Tompa Mihály: Csengő barlang ---------------------------- Torna bérczes szép vidékén, Hegyoldalban bérczüreg! A kiáltás, rejtekéből Csengve-bongva térve meg: Jámbor éltü népnek ajkán Csengőbarlang a neve S szirtein igy hangzik a mult Halk visszhangja, a rege: Sárga lombot ráza s hinte Fák alá az őszi szél; Búsan gubbadt a pacsirta Puszta fészke szélinél; S kis kosárral szép leányka Tartott a hegyek felé, Hol piros bogyóit a som Késő fája érlelé. A rejtelmes lánykebelnek Egy meghitt barátja van, Álmait, szerelme titkát, Azzal közli nyájasan; A rejtelmes lánykebelnek A dal a meghitt barát; Dalban hallod szólni szíve Örömét és bánatát. Hangos ajka hő dalával Ment könnyűden a leány; Vígan lejtett a szomorgó Völgyön s halmok oldalán; Hangos ajka hő dalában, Szíve hő szerelme szólt, Mely forró volt, mint a napfény, És epedő, mint a hold. Majd megállt a szirtüregnél A virító hajadon, Hol feléje som piroslott A lefüggő ágakon; S im mögötte, hogy bogyókat Tépne a fa ágiról: - Szép leány, érett-e a som? Egy közel hang, - vajh ki szól?! Rezzen a lány... s kis kosárját Földre ejti hirtelen; Néz alá s föl... csendes a táj, És egy lélek sincs jelen. Szép leány, érett-e a som? Kérdi a szó, mint elébb,... S nyájas arczu férfi most a Szirt-üregből ím kilép. "Még nem érett, - lőn a válasz, - Még fanyar, jó idegen! De jőjj vélem, elvezetlek, Amott fenn a bérczeken, Jól megérett puha somra...!" Mond, s elindul a leány; És mosolygva ment a férfi A kecses vezér nyomán. Ott somoztak bércztetőn fenn, Értt bogyóju fák alatt; "Tépem én, te jó idegen, Tartsad a kis kosarat!" A komoly, szép férfiúhoz Mond a lányka biztosan; És az a szót megfogadva Sommal a kas rakva van. Kondulván az est harangja, Intő a szép hajadont, Hogy lakába térne vissza A rejtélyes férfi mond: "Vedd e gyűrűt, jó leányom! Viseld gondját, s ne feledd: Bajban vigaszt, vagy szerencsét Hoz reád ez, ugy lehet!" És ajándokát a lányka Megköszönve, távozott! S a gyürű szegény fejére Nem szerencsét, bajt hozott: Szeretője látván, a mi Nem volt újján az előtt: Pirongatta, megvetette, Mint egy álnok hitszegőt. "Hol vevéd a drága gyűrűt...? Hűtelen vagy, hűtelen! Isten hozzád, csalfa! többé Nem beszélsz már én velem; Éld világod kedveseddel, Bujdosásba mégyek én!" "Oh ne menj!" eseng a lányka, "Elmegyek!" mond a legény. "Csak az Isten tudja, látja, Híved voltam, az leszek Gyász koporsóm bezártáig...!" A megrémült lány szepeg, És a gyűrűt kutba dobja; De nem lágyit a fiún, Zordan indúl, s nyomán a lány Kérlelőn és szomorún. És a csengő nyilás száján, A háborgó pár megállt; Bérczüregnek rejtekébe A leányka békiált: "Gyűrűt a ki nékem adtál Jer ki nyájas idegen...!" Csengve-bongva tér meg a szó, - És a férfi megjelen. "Nem hozott gyűrűd szerencsét! De keserves bánatot; Mátkám szívében miatta Nagy gyanúság támadott; Hűtelennek tartva, mostan Ha világul elmegyen: A sirba visz, olyan nagy bú Marad az én szivemben!" A mosolygó férfi kezén Fogta most a távozót, S rábeszélő, nyájas ajka Békéltetve ejte szót; És szivét a bús legényke Könnyebbülve érezé, S indulának mind a hárman A közel helység felé. Ott az ifju pár csodája S rettegése egyre nőtt: Térdet hajtva, nagy kicsinynyel, Az idegen ur előtt; Néma tisztelettel állva, Szólni a nép nem mere, Mivelhogy a férfiúban Fejdelmére ösmere. "Hű a lány; fiú, okos légy! Kedvesed most megbocsát! S kutba dobtad balga lány, te, A király ajándokát? Nem mondám-e: vedd e gyűrűt! Viseld gondját, - s ne feledd: Bajban vígaszt, vagy szerencsét Hoz reád ez, ugy lehet!" S hogy czimert nyert vőlegénye Nagy pecsétes íraton: Csakugyan hogy szerencsét vőn Gyürüjén a hajadon, S ő, ki Bélát elvezette Érett somra, a tetőn: Egy, mind e napig virágzó Család ős szüléje lőn. [*] (1844-1860) Tompa