Tóth Árpád: Láng ---------------- Eldobtam egy gyufát s legott Hetyke lobogásba fogott, Lábhegyre állt a kis nyulánk, Hegyes sipkáju sárga láng, Vígat nyújtózott, furcsa törpe, Izgett-mozgott, előre, körbe, Lengett, táncolt, a zöldbe mart, Nyilván pompás tűzvészt akart, Piros csodát, izzó leget, Égő erdőt, kigyúlt eget; De gőggel álltak fenn a fák, És mosolygott minden virág, Nem rezzent senki fel a vészre, A száraz fű se vette észre, S a lázas törpe láng lehült, Elfáradt és a földre ült, Lobbant még egy-kettőt szegény, S meghalt a moha szőnyegén. Nem látta senki más, csak én. (1921) . Tóth Árpád: Lélektől lélekig ---------------------------- Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messszeségen át Szemembe gyüjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy átalszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tünődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (1932) . TÓTH ÁRPÁD VERSEI ================= A herceg -------- Az én sok szép tavaszi álmom S az én kevés diadalom, Lássátok, mind el kell prédálnom, S Vele mennem fiatalon. Mert megjött az iszonyu herceg, Lemállt lelkemről a fegyverzet S testemről az üde szinek. Övé mind. Ismerem őt régen, Nagyok számára írt mesékben Olvastam, megölt sok szivet. Egy tárlaton, a zenés estén Villant először rám szeme, Fáradt voltam és élni rest én, S bolondosan sírt a zene. A herceg, hopp, előmbe lejtett, Hol az utat friss lombok helyett Lázban festett képek szegik, S e csoda-út illataképpen Erős parfőm terjedt a légben A kékfényű mennyezetig. Kiszöktem. Ám üzött a herceg, Veríték verte testemet, A parkban mély árnyak hevertek, S ruhám pihés köd este meg. A hallgatag tónál utólért, S szivemben a vadul futó vért Megállította hűs keze. Riadtan néztem a tavon szét, Hogy ring száz furcsa gnómhajóként Távol lámpák fehér tüze. S ő suttogott: "Az udvaromba Ilyen legényt kell hogy vigyek, Szeretlek, lelked csupa pompa, S lásd, gyönge, mint a friss rügyek. Fiacskám, itt mért volna élned, A gyötrelem szivedbe mélyed, Kis apródomnak viszlek én: Nálam egész nap csak nevetnek, S lázas tüze nem lesz szemednek, Hűs lesz s üres, mint az enyém..." Tudom, hogy szörnyü ez a herceg, De nem hagy el, jaj, nem hagy el. Lássátok, sokszor sírni kezdek, Mikor este aludni kell. Ha a lámpám már el van oltva, Tudom, itt hallgat, rámhajolva, Így telik el az éj fele; Ó, ha akkor szemem kinyitnám! Két vigyorgó, mély szem mered rám, Az ember megőrül bele... (1908) A vén ligetben -------------- A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szívünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon. Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért? S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn, S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban, Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár... (1908) Olykor éjjel... --------------- Olykor éjjel... szívem hogy zakatol! Az ágyon ujjam tévedezve jár, S nagyon közel, mellettem valahol Halkan megkoccan a vizespohár... S nem tudom, hol vagyok... akadozón Rémlik elém az elmúlt, messzi est, S az ujjam a fagyos márványlapon Reszketve egy gyújtót keres... Áldott a fény, mely sercegőn, fakón Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl, S a kedves, vén tapétát a falon Megcsillantja, s bús orcámhoz simul! Jól esik látnom: csendesen pihen Minden bútor és békén feketül, S az iszonyú és néma semmiben Föllélegzem: nem vagyok egyedül... Kabátom összegyűrve lóg szögén, A rózsa rajta hervadóra vált, S egy percre, a klublépcső szőnyegén, Látom a rózsaáruló leányt: A lámpák közt mily búsan oson át, Apró teste mily zsenge s mily hajolt... Látom álmos és szelíd mosolyát... Szegénynek festett arca volt... Csönd... vén poétám könyvét fölveszem, Hová este dobtam, a szék alól, S míg lankadtan lapozgat a kezem, Zörgő lap s agg rím álomba dalol. Félfüllel hallom, s halkan nevetem: Künn egy papucs mily furcsán csoszog el, S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem Altatón, hűsen átölel... (1907) Egy leány --------- Egy kobzos görögös lányt szeretek én, Akit ti sohse láttok, Vár rám magányos utcák szögletén, Karcsú és izmos, akár egy legény, Nyakamba ugrik s átfog. Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk, Csörgő vizeknél, A lombok felett bujdos az égi láng, Sok csodacsillag néz le miránk, S az a hely szentély. Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben, S penget sok régi dalt, S a furcsa pitypang táncol az útfélen, S billeg sok bóbitás banka kevélyen, S a szél sohajt. S egyszerre elhagyja a lány a hárfát, S nem tudom, mire gondol, Ledobja selymes, puha ruháját, Rámfonja testét, rámtapasztja száját, S csókol, csókol... Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk, S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán, Lehull a csillag, elporlad az ajkunk, Elfutnak a vizek, meg kell halnunk... Szegény leány... (1908) Meddő órán ---------- Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. (1908) Ősz --- Kábultan füsttől s éji zajtól A nedves karikákat néztem, Miket a pohár talpa rajzol A márványos, hűs asztalszélen. Az utcára kék fény omolt ki, Künn lucskos, setét kocsik álltak, Ó, egy illatos, puha vállat Oly jó lett volna megcsókolni... Mentem... Magányos utcák vártak És hervadt fák. Egy régi téren Állt egy alak, vénhedt és fáradt; Botjára dőlt; csendben kitértem. Botja olyan volt, mint egy thyrsus, Fekete szárát körülfonták Aszú venyigék s lankadt rózsák. És csendesen utánam indult. A sarkon késő zene zengett, Szomorún s tétován megálltam. Ő jött, s a sok bús rózsa lengett, S reszketve megfogta a vállam: "Kedves fiam, vezess el engem A lányomhoz, a városaljba... Fütyölhetsz is... mért mennénk csendben? Hisz Anni meghalt, úgyse hallja... De lásd, kitudtam ám a módját: Vén szilfaágból botot nyestem, Rá ó venyigét s késő rózsát. S most kimegyünk hozzá mi ketten. Erős, édes, illatos élet Hármas imáját elmormoljuk, Botunk háromszor megsuhantjuk, És Anni, meglásd, újra éled..." S elindultunk a halk esőben, Az út üres telekre tért ki, Nagy őszi éjben, őszi csöndben Mentünk távol sírok felé mi. Mentünk elalvó bús ütemmel Megbolygatni egy csendes ágyat: Egy ifjúember, aki fáradt, És egy megőrült öregember... (1909) Látomás ------- Mint ezüst gyík villan setét mohákon, Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkétől bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja, S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak. Mint a setét színpadra, akkor este, Ezüstös apródként jössz most. Kezedre Karéjos csipke csügg, csuklódon alván. S mintha szelíd Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján. Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedről félrehajtva, S máris, sebten, a hűs falakba folysz át, S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka. S egyszer majd végképp elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad Illata emlékemből messzereszket... És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne, S az égre könnyes, vak szemet meresztget. (1909) Tavaszi elégia -------------- Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva Közénk terült a távol... és míg az esti csendben Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben. S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél, Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját, S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád, S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él. Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad. S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl, És aki elmenőben kecses melledre láthat, Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből. S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem, Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal... Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem? Hazaindultam aztán, bús dolgokon tűnődve: E furcsa földi létre mi végre kelle lennem? Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre, S bolyongni félszegen, magányos esti csendben? S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve Verseim mondogattam, melyekbe csendesen Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem... (1909) Esti szonett ------------ Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve A néger rabnő lágy s illatos ujja, Úgy szépíti a lankadt tájat újra A setét ujjú, alázatos este. Bús rableány! ki kékszínűre fested A fák kontyát, s a holdnak hervadt arcát Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák Miatt gyűrött orcám úgy simogasd meg, Mint régen egy lány, ki mióta elment, Oly fáradt illatú nekem az élet, Mint most a mély és elsötétült kertek, S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged, Oly forró s oly könnyes a szívem vágya, Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya. (1909) Egy leány szobájában -------------------- Az ágya szélén ültem, s mint e sötét, kopott ágy, Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét Lustán és finoman vetette el az esték Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy. Néma volt s elhagyott a kis szobában minden, S a fakó aranyszínü alkonyatban, Mint beteg princ a díszes, halk fogatban, Lankadt illatok nyujtóztak szelíden. Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem, Milyen unott s hideg a karja mozdulása, S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten. Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben... érzed? érted? Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson... Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora? Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha? S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték? S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján... (1909) Orfeumi elégia -------------- Táncolt, s míg lomha csellók halkan s búsan kisérték, Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban, S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét... Körül zajos szatócsnép vigadt, s csámcsogva majszolt, Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye, Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre Szorítni a fejem, s sírni egy hosszu jajszót: Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem! Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó Kacajok közt, didergőn, mint nyomorult vadorzó Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben? Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában: Távoli s illanó káprázat a homályban, S csak annál iszonyúbb utána a sötétség... S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm, S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra, S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra, S a fülledt termen át vad taps újrázta dörgőn... (1910) Kincs ----- Emléked már oly ódonan aranylik... Ha este véle búsan bíbelődöm, Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn... Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak, De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád... S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem, Tört bútorok az olcsó, vak szobákban, Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzül, S setét lomok közt lassan messzegördül... (1910) Szeptemberi szonett ------------------- Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok, Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised, Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog, Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok, Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek; S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog. Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja, Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised. Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel, S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el, S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed. (1910) Ó, Vígasz! ---------- Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony, Te bárki ronggyal jószívűn parázna, Aludj már vélem is! őrjöngve rázza Vállad kezem, s esengve hív panasz-szóm! Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom, Tán elsimul a szájam rángó ránca, Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva, Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom... Ki ócska szókkal bús borbélylegények Kezéből a revolvert kiveszed: Furcsa patkányok, fussanak szegények -- Nézd, sírva kérem együgyű és régi Játékaid s kövér, langyos kezed: Cirógass és keríts meg: élni, élni!... (1911) Jöjj, vihar! ------------ Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz Az élet, s halk hajóm a tengeren Hazárd, utolsó táncra engedem: Zúzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz! Csak ez a csend, e tespedt ájulat rossz Csendje ne volna! egy-két emberem Teng-leng a bús hajón reménytelen: Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz... Mert elfogyott a nyomorú ital, Az állott rum: az egy-két csöpp reménység, S jaj, józanok a szegény tengerészek... Jöjj, tégy velük jót, irgalmas vihar, Hadd lenne boldog part borától részeg Már végre mind... vagy nyelje el a mélység!... (1911) Öröm ---- Érkező vonatok füttye át a ködön Ujjong... ujjong... hallgatom estelente. Mily szép ez... s olykor, mintha szívemből csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm? Aztán csend... csend... lehúnyom a szemem. Jaj, ha most jönne... jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szívemen, S megölne, megölne... s hagynám, hagynám... (1912) .