a fagombás tomporú varasodók a zöldelő hasaljú mohosodók az üzekedők a korosodók a soha meg nem hasasodók -- Forog az ég és forog a nap forog a látó és forog a vak forog a csillagos világ forog a kerék fogd be a szád s a lovak, a lovak, a falovak hova néznek a falovak a csillagok útján ügetők a körpályán sehova-sietők az előre-hátra libegők a szerelmi ritmusba vihetők a július poklában lihegők a zúzmarás sátrakban pihegők fehérek mint az emberiség feketék mint az emberiség pirosak mint az emberiség festettek mint az emberiség az új lovaggal szaladók az örök váltást fogadók az üres kéjjel haladók a teremtmények, a tahók a hűlő naprendszer fiai vágtató bolygó-lovai -- Forog az ég és forog a nap forog a látó és forog a vak Bolond, bukó, süket világ! Faangyal fújja trombitád. -oOo- .