Mihály: Csörsz árka ------------------------- Borsod s Heves határán, Jó vándor, a ki jársz, A sík vidéken egy vén Ároknyomot találsz! Ez, mint órjás ekétől Szántott barázda-ut, Tiszától a Dunának Nehány mértföldre fut. Magas partját mi végett, Mikor s ki hányta fel? Az eltünt századoknak Homályiban vesz el; S úgy áll a zöld mezőben, Mint nagy királyi sír, Melynek porlott uráról Rég megnémult a hír. De annyi szent igaz, hogy Sok százados korú; - S jó hogy nem szól, beszéde Mert volna szomorú! - Sok év duló hatalma Megküzködött vele; De földdel még maig sincs Betöltve kebele. S ki tudja, még körűle Hány ebernyom kihal! Mig ví idő s enyészet Rontó hatalmival. De - mint a népnek ajkán Maig forog neve, - Csörsz árkáról, halljuk meg, Mit mond az agg rege. --- Régen, felette régen, Sok tenger év előtt, Előbb mint a magyar nép E szép hazába jött: A kósza Longobárdok Királya Rád vala, Pannonián ki úr lőn, Karjának általa. A nagy Dunának árja Fedezte birtokát, Melynek kövér, meződús Partján ütött tanyát. Rád úr kemény vitéz volt, Termetre óriás, Esetlen durva bárdját Három se birta más. Vad arcza, rőt szakállal Szemig benőve volt; Többet mondott szemével, Mint ajkival, ha szólt. Harcz volt egész világa. S alig hogy megpihent, Mint a darázs kizúdult S ismét csatákba ment. S a kit balsorsa ottan Keze ügyébe vitt: El nem beszélte otthon A harcz történetit. Történt egykor, hogy Rád úr, Kemény csatába szállt: Frigyesnek hítta Csörszöt, A szép avar királyt; És ott, hol a Tiszának Zuhognak habjai, Vad tűzzel űltenek fel Csörsz, és avarjai. És amint összeforrott A két király hada: Elsöpré, mint az árviz, Ki rája támada. Az ütközet kemény volt, De gyorsan vége lőn, Mert elfutott az ellen, S elhullt a harczmezőn. Megadván ellenének Rád a halálcsapást: Ivott Csörszszel Hadurnak Kegyetlen áldomást. Aztán a harczi zsákmány Osztályra vetteték, Jutott a hadfiaknak Bőségiből, elég. De Csörsznek semmi kedve Osztozni nem vala, Mert szíve gondolatja Továbbra szárnyala; Mert szíve gondolatján, Rád úr leánya élt, Szép Délibáb, jutalmúl Frigyes csatáiért. A puszták vadrózsáján Merengtek álmai, Csatás szivét megejték A lányka bájai; S megesküvék: alatta Bár romba dől a föld, S az ég fejére omlik... De birni fogja őt! Rád, tüzhelyére vívén Harczot leső hadát, Feléje Csörsz imígyen Hallatta szózatát: "Rád, jó szomszéd, frigyes társ Ur szép Pannonián! Megharczolá csatáját Csörsz értted a csatán; Kit a halas Tiszának Uralnak martjai, És érte élnek, halnak Kemény avarjai; Kinek hatalma nagy, - de Meglásd! - nagyobbra nő... Harczdij fejébe' kéri Szép Délibábot ő!" S kis szíve Délibábnak Gyorsan dobog vala, Oly kínos-édesen fáj A szónak általa; S a fájó édes érzet, Titkos szerelme volt, Mely olthatatlan lánggal, Szép Csörsz felé hajolt. De Rádnak, Csörsz beszédén, Szörnyen főtt a feje; Még most nem volt tanácsos, Hogy vétsen ellene; És bár eszébe' sem volt Od'adni a leányt; - Mert készült birtokából Kitolni Csörsz királyt, - Gondolkodott... vad arcza Villámokat lövelt, Mig fortélyos fejével Végül imígy felelt: "Nem bánom Csörsz, leányom Legyen menyasszonyod! De birni őt - Hadúrra Mondom! - csak ugy fogod: "Ha - jól figyelj! - Tiszádnak Vizmosta partira, Melyen jövél, az úton Vizen viszed haza! Hatalmat emlegettél, Láttasd meg jó vitéz! És Rád édes leányát Karodba tenni kész!" Megértvén Csörsz imígyen A nagy határzatot, Népével tüzhelyére Sietve távozott. Hószínű harczi mén fútt Szép Csörsz király alatt, S ott termett a Tiszánál Miként a gondolat, Arczára, gyors utában, Lágy szellet-ár omolt, S a szellő Délibábnak Meleg fohásza volt. --- Partszaggató Tiszánál, A zöld füzes felett, Száz meg száz kéz töré fel A megfeküdt gyepet; Csörsz népe talpon állott, Talpon egész hada, S nagy és kicsiny, ifjú s vén, Munkában izzada. Tekintsd a hangyabolyt meg, Ha felbolygatva lőn: Ugy hemzsegett az ember A népesült mezőn. Égett a munka, éjjel, Nappal, későn, korán, Hogy mély árok hasadt a Dolgos sereg nyomán; S Tiszától a Dunának Vett a mezőn futást, Naponkint mind tovább nyult, S haladt szemlátomást. Csörsz mindenütt jelen volt; Ha dőlt, ha lankadott: Népének biztatása Megint erőt adott. Szép Délibáb sohajtva Nézett kelet felé, Kétség, remény s szerelme Fogyasztá, élteté! Egykor, hogy fenn virasztott, S vérzé a bú nyila, Álmot küldött a hajnal Nedűs pilláira. S előtte álmain szép Tündér világ terűlt, A melyben száz varázs kép Támadt, meg elmerűlt. Hű Csörsz király, s az árok Tünék fel álmain, S szerelmes vőlegénye Őt vitte habjain; Felébredett... s boldog volt Az édes álmakon, És várván várta hívét A gyors hullámokon. De hasztalan remélt, várt, S epedt a hű leány, Mert Csörsz királyt lováról, Egy vészes éjszakán, - Sürgetve nyargalózván, Az árok mentiben -- Az ég tüzes villáma Üté le hirtelen. Ki vérengző csatákban, Párjára nem talált: Erős Isten nyilától Látá meg a halált. És a meglankadott nép, Legott pihenni tért, Megátkozván az árkot Sok fáradalmiért. S szerelmes Délibáb... ah Mély volt szívbánata...! Elhalt, miként az alkony Csendes fuvallata. --- Az ároknak tövénél, Ároktő most is áll Borsodban, a Tiszának Fűzlepte partinál. S a hely, hol véget ére, Néptől megszállva lőn, Épülvén Árokszállás Az áldott sík mezőn. Sok év letűnt, mióta Az árok megszakadt. De a regének ajkán Csörszárka felmaradt. --- Nézzétek Délibábot...! Verőfényes napon, Meg-megjelen remegve A sík határokon. Az alföldnek vidékin Tünő szárnyon lebeg, Csörsz nyughelyét keresve, És nem találva meg. S kesergvén most is, a kit Hajdan könyezve várt: Elönti könyözönnel Körűl a láthatárt. És újra látja álmát, Melyet rég álmodott, Mert megtelik viz-árnynyal Csörsz árka is legott. Tompa Mihály: Diós-Győr ----------------------- Tudjátok-e, hol van Diós-Győr? Láttátok a regényes tájt: A bérczet és barlangot, melyet Az ős erő építe, vájt? Az óriási hegymedenczét, Vizének zöld mélységivel; Melyen egy-egy benyúlt merész ág Rezgő képét teríti el. Hol a mély titkú rengetegben, A vadkomló s az iszalag Hűvös szagos bolttá foly össze, Melyen vadméhek zsonganak. Őzek szálalnak a pataknál, Melynek forrása jéghideg; Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd Elszéledő csirkéinek. Hol a zöld fák közt, mint halott váz Sárgul egy-egy vár-omladék; Multjáról csak regék beszélnek, S halk gyenge visszhang lakja még. Láttátok a tájt? bérczet, ormot Csendes völgyek s halmok felett? Szelíd s vadon szépségiben a Mindenható természetet? Ott állott, sok századdal innen, Diós Pál egyszerű laka, A melyre árnyat és gyümölcsöt Egy óriás-fa hullata. Diófa volt ez, a családnak Vetése, sója, tehene; Gyümölcsiből annyit beszerzett, Hogy újig érőt ért vele. Vadász volt Pál, biztos kezétől Halomra hulltak a vadak; Bár egyszerű s irás-tudatlan: Gondolkodó és hallgatag. A bércztetőn, a zuhatagnál Órákig elmerűlve állt; És pontos szemmértékre vette Az elnyuló völgyet, lapályt. Egyszer, borútlan nyári délest, Hogy a diófa hűsiben - Körűlhevervén kis családja, - Pál gazda csendesen pihen: Merőn néz a távolba, mintha Törődne titkos terveken; S egyet sohajt: hogy is nem adtál Nekem sok kincset, Istenem! Oh oh! kiált a felesége, - Hová beszélsz? vagy nincs eszed...? De a vadász fellelkesülten Beszélt, - beszélni jól esett: Lásd anyjok! mily termékeny, áldott, És mégis puszta e vidék! A halmot nem építi, lakja, A tért nem szántja senki még! Hej, hej! ha úgy lehetne mint nem: A tájt megnépesíteném! Szőlőt teremne a hegyoldal, Vár állna a bércz tetején! Parancsolnék a zuhatagnak, Hogy hajtson árja malmokat: Feltörném a gyepet, hogy adjon Piros-magú kalászokat. És nem tudom, még mit mivelnék...! Szólt a vadász, - és míg neje Bámulva, féltve nézte, - fölkelt, S eltünt az erdők mélyibe. És ott bolyongott, - néma gondban Töltvén az éjt és a napot; S egyszer hogy elnyomá az álom, Ilyeténképen álmodott: Ősz embert látott, a ki monda: Kérésed meghallgattatik! Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad Kapujában harmadnapig! Pál gazda menten útnak indult, S éjjel, nappal gyorsan haladt; Szörnyen csudálta és megunta A sík alföldi tájakat. Itt a torkos gődény halászik, S egy folt lovas-kócsag lelep; A nádasban valami bömböl Hol távolabb, hol közelebb, Amott a rét elúszik a tón, S a buzgány lóg hosszú nyelén; A habrózsák harasztja, mint egy Zöld tányér áll a tó vizén. Hegy, erdő nincs a meddig a nap Kél és nyugodni mégyen át; Az ember száz mérföldre nézhet, Hanem azért semmit se lát. Ezer nyom van, de ember egy sincs, A csorda őrzetlen legel; Előtte és utána árvíz: S az útas majd szomjan vesz el. És oszlop épűl a homokból, A forgó-szél építgeti, Karcsul... karcsul... s mindig magasabb Míg kivirít a teteji... És akkor rögtön összeroskad, Elnyelvén a sík, puszta tér!... Pál megbámulja, s unja mindezt, Míg végre Nagy-Váradra ér. - Ülvén a város kapujában Az első nap szürkűletén: A jó szerencsét várta, leste, Üres tarisznyával, szegény! És rögtön harsány szózatot hall: "Mit kérsz egy napra?" - s megmered... "Ez ő: az ősz ember! ki küldött, S igért álmamba' kincseket...!" Ember volt, persze, a ki szólott, Rövid-vastag, ősz és kuszált; De ez Pál gazdát hítta inkább S igért neki: - hat polturát! S addig sokan a térre gyűlnek, Asszony, leány, suhancz, öreg, Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre, Napszámba elszegődjenek. A kurta polgármester úr is Odább szállít vagy hatvanat; Pál bámúl... a szégyen, csalódás Mint éles kés szivébe hat. - S másnap megint szól a kis ember: "Hát kend fiam! minek van itt?" S ő így felel rá: "engedelmet! Várok, nagy uram, valakit." Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen, Hogy ennyire törekedett; Keserűen átkozta, szidta Magát, álmát s az életet. De már ha itt vagyok, bevárom - Gondolta, - a harmadnapot; És jaj volt néki; a kis úrtól Annyi piszkot, mocskot kapott. "Nem vagyok én korhely csavargó, Szólt a vadász, megkövetem! Csak egy bolond álom miatt van Rajtam ez a veszedelem...!" S elmondta álmát. A kis úrnak Nevettében a könyje folyt; "Okos ember vagy, jó barátom, Okos, de senkinek se mondd!" "Ha az álom beteljesűlne, Én herczeg is volnék talán! S a Dárius kincsét azóta Mind a zsebemben hordanám! Háromszor álmodtam, hogy arra Fel... fel...! nagy rengeteg terűl!; Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban, S induljak el, de egyedűl. Él ottan egy vadász: Diós Pál, Lakánál vén diófa van; Csupán csak a fát kell kivágni, S tövében három kád arany! Az apám sem hallotta hírét Bükknek, Diós Pálnak soha... No's földi: kell-e? ott van a kincs, Neked adom! csak menj oda!" Igy tréfált a kis ember, és Pál Egy ígét sem felelt, - hanem Már-már betelve hitte álmát, S otthon termett nagy hirtelen. Reng a kenyértermő diófa, Az ágak földre omlanak; Hejh! ha vakot vet a szerencse... S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!... Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál Mit álmodott, mit keresett; - Fris élet és zaj kelt legottan Az elhagyott vidék felett. Gerézdet érlelt a hegyoldal; Vár épűlt fenn a bércztetőn; A zuhatag szilaj folyása Munkára kényszerítve lőn, S hol a vastól felszaggatott gyep Piros-magú kalászt adott: Megtelepült az összegyűlt nép, S Diós-Győr épült általok. Nézzétek meg a tájt! - a multak Romokba dőlt emlékivel; Holott az emberész hatalma S a természet csudát mivel.